Helyem a világban Képességnek számít az, hogy nagyon ügyesen tudok dolgokat szétverni, szétzúzni, eltörni, hogy pl. a szoba ne úgy nézzen ki, mint régen? Mert, ha igen, akkor ez lenne az a képességem, amivel szívesen büszkélkednék mindenkinek. A lakberendezés mindig fontos szerepet töltött be az életembe, a szobámat imádtam átdekorálni, de rájöttem, hogy a bontása még jobban tetszik. Nekem való.
Ezenkívül, ha nagyon erősen koncentrálok és/vagy veszélyben érzem magam, ne adj Isten ideges vagyok, akkor elkezdenek körülöttem mozogni a dolgok és zsipp-zsupp eltörnek. Pedig hozzájuk sem értem, talán egy icipicit gondoltam arra, hogy mi lenne, ha lerepülnének. De amúgy nagyon jó vagyok. Tényleg. Becsületszavamat adom róla. Haha. Nincs olyanom. Legalábbis itt nem hallgatnak arra, amit mondok, de a hangok…a hangok a fejemben néha elhallgatnak. Legalább ők.
A nagy álmom az, hogy főszereplő legyek a következő Bosszúállók című filmben, de most úgy hallottam, hogy Amcsi Kapcsi meg a Vasemberke összebalhéztak és ez nem tetszik. Először megszeretném nézni az új részt, meg mondjuk normálisnak is szeretném egyszer az életben érezni magam. Céljaim? Nos, világbéke, nyugdíjas felkelés vezetője, amiért nem kapom meg a nyugdíjamat. Szakács is szívesen lennék, de talán a legjobban normális akarnék lenni.
Vágyaim roppant egyszerűek, tipikus romantikus filmbe/regénybe illő: megtalálni az igaz szerelmet és boldogan élni míg meg nem halunk. Mondjuk a Roxforti levelemet is meghozhatnák már. Igazán értékelném.
Álom lenne most egy jó medencézés, rémálom pedig egy újabb nyugtató injekció lenne.

hallgasd a történetem... Nem könnyű az élet a 21. Században, ha nem vagy olyan, mint a többi ember. Ha egy kicsit is különbözöl kinéznek vagy nagyon megnéznek majd bedugnak egy helyre azért, hogy olyanná válj mint ők. De az igazság az, hogy sose térsz vissza a külvilágba, ha egyszer bekerültél a rendszerbe. Már nem is emlékszem milyen a kinti levegő, a kinti emberek olyan régen voltam már szabad. Talán utoljára 14 éves koromban szaladgáltam a fűben a családommal, boldogan, ahogyan emlékszem még a dolgokra, de legalább nem idebent.
Azután kezdtem el furcsán viselkedni a szüleim szerint, majd jött a nagy áttörés, amikor az utolsó csepp került a pohárba majd én az intézménybe. Mindig különleges gyereknek tartottak, de nem tudták, hogy a szó szoros értelmében más vagyok, mint a többiek. Emlékeim szerint legalábbis, akkor még nem tudott minden ember tárgyakat mozgatni a gondolataival és rohamaik sem voltak. Eleinte azt hitték, hogy kifogom nőni a rosszulléteket, a fuldoklást és ezeket, de nem. Fogalmuk sem volt arról, hogy a hangok a fejemben azt mondták tegyem azokat a dolgokat. Néha ki kéne kapcsolni őket, de nem lehet, itt nincs némító gomb, pedig szükség lenne rá.
És miként kerültem be ide? Hát ez nagyon egyszerű. Tommy az osztálytársam, aki nagyon tetszett akkoriban eléggé kikészített, elvette az egyik legfontosabb személyt tőlem és ez a barátnőm volt. Nem tudom, hogy a barátnőmre vagy a fiúra haragudtam jobban, de akkor este kiakadtam. Olyan szinten, hogy a nálam kisebb húgom félt tőlem, remegett és a szüleim úgy döntöttek itt már nincs mit tenni. A gyereknek mennie kellett és így kerültem be a Walshba. Az új wellneszközpontba, ami annyira nem rossz.
Aranyos bácsik és nénik vannak itt, akik néha szórakoztatnak, de legtöbbször cukorkával kínálnak. Nagy, kék és rózsaszín cukorkákkal, amiknek nincs ízük, mert le kell nyelni őket egyből vízzel. Ami pedig a legviccesebb az az, hogy a hangok a fejemben erősödnek, a repülő tányérok körülöttem pedig egyre többször jelennek meg.
- Epres cukorkát Flavia? – hatalmas szemekkel pislogok az egyik kedvenc ápolómra, aki cukorkával próbál lekenyerezni. Nagyot nyelek, majd felülök a piszkos padlóról az ágyamra és várok. Lelkileg el vagyok fáradva, ráadásul az utolsó kísérletem a megsemmisülésre elég csúnyán végződött. Legalábbis a kötések a kezeimen ezt sugallják.
- Utállak. – közlöm vele egyszerűen majd elnyúlok az ágyamon, szemeimet rajta tartva és a cukorkát várva.