A helyzet egyre csak rosszabb. Minden tekintetben. Hosszabb ideje dolgozom már a Walshban és bár már egyértelműen tudom, hogy nagyon nincs rendben az intézet, egyelőre nem jutottam olyan kézzelfogható bizonyítékokhoz, amik mindezt alátámasztanák, valamint elég sok még a vakfolt is. Addig pedig nem kezdhetek bele semmibe, amíg nem sikerül megértenem mindent. És akkor még Flaviáról nem is ejtettem szót. Ő tényleg az a tényező az életemben, amivel a legkevésbé sem számoltam. Egy betegem, ráadásul az egyik legproblémásabb, de nem ezért jut sokszor eszembe, vagy látogatom meg. És ez nagyon nincs így jól. Persze, egy fiatal lány, de nem szabadna elfelejtenem, hogy mentálisan gyakorlatilag csak egy nehezen kezelhető gyerek. Nem lenne szabad úgy éreznem iránta, ahogyan... Le kellene adnom őt. Gondozza más. Végül is a legutóbbi eset után még érthető is lenne. Hiszen kis híján végzett magával és egyedül nem is tudtam rajta segíteni... Érthető lenne, ha nem vállalnám tovább, senki sem kérdezne semmit. Mégsem visz rá a lélek. Pedig meg kellene tennem, még mielőtt elragadna a hév a közelében... Annak a következményei beláthatatlanok lennének... Pedig igazság szerint már a kérvényt is megírtam első felindulásomban, mikor legutóbb majdnem elvesztettem... akarom mondani ő majdnem elvesztette az életét, de még mindig a fiókomban pihen. Most előveszem és nézegetem a kezemben a lapot, mikor kopogást hallok. Gyorsan eldugom a kérvényt, ahogy a másik ápoló belép, épp azzal, hogy "az a kezelhetetlen lány" keres és ha van egy kis időm, jobb lenne, ha megnézném. Aggódó pillantásomra biztosít, hogy nincs nagy gond, csak "valami kis hóbort". Bólintok, majd felállok az asztalomtól és el is indulok, miután ő távozott. Gondosan bezárom a szobám ajtaját, majd hamarosan már a harmadik emeleten vagyok, Flavia "cellája" felé tartva. Óvatosan lépek be, miután kinyitottam az ajtaját a mágneskártyával, bízva abban, hogy tényleg jó hangulatában találom. - Szervusz Flavia! Mi a helyzet? Úgy hallottam, kerestél - nyugodtságot erőltetek magamra és próbálok barátságos hangot megütni a nekem éppen háttal ülő lánnyal szemben, bízva abban, hogy nem kapja el egy újabb roham.
Már egy ideje nem is számolom hányszor próbáltam már véget vetni az életemnek, és mint látható eddig nem is nagyon sikerült. Valaki mindig megakadályozott ebben, pedig én semminél sem szeretném jobban az örök sötétséget megtapasztalni. Néhányan akik megfordultak azon a helyen pár másodperc erejéig azt mondták, hogy nagyon megnyugtató érzés fogta el őket és szeretnének minél hamarabb visszajutni oda. Én oda szeretnék eljutni, megnézni, hogy milyen is az a hely, majd ott maradni egészen addig, amíg csak lehet. A múltkor már megpillantottam az oda vezető utat, de nem sikerült rátérnem arra az ösvényre. Újraélesztettek. Pontosan emlékszem a klóros víz ízére a számba, meg az ápoló rémült arcára, aki próbált életet lehelni belém. A vékonyka kis testem ott feküdt a padlón, a kőpadló kényelmetlen volt és hideg, de nem mozdulhattam egészen addig míg meg nem érkezett az orvosom. Vagyis az akkor épp ott lévő ügyeletes mókuska. Sokáig nézte az arcomat, nézte minden rendben van e velem pedig én csak annyit éreztem, hogy nem akarom tovább ezt csinálni. Nem lenne jó dolog itt elvenni a helyet más betegektől, akik jobban rászorulnak a hotel által nyújtott lehetőségekre. Óh, micsoda megtiszteltetés itt lenni! Szuper! Mély levegőt veszek. Próbálok ki és be lélegezni azon a módon, ahogy a pszichológusom tanított pár héttel ezelőtt. Akkor még azt hittem semmi hasznom nem lesz belőle, de most, hogy szobafogságra ítéltek tényleg jól esik a légzésemre figyelni és nem a hangokra a fejemben. Sikerült kicsit kikapcsolni őket, már nem azon töprengek, hogy mikor jönnek elő a perverz vicceikkel vagy a nagyon morbid ötleteikkel. Pihenhetek végre egy kicsit, a bekötözött csuklóm is kezd kevésbé sajogni, ha megmozdítom. Egyre jobban vagyok, legalábbis most még… Kicsit elmosolyodok, majd a párnám alá nyúlok, hogy a dugi cukorkát előkapva a számba rakjam. Szeretem az epres cukorkát, ráadásul a dokikám mindig hozni szokott nekem. Ezzel próbál lekenyerezni, mert fél tőlem. Én teljes mértékben megértem, de akkor is. Jó lenne, ha nem a veszélyt látnák bennem, hanem azt a törékeny kislányt, aki igazából is vagyok. Mert nem bántok én senkit, csak akkor ha bántanak, de tényleg… Olyan jó lenne normálisnak lenni. Felpattanok az ágyból és az asztalomhoz megyek, hogy pár papírt előszedve elkezdjek rajzolni. Régen ez volt a legkedvesebb hobbim, de mostanra már elfelejtettem milyen is órák hosszát a rajzolással, skicceléssel tölteni és a végeredményt megcsodálni. Sietve összedobok valami apró rajzot, majd az ajtómhoz sietve szólok oda a bácsinak. - Elnézést, szólna a mókuskámnak? Rajzoltam neki valamit! – lelkesedek és várom, hogy megérkezzen az epres cukorkát adó dokim.
Üdvözlünk a Theory of Insanity oldalán! Egy olyan világban, amely magába foglalja a valótlant a valódival. Nálunk, egy különleges elmegyógyintézet és a körülötte lévő város adja a bejárható teret, ami... mitől is különleges? A Walsh Elmegyógyintézet lakói nem egyszerű őrültek, hanem génmanipuláltak. Veszélyesek vagy sem, netalántán az orvosaiknak gurult el a gyógyszere… nos, ezt neked kell kiderítened! Az élet középpontjába Te kerülhetsz, légy akár egy, az intézmény betegei közül, vagy az őket felügyelő orvos, esetleg egy hétköznapi városlakó. A döntés és az út, melyet végig akarsz járni, csakis rajtad áll! A kérdés igen egyszerű: Van elég bátorságod belépni a híresen gonosz és kísérteties épületbe, ahol halál sikolyok rázzák fel az éjszakát? Ha biztosan jól átgondoltad a döntésed, kis családunk szívesen fogad téged is! (: Az oldalt kedves, segítőkész, mindenre elszánt staff vezeti, akik éjjel-nappal készenlétben állnak óhajaitokat, sóhajaitokat valóra váltani, kérdéseitekben, kéréseitekben segíteni. Ne félj segítséget kérni, talán nem őrültek… Az intézmény kapuja nyitva áll előtted!
Kezdőlap 
