promise & kale ;;

•• right now could last forever just as long as i'm with you

Furcsa érzések kerítettek hatalmukba, ahogy vissza kellett gondolnom a toronyban eltöltött időszakra. A gyomrom görcsbe rándult, de mégsem teljesen azon a szorongató, nyomasztó módon, amitől az ember minél hamarabb szabadulni akarna, hanem inkább a kellemes formában. Tudom, ez ostobaságnak hangzik, hiszen nagyjából mindenki tudja, miféle helyről van szó, ahogy azt is, hogy nem sokan jutottak ki onnét élve. Mégis, ha csak arra gondoltam, hogy a borzalmas körülmények ellenére sikerült megismernem egy nagyszerű lányt, nem tudtam rá úgy gondolni, mint életem egyik legrosszabb szakaszára. Ezt próbáltam szavakba önteni akkor is, hogy Promise megértse, mire gondolok, s hogy számomra ez nem olyan borzalmas, mint ahogy ő elképzeli a történteket – legalábbis az arcáról csak azt tudtam leolvasni, hogy még belegondolni is rossz számára ebbe a helyzetbe.
Aztán a beszélgetés – hála nekem – egy rosszabb irányt vett, és a kijelentése hallatán először azt sem tudtam, mit kellene mondanom. Védekezően emeltem mellkas magasságba a kezeim, mielőtt még robbanna az a bizonyos bomba, aminek úgy tűnt, a kanócát akaratlanul és tudatlanul is sikerült meggyújtanom. Ügyes vagy, Kale. Ezt is sikerült elrontanod… – szólalt meg egy hang a fejemben, mire csak fújtattam kicsit, ahogy hallgattam, hogyan folytatja a lány, amit mondani akar. Csak fél szemmel mertem ránézni kissé félve, mert nem tudtam, mi lesz ennek a vége, de úgy tűnt, a haragja nem tartott sokáig.
- Nem is rólad van szó. Nem is ismerted őt – mentegettem Promise-t saját maga helyett, mintha csak a saját elszólásomat próbálnám kijavítani, hogy elhárítsak róla minden felelősséget, ami külső szemmel talán kissé átlátszó lehetett volna, s talán tényleg elfogult voltam, de így is gondoltam. Promise-nak nem volt semmi köze Moonhoz, legalábbis a történetek alapján, amiket mesélt. Nem igazán értettem, miért vette magára. Evan volt az, aki egy szemét húzással hagyta maga mögött annak ellenére, ami kettejük közt volt. – Talán előbb is gondolkozhatott volna – jegyeztem meg még zárásként, nem akartam jobban belemenni ebbe, elvégre nem rám tartozott, és annyira Promise-ra sem.
Hiába bolyongtunk már egy ideje a gyárban, még mindig nem találtunk semmit, ami bármiben is a hasznunkra lenne. Legszívesebben már csak leültem volna valahova, hogy a céltalan keresgélés helyett kicsit kipihenhessem a szökésünket és azt a hosszú utat, amit egészen ideáig meg kellett tennünk. Kimerült voltam és fáradt. De bárhogy is szerettem volna, ezt nem engedhettem meg magamnak, hiszen hiába hagytuk el az intézet falait, még messze sincs vége annak, amibe belekezdtünk azzal, hogy meglógtunk az elmegyógyintézetből. Addig nem nyugszom, ameddig a lehető legmesszebb nem kerülök az intézménytől.
Gondolataimat már csak Promise szavai tudták más irányba terelni, bár kissé féltem a válaszától, hiszen nem volt a legokosabb döntés ilyesmibe belekérdezni ismeretlenül, azt hiszem. Vagy ki tudja. Van erre egyáltalán valami illemszabály?
Lassan bólogatni kezdtem, jelezve, hogy felfogtam, amit mond és magamra erőltettem egy kisebb mosolyt, mintha ez teljesen rendben lenne részemről, s talán kicsit még örülnék is neki. Aztán halkan sóhajtottam egyet, ahogy rám és Moonra terelődött a szó. Igazából fogalmam sem volt, mi van kettőnk között. Ígérgettünk egymásnak ezt-azt, tudom, hogy fontosabb nekem, mint lennie kellene, és még mindig egy csodálatos lánynak tartom. De az talán túlzás, hogy ez szerelem. Erre pedig akkor jöttem rá igazából, hogy kijutottunk a diliházból, mivel ott volt ő is és Promise is. Mindig is volt valami a lányban, amit különlegesnek tartottam, valami, ami miatt úgy éreztem kell nekem, s azt hiszem, ez hiányzik Moonból. De magam sem tudom, mi ez az egész. Talán idővel majd sikerül kitalálnom, addig pedig csak sodródok az árral, azt hiszem.
- Fontos, igen. De magam sem tudom, ez mit jelent pontosan – magamra erőltettem egy kisebb mosolyt zavarodottságom közepette. – Igazából nem tudom, mit kellene éreznem. Nekem új ez az egész – hagyta el ajkaimat végül egy apró vallomásként ez, és szerettem volna, ha ennél jobban nem is megyünk bele.
Szerencsére pont jókor vettem észre egy félig nyitva hagyott ajtót, ahol tökéletes rálátásom nyílt pár asztalra és székre. Elsőre úgy tűnt, mintha valamiféle étkező lenne, így felcsillantak a szemeim és lelkesen mutattam az ajtó irányába. – Nézd! – Szólaltam meg közben, hogy felhívjam a lány figyelmét arra, amit mondani akarok, de meg sem vártam a válaszát, csak elindultam a helyiséghez.
Ahogy belöktem az ajtót, már be is léptem, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a bútorokat, és hamar beigazolódott az elméletem, a helyet illetően. Már csak abban reménykedtem, hogy találunk valami ehetőt, vagy ihatót is. A szekrények és hűtők felé vettem az irányt, hogy végignézhessem mindegyiket.
- Pedig már komolyan kezdtem feladni a reményt, hogy találunk valamit – mondtam inkább magamnak, de azért hangosan, hogy ő is hallja.

promise & kale ;;

•• right now could last forever just as long as i'm with you

Körülbelül tíz perc leforgása alatt sikerült kettesben maradnom Promise-szal, miután mindenki egyetértett az ötlettel, hogy logikus lenne kettéválni. Bár az eredeti elképzelésemben az szerepelt, hogy én Moonnal leszek – elvégre nem szívesen engedtem el egyedül azzal a gyökérrel -, de hát nekem így is megfelelt. Legalább alkalmam nyílik megismerni Promise-t – nyugtattam magam gondolatban, miközben próbáltam ignorálni a tényt, hogy Moon napok óta először nincs a közelemben.
Hosszú pillanatokig csak toporogtam egy helyben, miközben a távozók után bámultam megfeledkezve róla, hogy van mellette valaki. Az ábrándozásból végül a lány hangja zökkentett ki, minek a hatására azonnal felé is pillantottam, majd a kezemre, ahogy megéreztem gyengéd érintését a karomon. Szótlanul figyeltem, ahogy elhaladt mellettem, miközben átfutott az agyamon, vajon mi fog kisülni ebből az egészből. Aggódtam Moon miatt, és aggódtam magam miatt is, hiszen Evan a legkevésbé sem bízott bennem, na és Promise… nos, nála talán némi megfelelési kényszert is éreztem. Ez volt az első alkalom, mikor úgy maradtunk teljesen egyedül egy bizonyos helyen, hogy nem csak két percre futottunk össze, és nem néma csendben álltunk egymás mellett, miközben vártunk valamire. Közös feladatunk volt, és ez azt is jelentette, hogy alkalmam volt megismerni őt. Úgy igazán megismerni. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy kellene viselkedni egy ilyen helyzetben, és szerettem volna, ha nem csak a bizalmát, de a szimpátiáját is elnyerem. Ilyenkor pedig felmerül a kérdés, mennyit kéne megmutatnom magamból ahhoz, hogy az első benyomás tökéletes legyen?
Végül vettem egy mély levegőt és gyors léptekkel utána indultam, majd mikor sikerült beérnem, töretlen némaságban haladtam mellette. Nem akartam, hogy túl kínossá váljon a dolog, és fogalmam sem volt, mire gondolhat. Úgy éreztem, mondanom kellene valamit, s már épp szóra nyitottam a számat, mikor eszembe jutott, hogy kettőnk közül valószínűleg csak én látom azt a lehetőséget, mely a remény apró sugarát lebegteti a szemeim előtt, elvégre nem is ismerjük egymást, plusz ott van neki Evan. Mégis mit akarhatna tőlem? Biztos voltam benne, hogy az egyetlen dolog, ami a fejében jár, az épülettel kapcsolatosak. Hirtelen összezártam ajkaim és oldalra fordítva a fejem nézelődni kezdtem mindenfelé, mintha ez így rendben lenne. Pedig nem volt – legalábbis nekem nem. Sőt, kínos volt. Talán nem is akar beszélgetni… – kúszott hirtelen elmémbe a gondolat, miközben fél szemmel, óvatosan rásandítottam, aztán ahogy hirtelen találkozott a tekintetünk, úgy néztem újból magam elé, mintha egy gyereket hazugságon kaptak volna. Fenébe! Most biztosan azt hiszi, bámulom.
Elmondtam magamban egy imát, hogy essen a fejemre valami, vagy csapjanak le, vagy csak történjen valami, ami kihúz ebből a szituációból. Semmit sem utáltam jobban a hosszú, kínos, néma csendeknél. Talán ezért sem hagytam sosem, hogy ez beálljon, de ebben az esetben más volt. A szavak egyszerűen csak a torkomon akadtak.
Végül Promise volt az, aki megtörte kettőnk csendjét.
Felvont szemöldökkel néztem le rá a kérdés hallatán, s ahogy folytatta, szemöldökeim lassan közelebb kúsztak egymáshoz, de továbbra is a homlokom közepén voltak, és csak zavarodottan hagytam, hogy a rosszabb megszólalásaiból csak egyre rosszabba keverje magát. Végül a zavarodott mosolya láttán hagytam, hogy az én arcomra is kiüljön egy kisebb mosoly.
- Aranyos – csúszott ki ajkaim közül hirtelen, majd azonnal hozzátettem – mármint, ahogy próbálod megmagyarázni, mire is vagy kíváncsi félreértések nélkül – kezeimmel gesztikuláltam közben, majd a földet kezdtem bámulni, ahogy összeszedtem a gondolataim.
- A toronyban is volt – helyeseltem az előző kijelentésére, majd kiegészítettem egy apró ténnyel. – És én is ott voltam – tekintetem ismét a lányra emeltem. – Eleinte egy falon keresztül beszélgettünk csak. Elmesélte, hogy került oda, tudtam szinte minden egyes gondolatát, tudtam, mit érez. Úgy tűnt, már nem érdekli, mi lesz vele én pedig úgy éreztem, nem hagyhatom ezt – kissé elgondolkozva, üres tekintettel néztem magam elé, ahogy felidéztem az ott eltöltött napokat. – Ki akartam jutni, őt pedig meg akartam menteni. Moon még annyira fiatal, és olyan sok minden vár még rá. Még élnie kell! Ráadásul úgy gondolom, senki sem érdemel ilyen sorsot… azt meg főleg nem, hogy így kelljen töltenie az utolsó napjait – halkan sóhajtottam egy kis szünetet tartva, mikor rájöttem, hogy talán többet mondtam a kelleténél. - Miután pedig átkerült hozzám, a probléma nagy része megoldódott, hiszen a tervem egyszerűbb volt úgy, hogy mellettem volt. – Egy kis szünetet tartottam, majd megvontam a vállaim. – Lényegében ennyi – tettem még hozzá, majd egy kissé megvető fél mosollyal az arcomon ismét a lányra néztem.
- Na és ti, miért jöttetek vissza érte? Csak nem bűntudata lett Evannek? – Unottan forgattam a szemeim. A legkevésbé sem volt szimpatikus a srác, már csak azért sem, amit Moonnal tett, és egy pillanatra sem tudtam bízni benne. A kijelentésem, s az arckifejezésem nem a lánynak szólt, de biztos voltam benne, hogy ezt ő is tudja… na jó, csak reméltem. – De igazából mindegy is. Kint vagyunk, ez a lényeg. – Tekintetem újra előre vezettem, hogy nézelődhessek, végül irányt is váltottam, és lefordultam jobbra, de egyelőre semmi sem keltette fel az érdeklődésem. Legalábbis a vörös tüneményen kívül a balomon.
- Szóóóval… - szólaltam meg egy kisebb szünet után kerülve a lány tekintetét. – Te és Evan… ? Mármint… együtt vagytok, vagy ilyesmi? – Nem tudom, mennyire volt jó ötlet csak úgy belemászni a magánéletébe, elvégre csak most ismertük meg egymást normálisan, de szerettem volna tisztázni magamban, hogy is állunk pontosan, mielőtt beleélem magam valamibe túlságosan, ami valójában nincs is, aztán a szabadulásom első napjait tölthetem önsajnálattal, amiért így pofára estem.