Helyem a világban Mit gondolsz az ápolókról? A nap 24 órájában kedvesen mosolyognak, tettre készek, segítenek, no meg, alázatosak. Ők azok, akik mindent feladnak szinte, csakhogy az emberiség, azon belül a betegek élete könnyed, és problémamentes legyen. Mindenki áldja őket, áldja a munkájukat, és csodálja erejüket.
Azonban ezt itt most nagyon is felejtsd el.
Noel minden, csak nem az ápolók mintaképe. Az átlag alatt áll, és ez nem azért mondható el, mert rettentő ügyetlen. Ügyes a keze, gyors az észjárása, és rettentően ravasz. Be tudja lopni magát az emberek szívébe, vagy épp oda, ahova kerülni akar. Céltudatosan halad az úton, és bár az orvosi pályához nem volt érzéke, az ápolók között tökéletesen megtalálta a helyét. Csak az az apró bökkenő akad a dologban, hogy ő bizony minden, csak nem emberbarát. Türelmetlen, házsártos, vulgáris, és nyers. Persze, tudja adni a szépet, ha épp úgy rézi, figyelik, de amikor szabad kezet kap, a maga módján cselekszik. Az intézmény falai között pedig megkapta a szabadságot, nem is kicsit. Mondhatni, ő is nyugodtan leülhetne a betegek közé, csak ő épp volt olyan okos, és ügyes, hogy elrejtse a vadállatot önmagában. Vagy eleve ez volt a célja azoknak, akik ideengedték? Megnyerő stílusa és pörgő nyelve kiemeli őt a sötétből, tudja mit, mikor lehet, és mikor nem. Noha az empátia sosem élt benne, nincs rá szüksége. Ő tudja, hogy a lánc tetején áll, még ha mások nem is oda akarják rakni. Egyszer úgyis eléri, addig pedig kényelmesen elhelyezkedik a kis birodalmában. Mint holmi kiskirály. Gúnyolódik, sérteget, és amikor arra kerül a sor, erőszakhoz is folyamodik. Noha nem durván, csak annyira, amennyire kell. És pont ez talán benne a legveszélyesebb. Hogy sosem tudod, mit fog cselekedni.
Noel valahol mégis maga is áldozat, hiszen ő is kapott abból az ápolásból, amiből a betegek maguk. Génkezelése során betegként kezelték, egy ideig közöttük is élt, rabként kezelték, majd végül felemelkedett. Az eljárás során a „farkas” erejét, és génjeit kapta meg, amelytől állatias, eddig lappangó jellemeit felerősítette. Talán emiatt vált teljességében azzá, ami. Egy igazi ragadozó, aki ott jár-kel, ahol csak akar.
És hogy jobbra akar törekedni? Aligha. Élvezi ami, és amit csinál. A részleges szabadságot, amelyet a hely ad számára. Annak viszont örülhetnek, hogy őszinte. De talán túlságosan is.

hallgasd a történetem... Kedvtelve hintázik a székkel, lőre, hátra, előre, hátra. Egykori tanára szavai bukkanak fel benne, aki mindig arra intette őt, hogy ezt ne tegye, mert kitöri a nyakát. Sosem hitt neki, és sosem szokott le róla. Ha elesett, felkelt, a nyaka pedig egyben maradt, és azóta is tökéletesnek bizonyul. Ő nyert. Sosem érette az ilyesfajta hülyeségeket. Ne grimaszolj, mert úgy maradsz, ne bandzsíts, edd meg a répát ha fütyülni akarsz, és a többi. Pedig mind-mind kamu, bizonyított, hogy csak a szülők egyfajta trükkje arra, hogy a gyermekük normális legyen, és minden úgy menjen, ahogy azt ők kitalálták előre. Mert ezt csinálják. Megszületsz, nődögélsz, és amikor belépsz az iskola kapuján, már kezdik kitalálni, hogy mi is legyen belőled. Nem akarsz te a zeneiskolába menni, itt van ez a pöpec kis gimnázium, legyél ügyvéd, abból meg tudsz élni. Vagy épp rendőr, bármi szent, becsben tartott foglalkozás, de ne valami vacak semmirekellő, aki éhen fog dögleni. Hiába van művészi vénád, olyan, amitől a legnagyobb festők is ámulnának, vagy épp énekel a hangszer a kezedben, nem, neked menned kell abba a francos helyre, és el kell nyomnod azt, aki vagy. Mert csak. Ne ellenkezz.
Egyszer egy ilyen párbeszéd közepette köpte szemközt az apját, majd kapott egy kiadós pofont. Eszébe jut ez is, és miközben körmeit rágja, amely miatt nem egyszer vertek a kezére, kuncogni kezd. Ó, azok a régi szép idők! Amikor még embert akartak faragni belőle! Lett is, manapság már nincs semmi gond azzal, amit csinál. Ő most már szent, és csodatevő. Noha nem teljes a béke, mégis tisztelik azt, aki lett belőle. De amúgy sem érdekli őt egyikük sem.
Motoros banda vezetője. Ez akart lenni mindig is. Most pedig itt ül, talpig fehérben, és nyáladzó, üvöltöző embereket babusgat. Chh.. Persze, hogy nem erre vágyott, de elfogadta valamennyire. Elvégre, lehet még belőle motoros bandita, csak egy kicsit kell túlélnie. Az már egy másik mese, hogy keveredett ide, külön mise, mert igazából, ez a véletlen műve. Noel annak idején még a véletlen sem akart az orvosi szakma közelébe menni, igaz, az anatómia szenvedélye volt, mégsem vágyott szikére. Ő egy egyszerű üzletember kívánt lenni, be is adta a papírjait, aztán gyönyörűen el is keveredett minden. Hihetetlen, hisz manapság az ilyen esetek már koránt sem elfogadottak, hisz minden digitalizált, gépesített, azonban neki ez is sikerült. Elcseszett egy világ ez, ő mindig is elismerte. És ez egy ékes példája.
Csattan a szék lába a kövön, hangosan, ezek a nyirkos falak visszavernek mindent, még a sóhajtást is. Nyálas ujjait öltözékébe törli, tagjait lustán nyújtóztatja ki. Lassan indul a nap. Egy újabb, gyönyörű, pokoli nap. Már nem ez lesz az első. Egy sóhaj hagyja el ajkait, és megdörzsöli a halántékát. Egyszerre gyűlöli, és imádja. Élvezi, és unja. Némelyik nap egész tűrhető, de van, amely elviselhetetlen. Vagy rosszabb. Akik idebent kuksolnak, totálisan kiszámíthatatlanok, és ez még kissé neki is furcsa. De ez pont benne a varázs, nem? Elvégre ő azért is van itt, hogy segítség legyen. Azonban itt senki sem számít annak, nemigen látja másokon, hogy többet tennének, mint például ő. Pedig aztán mindig beleveti magát az életbe, mindig ott van, ahol ott kell lennie. Nem akar kimaradni semmiből sem, nincs az a pénz. Lusta vigyor terül szét az ajkain, miközben feláll, és ismét nyújtózik. Vállai roppannak, tekintete tiszta. Nem alszik manapság sokat, de azzal a kevéssel is beéri, ami van. Itt.. amúgy sem valami kényelmes, még neki ápolóknak sem. Az éjjel eseménydús, és hangos, most viszont mégis minden túl nyugodt. Talán az extra adag nyugtató az oka, amelyben az ő keze is benne van. Talán a holdállás. Kit érdekel.
Fehér cipőbe bújtatott lábaival elnyújtottan lépked, ki a folyosóra, hogy körútját megkezdje. Újabb nap a paradicsomban. Vagy újabb nap arra, hogy szórakozzon egy jót? Némely beteg, akinek értelem is szorult a fejébe, elszórakoztatja. No ne gondolj semmi erkölcstelenségre, nincs gusztusa olyanokhoz, amelyeket mások megtesznek. Az ő művészete más. Egyszerre rab és börtönőr. A két sík között lebeg. De talán ez is a rendeltetése. Hisz hiába cserélték el a papírokat, szenvedte végig a hosszú utat, valahol ez mégis a szenvedélyévé vált. Nincs mese. Főleg, hogy tartozik valamelyest az intézményhez, hisz ők teremtették meg a tökéletes ragadozót. Csak kérdés, meddig tűrik meg maguk között.