Blackwood siblings <3

Őrület volt számomra az elmúlt két nap. Olyan gyorsan történt minden, hogy még felfogni sem volt időm ebben a nagy kavarodásban, hogy az öcsém, az ÖCSÉM tényleg visszatért. Hogy megmenekült a Walsh vaskarmai közül és végül itt kötött ki. Hihetetlen, kész csoda volt számomra és alig vártam, hogy végre ölelésembe zárhassam, annyi kihagyott idő után.
Nagyon hiányzott, nem múlt el úgy egy nappal sem, vagy éppen éjszaka, hogy ne gondoltam volna rá. Hogy ne azon agyaltam volna, hogyan szabadíthatnám ki, hogy ne próbáltam volna megmenteni. Most pedig, hogy végre szabad volt és velem volt, úgy éreztem, révbe értem. Persze ez nem volt így, rengeteg dolog volt, amit még meg kellett tennem, hogy az utam végére érjek. Nem azért voltam én az ellenálló csoporttusolások egyik vezetője, hogy kiszálljak, amint én megkaptam, amire vágytam. Nem. Feladatom volt. Mégpedig megdönteni a Walsh elmegyógyintézet hatalmát. Bosszút akartam. És azt, hogy helyre álljon a rend, hogy normális életet élhessünk. Nem csak mi, hanem mindenki.
Sajnos ezzel, hogy a betegek kiszabadultak, nemhogy egy lépést tettünk volna az intézet leállításához, inkább visszaestünk egyet. Eddig, ami a diliházon belül folyt, ott is maradt, most viszont az egész kiáradt az utcákra, félelemmel és halállal fenyegetve még az egyszerű civileket is. Most jött el az ideje, hogy felvegyük a harcot és egységes erővel véget vessünk ennek az őrületnek.
Ehhez azonban mindenkire szükség volt. A mindenki alatt, pedig tényleg MINDENKIT értettem. A saját öcsémet is beleszámítva. Hiába szerettem volna megóvni, kihagyni ebből az egészből, nem tehettem. Ráadásul különben sem volt már kisgyerek, nem ült volna meg a hátsófelén csak azért, mert én azt mondtam neki. Biztos vagyok benne, ha nem kértem volna, hogy csatlakozzon hozzánk, akkor is megtette volna.
Nagy lendülettel nyitottam be a szobájának ajtaján. Nem érdekelt, hogy ha még aludt, lassan már dél felé járt az idő, ideje lett volna felébrednie, eleget pihent már. A mai napot semmiképpen sem tölthette henyéléssel, dolgunk volt.
Az embereim fele nem nézett jó szemmel a walsh kísérleti alanyaira, féltek tőlük és félelmükben gyűlölték, megvetették őket. Az öcsémmel is végezni akartak a radikálisabb gondolatvonalat követők, de egyetlen golyó a szószólójuk fejébe, elhallgattatta őket egy időre. Ez azonban nem jelentette azt, hogy el is fogadták a döntésemet és szívesen láttak itt bárkit is a szökött alanyok közül. Még mindig hallottam a morgolódásukat, tudtam, hogy rossz szemmel néznek az öcsémre és azokra, akik köztünk maradtak. Éppen ezért döntöttem úgy, nem hagyom kisiklani az irányítást a kezeim közül. Bebizonyítom nekik, hogy a megszökött betegek nem szörnyetegek, sőt a segítségünkre lehetnek.
Ezért (is) volt szükségem Mattre. Ha ő a segítségemmel megtanulja, hogyan védje meg magát, hogyan élje túl az ellenállók között, meg úgy egyáltalán idekinn, ahol csak magára számíthat majd a legtöbb esetben, akkor talán a kételkedő embereim is meglátják, hogy velük együtt kell vadászni az intézet embereire, nem pedig rájuk és az intézményesekre.
- Matt? Készülődj! Körbeviszlek az épületben, közben még néhány dolgot meg kell beszélnünk. Az aulában találkozunk tíz perc múlva! – szóltam oda neki, aztán, mintha soha a szobájába sem lettem volna, elsiettem. Volt még egy-két dolog, amit el kellett intéznem, mielőtt belekezdtem volna az okításába. Lehetséges, hogy talán késni fogok és egy kicsit várnia kell majd rám, de a türelem nagy erény. Szüksége lesz rá, ha komolyan köztünk akar maradni. Ez egy türelmi játszma,  itt csak az győzhet, aki kivárja a megfelelő alkalmat.