Helyem a világban A kis Laurel hiába is takarja el kis kezeivel az apró füleit, a hangok továbbra sem hallgatnak el. Mintha az édesanyja szólítaná. Talán képzelődne? Takarója alatt mintha biztonságban lenne. Pedig jól tudja, hogy az édesanyja nincs már többé. Egy másik világba ment, ahonnan bár vigyáz rá, de sosem ijesztené meg Őt azzal, hogy szólítja. Azt is tudja, hogy nem szabadna félnie, mert ha az édesanyja valóban vele van, akkor sosem bántaná Őt, hiszen mindennél jobban szerette a kislányát. Laurelt mégis a hideg rázza, valahányszor az édesanyja riadt hangját hallja. Mintha félne valamitől Ő is, mintha segítségre lenne szüksége. Az a kislány mégis mit tehetne? Hogyan segíthetne neki?
A Keresők képességét kapta, azonban Ő még ezt nem nagyon érti.

hallgasd a történetem... - ... nem engedem, hogy veszélybe sodord az életed, ez a kislány miatt! - Laurel az előszobában csendben hallgatja, ahogyan a papája és az az öreg néni vitázik. Pontosan tudja, hogy nem szép dolog hallgatózni, az anyukája is arra tanította, de nem tehet róla... kíváncsi. Hiszen még csak gyerek. Különben sem szereti, ha ilyen hangosan vitáznak, főleg akkor nem, ha Ő a vita tárgya. Bár még kicsi, de pontosan látja, hogy mi folyik körülötte. Veszélyben van, és azzal is tisztában van, hogy ez a hangok miatt van, amiket hall. Nem csak az alig egy évvel ezelőtt elhunyt édesanyja beszél hozza, hanem néha mások is, ami megrémíszti Őt. Bár azt nem tudja, hogy Ő miért más, mint a többi korabeli lány, de van egy olyan sejtése, hogy az anyukája miatta halt meg. Még most is tisztán emlékszik arra a napra. Az édesanyja sietve ért haza munkájából, valakivel beszélt telefonon, a lányát pedig a pincében rejtette el, mondván, hogy csak bújocskáznak és csendben kell maradnia. Aztán semmi mást nem hallott többet, csak veszekedést, könyörgést és valami hangos zajt. Azon a napon Samantha Trohman életét vesztette, miközben a lányát próbálta védeni. A kis Laurel pedig rémülten húzodótt be egy kis szekrénybe, miközben a pince ajtaja nyílik és a léptek közelednek felé. Egy újabb csattanást hall, majd kinyílik a kis szekrény. A rémült kislányt egy idegen ember veszi az ölébe és viszi magával. A férfi azonban csak a kislány számára volt idegen, Samantha ugyanis nagyon jól ismerte Őt. Barátok voltak, az utolsó telefonhívást is neki szánta. A férfi a szavát adta, hogy vigyázni fog a kislányára, és valamiért Laurel sem félt Tőle sosem. Érezte, hogy biztonságban van vele. Még azt is kitalálta, hogy Ő az apukája, csakhogy könnyebben fel tudja dolgozni az édesanyja elvesztését.
- Megígértem Samanthának, hogy megvédem a lányát! Különben is, senki nem gyanakszik rám. Szóval, ha csak te nem árulsz el, senki sem fogja megtudni, hogy már lassan egy éve nálam van a kislány. - A férfi hangja kellemes, ugyanakkor határozott. Laurel szemében össze gyűlnek a könnyek. Nem érti, hogy miért nem szereti Őt senki. Azt akarja, hogy végre valaki segítsen rajta. Nem akarja hallani azokat a hangokat és nem akar többé menekülni sem. Normális kislány szeretne lenni.
- Nekem pedig az egyetlen gyermekem vagy. Nem fogom engedni, hogy holmi fogadalom miatt elvegyenek Tőlem. Nem a Te gyereked... - a szigorú hölgy elhallgat, amint felfigyel a kintről hallatszodó szipogásra. Laurel egy pillanatra el is felejtette, hogy milyen csúnya dolog kihallgatni a felnőttek beszélgetését, képtelen abba hagyni a sírást. Hiszen annyira magányos. Az idős nő és a férfi, akit Laurel édesapjaként szeret, egyszerre lépnek ki az előszobába, ahol a pityergő kislány van. A férfi dühösen néz az öreg anyjára, majd karjaiba veszi a lánykát. Az idős nő bár sajnálja a kislányt, mégis gyűlölköző pillantásokat küld felé. Nem akarja elveszíteni a fiát. Laurel szomorúan bújik az apja biztonságot nyújtó karjaiba, miközben egyik kezével megtörli a könnyes szemeit. Nem fog tudni megnyugodni addig, amíg meg nem érti a körülötte zajló eseményeket.