"Little" trouble and a stranger

Tárgy: Re: "Little" trouble and a stranger Kedd Ápr. 18, 2017 6:38 pm

Harley & Xavier

Ritka dolog, hogy szabadnapom legyen és még be is jussak a városba. Tény, hogy az időm nagy részét, amióta megkaptam az állást, a Walsh Intézetben töltöm. Kicsit mintha én is a foglya lennék. Még ha én elméletileg bármikor jöhetek-mehetek is, azért odafigyelnek rá, hogy ne legyen olyan sok szabadidőm, hogy túlzottan elrohangáljak bármerre. Egyébként különösebben nem is akarok. Amiért jöttem, amit keresek, az a falakon belül van. Ott kell megtalálnom a válaszokat és a bizonyítékokat is.
A mai nap azonban kivételes ilyen szempontból. Muszáj volt egy kicsit elszakadnom fizikálisan az intézmény falai közül. Ritkán teszek ilyet, de ma egyszerűen szükségem van rá, hogy legalább egy vacsora erejéig távolabb kerüljek tőle. Az intézettől és annak lakóitól. Jobban mondva egy bizonyos lakójától, akit Flavia Graysonnak hívnak. Erőt kell gyűjtenem magamban és beadni azt a kérelmet. A kérelmet, hogy helyezzék át máshoz, ne az én ápoltam legyen a továbbiakban. Hiszen nem tudom megvédeni őt. Ezt a legutóbbi dühkitörése is alátámasztja, amikor kis híján öngyilkos lett. Azt nem kell tudnia senkinek, hogy én nem elsősorban emiatt félek. Sokkal inkább a saját önmegtartóztatásomban nem vagyok biztos a közelében. Pedig ez a lány beteg. Nem lehetek olyan erkölcstelen, hogy kihasználom a helyzetét. És egyébként sem szerepel a terveimben, hogy bárkihez szorosabb szálakkal kötődjek. Csak a bajt hozza rám. Így is eléggé vékony jégen táncolok a nyomozásommal, hát még ha egy beteggel is összegabalyodnék... Nem, azt nem lehet.
Gondolataimból, amik az ide is magammal hozott kérelemre meredve cikáznak a fejemben, egy ismeretlen nő váratlan megjelenése rángat vissza. Sosem láttam korábban, mégis olyan természetességgel szólít még és ül le velem szemben, mintha régi jó ismerősök volnánk. Ennek ellenére nem ugrok fel rögtön vagy vonom kérdőre, csak a szemöldököm vonom fel, ahogy ránézek, de nem is kell sokat várnom valamiféle magyarázatra. Bár a nő elég összeszedetlennek tűnik. Épp olyasmi, mint a betegeim az intézetben. Mint Flavia például... Először gyámoltalannak hat a könyörgő hangszínnel, aztán azonban gyakorlatilag halálos fenyegetést címez felém. Nem ijedek meg tőle, sok hasonló viselkedésű ember között mozgok, hiszek magamban annyira, hogy tudom kezelni. Inkább érdeklődéssel, semmint félelemmel figyelem csapongó érzelmi reakcióit.
Mielőtt azonban lehetőségem lenne bármit mondani neki, a pincér már ott is terem az asztalunknál. Szinte érzem a nőben vibráló feszültséget, ahogy a reakciómra vár. Én azonban vagyok annyira kíváncsi, hogy többet akarjak tudni róla és a céljairól, ezért egyelőre hajlandó vagyok belemenni a játékba. Egyébként is, a gyomorkorgást senki sem tudja megjátszani, ez az egy biztos.
- Jó estét! Sikerült választanod, Szívem, hogy mit szeretnél? - mosolyogva nézek a lányra, miután üdvözlöm a pincért és belemenve a színjátékba hagyom, hogy rendeljen, amit csak szeretne, majd én is előadom a kérésemet. Még egy üveg vörösbort is rendelek a vacsorához és addig nem is szólalok meg újra, míg legalább azt ki nem hozzák és nem tölt a felszolgáló mindkettőnk pohárba, hogy aztán diszkréten magunkra hagyjon, míg az ételeink el nem készülnek. Ekkor foglalkozom csak ismét, most már komolyabban a rejtélyes hölggyel.
- Szóval, miben is lenne szükséged a segítségemre? - fordulok felé, már-már kedélyes stílusban, érdeklődve. És nem játszom meg magam, a válasza tényleg érdekel. A nyugalmunk megőrzése pedig minden eszelőssel szemben fontos, ezt jól megtanultam a Walsh-ban. Nem mintha rosszat feltételeznék erről a nőről, de az eddigi viselkedése kellően csapongó volt ahhoz, hogy óvatosságra intsen. És én az is vagyok, még ha külső szemlélőnek ez talán nem is látszik.

Echo

• •

Tárgy: "Little" trouble and a stranger Szomb. Feb. 04, 2017 4:37 pm

Xavier &Harley

Az élet két semmi között egy villanás.

Önfeledt nevetés. Hatalmas kacaj. Holtak mindenhol. Villogó fények az utcán. Sötétség a házban. Megtaláltak azok a mocskos zsaruk. Mindig elrontják a mókát! Azt hiszik, hogy hagyom magam elkapni. De, ez óriási nagy tévedés. Elméjük rohadt kerekeinek rozsdás szüleménye. Hallom, amint újabb autók szirénázzák végig az estét. Három nem volt elég?!
Félrefújom a kósza hajtincsem és továbbállok. Sietősre fogom, viszem, amit csak tudok. A sikátorokat használva kerülöm el a házba berontó egységeket, majd amikor közre fogják a tömböt, egyszerűen leugrom a csatornába. Fintorogva fogom be az orrom. Tudom, hogy sietnem kell, mielőtt észreveszik merre menekülök el. Nem maradhattam tovább. A város összes rendőrét nem nyírhatom ki. Ennyire azért ostoba nem vagyok. Vissza az ellenállók bázisára. Ez lenne a legjobb búvóhely, csak épp nem arra van, amerre futni kényszerültem. A külvárosi házakig sietek, hiszen ott jelentősen sok üresen áll. Az egyikben vehetek egy forró fürdőt, hogy újra elviselhető legyen a szagom és talán meg is húzhatnám ott magam…
A körülbelül négyfős családi ház magában kongott, amíg le nem tusoltam. Háromszor. Sok időbe telt mire megszabadultam a kosztól, izzadtságtól, vértől és a csatorna ocsmány bűzétől. Ezenfelül, szükségem volt egy tervre. Nem kockáztathattam meg, hogy a család hazaérjen, így kimostam a hajamból a festéket, hogy ismét eredeti, csupasz szőke legyen. Megszabadultam a sminkemtől és a ruhám is lecseréltem. Szerencsére, mindig fel vagyok készülve a legváratlanabb dolgokra, így magamra ölthettem az őrület előtti Rena külsejét. Egy dilis, sokszínű gyilkos nőszemélyt keresnek, hát, eljátszom a normális embert, még ha az nekem soha nem is fog megadatatni. Mármint, úgy igaziból. Felvettem egy inget, hosszúnadrágot, magas sarkút, egy-két apróbb kiegészítőt – lásd az álszemüveget – és a hétköznapi emberek által alkalmazott enyhe sminket. Magamra sem ismertem a tükörben, de ha ez kell ahhoz, hogy haza jussak, egy biztonságos területre, akkor muszáj. A csomagjaim elrejtettem, míg nem találok egy kellően jó lehetőséget arra, hogy azokkal együtt szeljem át a külvárost. Jelenleg, minden tele van a fakabátokkal.

Legnagyobb bánatomra nem vihettem magammal semmit sem, így az öklöm maradt minden fegyverem… és a nőiességem. Este nyolc körül jár az idő, amikor végigsétálok az úttesten, hogy beugorjak abba az egyszerű gyorskajáldába, ami kósza lelkeknek van kitalálva. Amint belépek, megtorpanok, körülnézek: egy idősebb pár, egy fazon a pultnál, két pincér és egy cuki pofa srác, aki történetesen egyedül ül a négyszemélyes asztalnál. Elég ártalmatlannak tűnik ahhoz, hogy kiszúrjam magamnak, mint áldozatot, aki segíteni fog nekem. Egyenes, határozott léptekkel haladok végig a kis folyosón és huppanok le vele szemben a kétfős ülőrészre.
- Szia, Édesem! – szólítom meg mosolyogva, majd közelebb hajolok hozzá, hogy az ezt követő szavaimat már csak ő hallja. Nem akarom, hogy gyanút fogjanak a többiek.
- Nézd, tudom, hogy nem ismersz, de segítened KELL! Nagy bajban vagyok és te vagy az egyetlen, aki most szóba jöhet. – igyekszem minél halkabb lenni, ám annál határozottabb – Nem akarok bajt, de ha elárulsz, MEGÖLLEK! – ideges vagyok, ám nem akarom bántani. Egyszerre akarok bajba jutott hölgynek tűnni, akinek az ember szívesen segítene, ám tisztáznom kell vele, hogy nincs nemleges opció. A gyors megjelenésem után kifújtam a levegőt és hátradőltem. Elfáradtam, ugyanakkor nem szabad lankadjon a figyelmem. Hátradőltem és úgy néztem a vadidegenre, mint egy megfáradt nyúl a vadászidény végén, akinek vissza kell jutnia a családjához, de előbb ki kell jusson a faluból.
- Hozhatok Önöknek valamit? – lépett oda hozzánk alig egy fél perccel később az egyik pincérnő. Kedvesen mosolygott és letette elénk az étlapot. Az első kép láttán olyan hangosan felkorgott a hasam, hogy biztos mindenki hallotta. A férfi biztosan. Sajnálatomra, nincs nálam pénz se, így éhségemet magamtól nem tudom csillapítani. Kérdőn néztem a velem szemben ülőre. Egyszerre volt könyörgő és figyelmeztető a pillantásom, ugyanakkor fáradt.