Nem hülye, tudom, hogy nem az, ezért sem tetszik, hogy azok a pirulák kiesnek a kezéből. Valamiért ott voltak, de nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mi lehet az oka. Itt van kint, este, egyedül, osonni próbál, és egyszercsak bogyók esnek ki a kezéből. Nem hiszem, hogy abban lenne más, hogy bogyókat növeszt, majd ejt ki a teste különböző részeiből. Ismerem, vagyis ismertem, már nem vagyok biztos abban, hogy ismerem, az a Moon akibe beleszerettem, nem gyógyszerezné magát, akkor sem tette, mikor az apja megverte, akkor sem, amikor én kerültem majdnem kórházba az apja miatt, vagy amikor ő feküdt bent. Sosem nyúlt gyógyszerekhez, most pedig ezt teszi. Nem hiszem el, nem tudom elhinni, hogy tényleg ezt teszi, ez nem rá vall, de tudom, hogy ez a hely a legrosszabbat hozza ki mindenből. Vagy... Nem a hely tette? Mi más oka lenne arra, hogy a gyógyszerek adjanak neki menedéket? A tompaság, és a lebegés amit azok miatt kaphat? Én nem tudok erre okot elképzelni, azon kívül amit mondott korábban, hogy elhagytam. De ha ez az én hibám... Nem, nem akarok erre gondolni, ez nem lehet igaz.
- Most már nem tartozik rám?  - hangomban ott van a fájdalom kis szikrája is, már nem vagyok az élete része, pedig én nem akartam kiszakadni abból, nem akartam, hogy elhurcoljanak és nélküle kelljen élnem, ráadásul egy ilyen helyen. Csak őt akartam, mindig is, erre elragadtak tőle, és elvesztettem őt. Most a gyógyszerek vannak neki, nem én, elvesztettem, de én vissza akarom őt kapni, szükségem van rá, akkor is, ha kicsit önzőnek érzem magam emiatt. El kellene engednem, tudom, hogy el kellene, de nem vagyok erre képes, szeretem őt, eddig is szerettem, csak nehéz valaki olyat szeretni, akiről az a hit él benned, hogy boldogan él valahol. Tévedtem, de tudhattam volna, hogy nem megy el, megmondta, hogy nem fog, de én azt hittem, hogy meggyőztem, erre kiderül, hogy nem sikerült, pedig akartam, mindent bevetettem.
Miért is rángatom be ide? Azért, hogy neki ne legyen baja, az nem érdekel, hogy nekem mi lesz, azt nem akarom csak, hogy neki ártsanak. Sose akartam, hogy neki bármi baja legyen, se lelki, se szellemi, nekem fontos volt és lesz is, kerüljön bármibe az, hogy megvédem. Úgy érzem jelenleg nagyon nem akarja a társaságomat, amit meg is értek, és megtartanám magamnak, ha nem épp gyógyszerlopáson kaptam volna. Igen én ezt nem tudtam akkor, pont annyira nem, ahogy az őr se tudta ki lopdosta el azokat, amikre rálépett, de meglep, hogy nem akart ide is benézni, mégis jobb félni, mint megijedni.
Épp kérdezném, hogy mit ne csináljak és miért, amikor folytatja, nekem pedig összeszorul a szíven, ha most egy béna szappanoperában lennénk, még a kezem is odatenném, hogy a felsőmeg markoljam jelezve, hogy mit érzek. - Az, hogy az életed fontosabb nem függ attól, hogy mi van, az enyémnél akkor is fontosabb lesz az életed, ha a világ a feje tetejére áll - vagy mindketten más mellett kötünk ki, de ezt inkább nem teszem hozzá, ez nem tetszene neki, ebben teljesen biztos vagyok, nekem viszont az nem tetszik, ahogy reagál, nem néz ki jól, kapkodja a levegőt, és még össze is esik, már ha ezt lehet annak nevezni. Pábikroham talán? Azt hiszem ezt mondogatták az orvosok, ha valaki így összeomlott egyik pillanatról a másikra. Mit szoktak vele tenni a nyugtatón kívül? Biztosan volt valami... Gondolj, gondolj, gondolj! MEGVAN!
- Moon, azt hiszem pánikrohamod van, kérlek próbálj megnyugodni, kisebb lélegzeteket venni nyugodtabban, vagy hosszabban, de ha nem sikerül akkor... - nem jut eszembe gyorsan, hogy kellene visszafognia a lélegzetét, valami módja biztosan van. - Akkor valamilyen módon vissza fogom a levegőd - reménykedem benne, hogy az első mód is menni fog neki, és nem kell mást kitalálnon, mert csak annyit tudok tenni, hogy letérdelek elé, hogy vele szemben legyek.

Szavaira megingatom a fejemet, nem tudja még, nem tudhatja, hogy mi van itt, nem hiszem, hogy bárki felvilágosította volna. Engem sem világosítottak, nem is akarják, hogy tudjunk arról, hogy mi folyik itt az Intézetben, pedig ez fontos, és neki is tudnia kell róla. Mondjuk nem tudom ez, hogy működik nála, az se tudom, hogy mi az oka annak, hogy őt is idehozták, amikor tudtommal nem másabb, mint az emberek nagy százaléka, nem olyan, mint mi itt bent, de valami oka csak van annak, hogy itt van. - Ez nem olyan hely, mint amilyennek gondolod, ez egészen más, csak nem mondják - tudom, hogy ezzel nem mondtam sokat, hiszen semmit sem mondtam, csak azt, hogy átverik őt is, ahogy mindenki mást aki itt van. Nem a megborult elmét kezelik, azt ők hozzák létre azzal, hogy belénk erőszakolják azt, amit ők akarnak. Rám nincs diagnózisuk, vagyis teljes felépített nincs, mondanak mindent, de nem tudnak semmit igazából, mert nincs bajom, nem vagyok skizofrén, nem helyezkedik el több személyiség bennem, bipoláris zavaraim sincsenek, csak rémálmok gyötörnek, azok is azóta vannak meg, hogy ebben a kurva intézményben kell tartózkodnom. Ez a hely teszi őrültté az embereket, nem őrültek akik ide kerülnek, vagyis... Nem mind azok, hiszen a látszatot mégis csak megtartják maguknak arról, hogy ez egy tisztességes hely. Moon-nak sem kellene itt lennie, ahogy szinte senkinek sem, aki mégis itt van.
Gondolhattam volna arra, hogy nem olyan okokból van kint a folyosón, amilyennel én, de azt nem hittem volna, hogy gyógyszereket lopott. Nem is az zavar ebben, hogy lopott az éjszaka közepén, még a gyógyszerekkel se lenne baj, ha tudnám, hogy nem magánsk lopta, de ismerem, látom, hogy ez most más mint egykoron, most nem csak fáj neki, hanem összetört teljesen, és azért van a sok gyógyszer. Utálom a gondolatot, hogy ezzel bódítja el magát, és ennek hangot is adnék, de csak egy kérdés csúszik ki. Tudnom kell az okát, akkor is, ha sejtem korábbi beszélgetésünk miatt, sejteni és tudni nem ugyanaz, ha tudom az biztosabb, ezért is akarom azt, hogy elmondja.
- Szerinted? Tényleg érdekel - nem is értem hogyan tud ilyet feltételezni rólam, hogy nem érdekel, csak azért teszem, hogy olyan legyen. Senki soha nem érdekelt annyira, mint ő, mindig is ő volt számomra a legfontosabb, ezért sem tetszik nekem ez, semmi sem tetszik ami most itt történik.
Nem hagyom, hogy lebukjunk, se ő, se én, ezért húzom be maggam az egyik helységbe és csendre intem, nem akarom, hogy hangoskodjon, akkor mindketten lebukunk, de a legrosszabb az, hogy ő is, aztán kiütnek mindkettőnket. Jobbik esetben. A rosszabbik az, ha magánzárkába küldenek emiatt napokra, vagy akár egy egész hétre, és társaloghatunk a halálra ítéltekkel. Jól hangzik, tényleg. Akárki is kapott el minket majdnem hallom ahogy elmegy, összetörnek a bogyók a talpa alatt, és úgy nagyjából háromszor mondom el a miatyánkat, hogy ne nézzen be ide, de biztos akarok lenni abban, hogyha be is néz, azonnal nem pillant meg minket, így megint csak kicsit elhúzom őt az ajtótól, és inkább takarásba húzom, de szavai miatt megállok. - Mit? - kérdezek vissza meglepetten és értetlenül, fogalmam sincs, hogy mire akar kilyukadni, bár második kérdése mondhatni felvilágosít róla. - Mert fontosabb a te életed, számomra fontosabb - nézek szemeibe, és nem is eresztem tekintét, hogy tudja tényleg így van, Ő a fontos, nem én, engem kaptak el párszor, ez most semmi sem lenne, de őt nem akarom, hogy elkapják.

Egy éve... Ez visszhangzik a fejemben, egy teljes éve itt van, én pedig nem láttam. De ez nem lehet igaz, nem, nem tudom elhinni, hogy egyszer sem láttam azóta, hogy itt vagyok, pedig az épület minden kis helységét bejártam már, minden részér ismerem, még azokat is, ahova tilos lenne a bejárás, de nem láttam. Ez fáj, a mellkasomban valami összeszorul, mondjuk talán a szívem, de nem tudom, csak azt érzem, hogy fáj. Egy évig itt volt, itt, ahol én is, ahelyett, hogy elutazott volna nélkülem, ő végig itt volt velem, én pedig nem tudtam róla. Talán nem volt kint soha, de olyat meg  nem engednek, látnom kellett volna valahol, a közös helységekben, vagy az étkezésnél, de valahol biztosan fel kellett volna tűnnie, nem hiszem el, hogy ennyire nem vettem észre azt, ami a szemem előtt van. Minden olyan zavaros, és szavai is, amiket hozzám intéz még nagyobbat ütnek, mellkason vég vele, pedig, ha tudom, hogy itt lett volna kerestem volna.
- Nem tudtam, hogy itt vagy, nem is hittem volna, hogy ide kerülhetsz, mert nem itt van a helyed - ingatom a fejemet, nagyon nem itt van a helye, aztán lehet, hogy csak én nem tudom róla, hogy olyan más, mint itt mindenki. Nem tudom elhinni, hogy tényleg ez történik, hogy tényleg itt áll Ő velem szemben, pedig itt van, látom magam előtt őt, arca minden kecses vonalát, alakja is kirajzolódik előttem, minden kis részét tökéletesen látom a nagyon gyér fényben is, ami kintről érkezik. Elnyílnak ajkaim, hogy mondjak valamit, de nem tudom mit mondhatnék... Sajnálom, vagy majd megjavítjuk? Nem, ez sajnos nem így megy, ő nem egy tárgy, ami ha összetörik meg lehet ragasztani, vagyis, meglehet ezt tenni vele, össze lehet törni, és újra összerakni, de az már nem ő lesz, nem az a lány, aki úgy ragyogott minden alkalommal, mikor bókoltam neki. Megváltozott már minden, ezt pedig nagyon nehéz megértenem.
Szavai égették szememet, de nem hagytam, hogy ez bármiben is gátoljon, nem fogom így elengedni, képtelen vagyok rá, olyan hosszú időt nem lehet csak úgy eldobni, pedig azt hiszi én ezt tettem, de nem. Tudnia kell, hogy nem dobtam el kettőnket, soha nem tenném meg, ezért is akarok neki mindent elmondani, pedig tudom, hogy ez rohadtul nem alkalmas hely erre. Mégsem tudom megállni, magamhoz akarom ölelni, és meg is teszem, akkor is, ha fáj, hogy ő nem úgy ölel, ahogy én őt, rideg velem, sőt az elején nem is viszonozza, de aztán valami megmozdul benne talán, ezért is érzem úgy az ölelését, hogy egyszerre öl meg vele, és nyugtat meg. Fáj neki, tudom, de nem értem, hogy pontosan mi is az, nem direkt hagytam el, én kerestem is, de innen ki nem jut semmi, nem tudtam meg róla semmit, és nem segített senki, hiába igyekeztem. Nem felejtettem el, a fájdalmat igyekeztem elnyomni, hogy többet nem láthatom, de nem felejtettem el, arra képtelen lennék, az első szerelem örök, azt nem lehet kitörölni. Ezt mind megpróbálom beleszorítani az ölelésembe, ahogy a szeretetem is, de nem tudom mennyire érti meg, elszoktam az érzésektől.
Szóra nyitom megint csak a számat, nem tetszik amit mond, mert nem igaz, nem igaz, hogy eldobtam mindent, nem dobtam el, de nem tudom már elmondani neki ezt, mivel nekiütközik a falnak, és a füleimnek fájdalmat okoz a hang, ami a potyogásból ered, hiszen eddig is nagyon figyeltem minden neszre, ez pedig ezerszer hangosabban hallottam, és egy pillanatra be is sípolt a fülem. - De miért? - kérdezem a gyógyszerekre utalva, nem vagyok hülye, tudom mit hallottam és nem tetszik nekem, hogy ehhez kell folyamodnia itt. Épp mondanám, hogy nem kell ez, nincs rá szüksége, mikor túl közelről lépteket hallok, bassza meg a sípolás miatt nem hallottam őket, így nem gondolkozom, megragadom Moon kezét, és az első adandó helységbe berántom őt, fogalmam sincs, hogy az valami szoba, esetleg egy mosdó, vagy a zuhanyzók, nem ezzel foglalkozom, hanem azzal, hogy elhúzzam az ajtótól, majd szám elég tegyem az ujjam jelezve, hogy maradjon csendben, ne kezdjen menekülni az érintésemtől, csak maradjon csendben legalább addig, amíg nem fordul be a sarkon a lábak tulajdonosa. Nagyot nyelek, mert az ajtó előtt megáll, hallom szívverését pont onnan ahol mi vagyunk, csak a fal másik oldaláról, de mindeközben tekintetem le nem emelem a lányról, csak mikor tovább megy az őr, vagyis talán egy őr, elveszem az ujjam a szám előle, egy megkönnyebbül sóhajjal, most már mondhat amit akar, illetve tehet is.

Ha akkor nem sikerül elkapniuk, most nem lenne baj, de én nem is tudtam, hogy valakik elakarnak kapni, azt sem tudtam, hogy valami szellemi bajom lenne, soha semmi jelét nem mutattam, erre tessék, most itt vagyok, és nem mellesleg nem egyedül. Neki sem lenne itt a helye, egyáltalán nem lenne itt a helye, sosem akartam ezt neki, most mégis olyan rosszul érzem magam, hogy hagytam idejutni őt, de nem tudtam, semmit sem, persze ez nem nagy mentség. El vagyok itt vágva a külvilágtól teljesen, és hiába akartam eleinte kitelefonálni, vagy csak egy levelet írni, az sosem ért célba, mindent elnyeltek, egy rendes elmegyógyintézetben legalább lehet látogatni az embert, itt azt sem. Vagy csak nem kerestek, nem tudom mit mondtak a nevelő szüleimnek, hova kerültem, de rohadt jó lenne tudni, de az is megeshet, hogy azt hiszik, még mindig, hogy Moon-al mentem el, csak sajnos ez sem következett be.
- Mi? - talán kicsit hangosan is akadtam ki, nem akartam, ha már a járásom, és minden mozdulatom olyan halk, mint a macskáié, nem most kellene elbasznom azzal, hogy szinte felkiáltok a folyosó közepén. Azonnal le is halkítom magam, amint észbe kapok, és fülemet hegyezve figyelek, hátha mozgást hallok, de semmi, senki sehol, csak Moon légzése. - Hogy lehet, hogy annyi ideje vagy itt, mint én, és nem futottam még beléd? - hitetlenség cseng a hangomban, de nem az ő irányába vagyok hitetlen, hanem abba, hogy csaphatott át engem ennyire a sors, hogy még bele sem futottam, egyszer sem, pedig majdnem ugyanakkor kerültünk ide.
Meglepetten tapasztalom, mikor megáll, és szóra nyitnám a számat, hogy az éles hangsúly után mondjak valamit, de nem teszem, látom rajta, hogy ez most nem az a pillanat, most nekem csendben kell maradnom, és csak hallgatnom. Meg is teszem, pont úgy, mint régen, csak most fáj, amit mond, érzem, hogy belülről mar, főleg, mikor Promiset emlegeti. Szeretném őt? Mármint nem úgy értem, szeretem, persze, ő az, aki mellettem állt ezen a helyen, ahogy én is mellette, de abban nem vagyok biztos, hogy olyan szerelemmel, mint amilyennel ezt a lányt itt velem szemben szerettem. Elsőre nem is tudom mit mondjak, de ha ez most tényleg a búcsúja akar lenni, nem is mondok semmit, megfogom vékonyka csuklóját és magamhoz húzom, csak akkor engedem el, amikor már teste köré fonhatom karjaimat, és magamhoz ölelhetem. Ezt akartam tenni már a legelső pillanatban is, de féltem, most viszont, mikor itt vagyunk a szakadék szélén, nem fogok félni. - Tudom, hogy senki sem fog soha úgy szeretni, ahogy te engem, és én sem fogok senkit úgy szeretni, mint téged, ahogy én részemmé vált a te részed, úgy az én egyik felem is nálad van, ezt tudnod kell - lehet, hogy itt van Promise, akit szeretek, tényleg, de előtte őt szerettem, és sosem lett vele lezárva, soha nem engedtem el igazán, csak az nyugtatott, hogy biztonságban van, de nem volt. - A vöröses hajú lány pedig Promise, ő volt itt mellettem - nem azt akarom, hogy fájjon neki, csak letisztázom vele, hogy ki is ő, és fontos nekem, tényleg, csak most én sem tudom mi van.

Nem, nem, nem és nem. Nem lehet itt, ő nem, nem ezt a sorsot szántàk neki, én sem azért küzdöttem, hogy aztán ide kerüljön. Utálom magam, hogy hagytam, hogy idekerüljön, akkor is, ha nem tudtam ellene tenni. Tennem kellett volna, mindent meg kellett volna tennem, hogy kiszabaduljak, de én meg is tettem, csak nem volt elég, főleg miután benyugtatóztak. Mellette akartam lenni élete minden pillanatában, de nem tudtam, magára hagytam egy teljes évre és nem voltam ott neki, nem segítettem rajta, csak elhagytam. Nem is tudom mi járhat a fejében, hogy mit gondolhat rólam, amiért elhagytam, pedig nem akartam, de ezt ő nem tudhatja, hiszen nem láttam azóta, nem volt esélyem elmondani neki, hogy sajnálom, és... Szeretem. Igen talán ez az a szó, ami a fejemben kavarog, amiről nem tudom, hogy hova kellene tennem, mert egykor e szó körül forgott az életem, de most, mintha nem lenne ugyanaz, mintha megváltozott volna. Vagy nem a szó változott csak én, és az iránta érzett szeretetem, vagy csak elnyomtam, nem tudom, ki sem tudom találni, de itt van, mondhatni azt is, hogy jól van, de nem, biztosan nem, akik idekerülnek sosem egészségesek, vagy nem maradnak sokáig azok.
Válasza nem tetszik, nem azért mert nem hiszek neki, hanem, mert ha nem tudja, akkor kábult állapotában hozták ide, én legalább azt tudom, hogy mikor kaptak el, és azt is, hogy mióta vagyok itt. - Azt tudod mikor hoztak ide, és mióta vagy itt? - teszem fel gyorsan a következő fontos kérdésemet, amire választ akarok kapni, de nem vagyok benne biztos, hogy megkapom. Nem lehet itt túl régóta, hiszen én nem láttam, pedig jó ideje itt vagyok, és nem láttam, mégis úgy érzem, hogy nem most került ide.
Mikor kimondja, hogy nélkülem sehova, a gyomrom összeszorul, mindig is tudtam, hogy szeret, de nem hittem volna, hogy minden tervet hátrahagyna, mert nem tudtam elmenni, pedig megígértem. Ha nem jött volna közbe semmi, mentem is volna, sose hagytam volna el, de az nem most volt, nem most vesztettem el őt, hanem akkor, mikor nem tudtam elmenni hozzá. Válaszolnék neki, de ő kitér előlem, és elindul, én pedig gondolkodás nélkül megyek utána, most nem fogom elengedni, most beszélni fog velem. - Sajnálom, hogy nem tudtam elmenni veled, nem önszántamból nem mentem is, hisz ismersz, ezt tudnod kell - igen, tudnia kell, a kérdés már csak az, hogy akarna-e tudni, én mégis remélem, hogy elhiszi nekem, nem vàltoztam sokat, igaz azt nem mondhatom, hogy semmit sem, hiszen az hazugság lenne, mert ez a hely hatással volt rám is, de ez nem jelenti azt, hogy nem az az ember vagyok akit megismert és megszeretett.

Mindenre számítottam az este folyamán, de azt sosem gondoltam volna, hogy pont abba a lányba fogok belefutni, akit egyszer úgy szerettem, mintha az életem múlna azon, hogy szeretem. Mintha nélküle nem tudnák lélegezni, és csak az ő légzése ad nekem erőt adni ahhoz, hogy én is mély levegőt vegyek. Igen, ez volt ő nekem a minden, érte bármit megtettem volna, a nevelő családomat is hátrahagytam volna, csak azért, hogy őt biztonságban tudjam, és én teljesen abban a hitben éltem, hogy abban is van. Megbeszéltük, hogy elutazik, ha nem érek oda elmegy, nem hittem volna, hogy nem fogok odaérni, de elkaptak, és ide kerültem, és azzal nyugtattam magam hosszú ideig, hogy biztonságban van, az egyetlen ember, akit szerettem olyan sokáig, úgy igazán. Erre arcul bassz a valóság azzal, hogy nem, nem ment el, vagy ha el is ment, nem volt ott sokat, nem kezdett új életet, hanem itt áll velem szemben, ezen a helyen, bezárva,nem szabadon. Mindig is a szabadságot akartam neki megadni, azt, hogy a szülei ne árthassanak neki, és egy viszonylag boldog életet élhessen, de itt nem azt kap. Itt semmi boldogság nincs, csak fájdalom, kín, és tompítás, nem lehet itt, nem, lehet csak hallucinálok, csak képzelget, és épp a szobámban alszom, az álmaim túl sokszor valószerűek, ez nem lehet az.
Az, hogy ez csak egy álom abban a pillanatban megbukik, amint a nevem hallom tőle, tudom, hogy ez az ő hangja, emlékszem hányszor suttogta a nevem, volt, hogy örömében, máskor sírt, de én mindig ott voltam, sosem engedtem el, és mindig ugrottam, minden szavára. Most ez más, nem úgy mondja a nevem, ahogy egykor, ebben nincs semmi olyan, még mindig cseng benne a szerelem, de a fájdalom is, ami megrémiszt. Mi történhetett vele? Karjaimba akarom zárni, érzem is a késztetést, de félek tőle, nem a lánytól, hanem attól, hogy hatna rá, hiszen egy év eltelt, nem láttuk egymást, és valami talán elromlott, valami nem ugyanolyan, és nem a külső dolgokra értem, a hajamra, vagy bármi másra, ahogy nem is rá. Még mindig gyönyörű, pont olyan szép, mint aznap mikor utoljára láttam, de a szemében nem az tükröződik, mint akkor, csakis színtiszta fájdalmat látok benne.
- Hogy... Hogy kerültél ide? - hangom egy kicsit elcsuklik, annyira jó újra látni, mégis olyan más ez a helyzet, nem olyan, mint volt, minden olyan furcsa, és... Abszurd? Nem, nem az, inkább csak zavaros, és kicsit kényelmetlen is, mert nem tudom mit mondhatnék neki, nem tudom mit tehetnék. - Én azt hittem, hogy elutaztál. De itt vagy miért vagy itt? - ez nem szemrehányó kérdés, csak nem értem, hogy lehet itt, és fáj is, hogy itt láthatom, bezárva, és így, hogy valami rombolja belülről őt. Segíteni akarok neki, pont úgy, mint régen.

Nem tudok aludni, már megint képtelen vagyok rá, és úgy érzem sétálnom kell, a lábaim teljesen elgémberedtek, és a hátam fáj a sok fekvéstől. Mindenki azt mondja, hogy jót tesz nekünk a pihenés, eleget kell aludnunk, és akkor minden rendben lesz, de én nem tudok pihenni. Nem tudok aludni, mert rémálmok gyötörnek, képtelen vagyok nyugodt emberi légkörben lenni, nekem szükségem van a mozgásra, vagy kilométer hiányt szenvedek, és egész este csak a kis "cellámban" fogok járkálni, mert még valami szobatárs szerűm sincs, csak egy ágy mellettem, ami üres, hosszú ideje. Már ha a hosszú idő azt jelenti, mióta én itt vagyok. Nem, ez nem is igaz, mikor idekerültem volt mellettem egy srác, de le volt szíjazva, és nem maradt mellettem egy hétnél tovább, volt, nincs, eltűnt, ha a dokikat kérdeztem azt állították őrült vagyok, és behallucináltam. Tudom, hogy nem csak képzelődtem, beszélgettem vele, és láttam, bár ez nem azt jelenti, hogy tényleg itt volt, de én nem látom a szellemeket, nem is hallom őket, csak dorombolni tudok.
Muszáj kimennem mozogni, utálom ezt a bezártságot, olyan vagyok, mint egy bazári majom, bezártak, kísérletezgetnek a gyógyszereikkel, aztán biztosan azon röhögnek, ki hogyan reagál rá. Az a baj, hogy kinézem ezt a sok beteg faszból, aki itt van, nem értem miért kell ez nekik, nem érzem magam kattantnak, bár mióta itt vagyok, nem hiszem, hogy nem ugrott volna ki valamilyen kerék onnan bentről. Mondjuk ebben biztos vagyok, hiszen most is a női hálók felé barangolok, lefelé a lépcsőn, nem tudom kit, és mit keresek ott, de ha más nem Promiset kirángatom az ágyból, nekem kell a séta.
A folyosón haladok végig, mikor az egyik kanyarnál valakibe beleütközöm, és az első gondolataim azok, hogy na bassza meg, most kapom a nyugtatót a nyakamba, de mikor rápillantok ki is van velem szembe azonnal végigszalad agyamon a felismerés, majd a meglepettség, és ezek az arcomra is kiülnek, szépen sorban. - Moon? - nevét úgy ejtem ki, mint egy csodát, és ettől függetlenül a meglepetés is ott van a hangomban, minden érzés egyszerre ül ki rám. Mit keres itt? Én nem tudtam, hogy itt van, mióta van itt, és miért? Egy éve nem láttam, akkor kellett volna elmennem hozzá, de elkaptak, és ideráncigáltak, így nem tudtam megtenni. Ő vajon elutazott? Sok kérdés egyszerre, de nem tehetem fel mindet, itt a folyosón meg főleg nem hangoskodhatok.