Chance Elis Arkwright nem épp a legkiismerhetőbb ember. Hiszen mindig más oldalát mutatja. Talán azért, mert tényleg olyan jó színész? Esetleg rendkívül színes egyéniség? Hm, na persze. A válasz egyértelműen nem. Csupán még ő sem ismeri milyen is valójában. Próbálja megismerni önmagát és, ha ehhez az kell, hogy olykor kiélje beteges vágyait, hát megteszi. Néha úgy érzi őt hamarabb kéne diliházba zárni, mint azt a sok szerencsétlent, akik ott vannak. A többségük ugyanis teljesen normális lenne, ha nem lennének a gyógyszerek befolyása alatt. Magáról viszont tudja, hogy valami nem oké. Hisz ott már eleve gondok vannak, ha élvezed mások fájdalmát és szinte betegesen vágyódsz a vér látványa után. Persze ez még nem jogosítaná fel arra, hogy biztosra őrültnek nevezzék. Viszont az elméjében lévő kapcsoló zárlatos lett, így az érzelmek kavalkádjában már néha képes lenne a falnak menni. Ezért van az, hogy folyton mérges, hogy folyton dühöng. Ki akarja kapcsolni a fejében lévő idegesítő dolgokat, hogy ne zavarják őt ennyire össze. Ezek mellé még társul a hirtelen harag, ami persze többet ront, mint használ. Ám mikorra sikerül egy kicsit is rendeznie gondolatait egy egészen emberi lénnyé változik. Ebben az üzemmódban is egy bunkó paraszt, de egy kicsivel több gyengédséggel, törődéssel.
Ezt történ tehát most is. Tegnap úgy ért haza, hogy az átlagos stressz mellé betársult zavarodott elméje és már rohant is lefelé a jól ismert úton, ahol már lámpa nélkül is tudja jól hol kuporog a másik, törékeny madárcsontú teremtés, kinek hófehér bőrét, már így is szépen tarkították a kisebb-nagyobb véraláfutások. De nem, nem motoszkál a sötétben. Az úgy kevésbé látványos és hát, legalább a lámpa egyfajta jelzés is közeledtére. Nem várt egy percet sem. Nem hagyott a másiknak időt, hogy bármiféle reakciója is legyen. Oda sietett hozzá és egy könnyed mozdulattal a falnak taszítva nyomta rá a bilincset vékony kis csuklóira. Tudja, hogy nem menekülne el még is biztos akar benne lenni, hogy egy helyben marad. Szinte letépte a másikról a ruhát, hogy jobban hozzáférhessen, hóka, gyenge bőréhez és minden felesleges érzelmet kiengedve magából kezdet neki a másik kínzásának. Mindenféle, a másik számára már jól ismert eszköz került elő.
Előbb, mint valami bokszzsákba úgy verte belé kemény öklét. Szemrebbenés nélkül lendítette felé öklét. Aztán mintha valami másfelé kapcsolt volna az agya, állt meg az egyik ütés közepet, mivel arcát vette célba. Ekkor mögé lopódzott és a hasát átkarolva kezdett finom csókokat szórni fedetlen testére, amik egy idő után harapásba ment át. De nem ám azokba a finom fajtába. Sokkal inkább tűn egy kiéheztettet véreb harapására. Csak ez után került elő egy tör minek hegyével karcolgatni kezdte azt a finom kis bőrét. Néhol viszont kicsit benttebb is csúsztatta a húsába, s a vörös folyadék szépen megindult lefelé. Chance arcára kiült beteges vigyor jelezte azt, hogy már félig javulóban vannak nála a dolgok. Csodálattal figyelte a szépen folydogáló vércsíkot, amit egy igen egyszerű mozdulattal le is nyalt áldozatának hasfaláról. És míg nyelve kínosan lassú tempóba haladt a seb irányába, addig kése a másik karjába állapodott meg egészen véletlenül. Bár a többség úgy is azt tartja, hogy nincsenek véletlenek.
A kínzást követően gondosan ellátta a fém által okozott sérülést, nehogy még itt elfertőződjön egyetlen kincsének.
Hónap vége van, vagyis végre eljött a jutalmazás napja. Ilyenkor, ha ki nem is teljesen, de felengedi a lakásba édes kis cicáját, aki egyből meg is rohamozza az ágyat. Bár azt még mindig nem érti, miért pont azt és miért nem mást, aminek talán több haszna is van. Mindenesetre, míg drága kis cicuja élvezkedik a puha párnák közt ő addig igyekszik valami ehetőt készíteni a konyhában. Igazán nyugodt a mostani levegő, mintha ez lenne a normális feléjük. Pedig most csak a zaj, az őrület nélkül sikerült felkelnie. Egy ideig tesz-vesz a konyhában és valami ismerős dallamot dúdolászva közelíti meg szobáját, amint beérve egyből az ágyra téved a szeme. Amik igen csak elkerekednek a szép lassan növekvő vérfolt láttán. Akaratlanul is bedühödik, amiért a másik van olyan felelőtlen és inkább hagyja magát elvérezni. Ami még csak a kisebbik baj lenne, de, hogy pont az ágyán, ami eddig vakított a fehérségtől. - KEIRAN SONNIE DANNIELL!! – ordít rá a fekvőre és dühös pillantást vetve rá figyeli a mocskot amit okozott.

music: Fly High  //   word count: 690  //   Remélem elmegy kezdőnek <3