Helyem a világban
Kedves, bájos, aranyos. A légynek sem tudna ártani és kissé félénk. Oh, vagy nem Keiran volt a kérdés? Mert, hát nem mindegy. Chance Elis Arkwright ugyan is teljesen ellentéte, ennek a drága kiscicának.
Önző. Nem szeret osztozkodni és talán túlságosan is szigorúnak és igazságtalannak tűnik, azért néha ott van benne az aggodalom. Nem hiába rejtegeti kiskedvencét a nagyvilág elől. Fél, hogy elveszik tőle. Na, azt már pedig ki nem állhatja, ha valaki a tulajdonához mer nyúlni. Nem nagyon lehetne az ép eszű emberek listájába sorolni, ezért talán jobb is nem az útjába kerülni. Bosszúállásban első helyezést érne el. Beteg fantáziája folyton edzésben van, így nincs nehéz dolga. A nyilvánosságnak mindig egy kedves, bájos oldalát próbálja mutatni, de mindez, csak egy álca, amit otthon levehet és utat engedhet sátáni énjének. Ránézésre meg sem mondanád, hogy ő maga az ördög, vagy legalább is egyik démona. Beteges vágyainak semmi sem szab határt. Talán már eleve így született, talán csak az apja hatása, ki tudja ezt már? Mindenesetre a kedvesség és a jóság kihalófélben van nála. Hiszen azt még sem mondhatná, hogy nem akad, legalább egy cseppnyi. Ha, jobb passzban van ő is tud emberibben viselkedni, otthon, a pincében unatkozó drágaságával. Olyankor mindig engedi neki, hogy a lakásban szórakozzon, hadd legyen már neki is néha gyereknap annyi szenvedés után. Igazából még maga se tudja, pontosan milyen érzések is vannak benne, vele kapcsolatban, de abban biztos, elveszíteni semmiképpen sem akarja.

hallgasd a történetem... 1995 telén látta meg a napvilágot Phoenixben. Hogy milyen volt az élete, a gyermekkora? Remek. Szerető szülőkkel és tesókkal, aranyos kiskutyival, meg a szivárványon nyargaló csillámpónival, akit egyébként rétesnek hívtak, mert nagyon szerette az almást. Most ugye nem gondoltad komolyan, hogy egy hippi-happy sztori fog elhangzani, amit órákon át lehetne mesélni a sok jó miatt? Hát barátom, akkor te nagyon el vagy tévedve.
Csak rá kell nézni az arcára, hogy lássuk mennyi életkedv és szerettet szorult belé. Majd kipukkad tőle. Ezért is van az, hogy folyton morgós és kegyetlen dög az egy szinttel lejjebb lakó, törékeny fiúval. Az ajtón kívül próbálja vissza tartani magát, de van, hogy ez nem jön össze. Olyankor csak úgy áramlik belőle a rossz, sötét energia. Ami persze, amúgy is a hamis vigyora mögött is érezhető, de talán nem annyira, mint mikor fáradságot sem vesz a látszat fenntartásában. Igazi mosoly még nem volt az arcán, sokkal inkább gúnyos vicsorok, amit mások szenvedése váltott ki belőle. Beteges vágyát, hogy másokat kínozzon talán még apjától örökölte, hiszen a helyi intézet egyik híres, neves tudósa volt. Egy őrült hapek, akinek holmi csoda folytán sikerült felszednie egy nőt, akitől még egy szépséges fiú utódot is kapott. Ám Chance azt már nem tudja elképzelni sem, hogy mi féle őrült hozta őt világra, hiszen a nő belehalt a szülésbe. Egyik őrült váltotta a másikat.
Apja szerette volna, ha a fia is az intézetbe kerülne, mint tudós ezért nagy szeretettel hurcolászta be már egészen kiskorától. Úgy volt vele, minél hamarabb hozzászokik, annál hamarabb meg kedveli ezt az egészet. Csak sajnos a terve nem jött össze, mert drága utódja nem volt hajlandó ilyen munkát végezni. Őt annyira nem vonzotta ez az egész kutatás. Csak unottan könyökölt egy-egy kíséretnél és nagyokat ásítva próbált látványosan szenvedni.
Noha, jelenleg szabadon mozoghat, alakíthatja jövőjét, apja nem adta fel a noszogatását és néha, be-be próbálkozik nála. Ami csak azért is zavaró mostanság, mert váratlan otthon látogatásokat is szokott tervezni, amit kifejezetten utál. Alig tudja kitessékelni, ráadásul már nem egyszer járt úgy, hogy akkor pont fent volt drága kis cicája, akit mindvégig bújtatnia kellett, mint valami szeretőt. Csupán csak ismeri az apját és azt is, hogy Keiran nem képes vissza fogni állati ösztöneit és tudja, hogy ezek alapján mi lett volna a vége. Még mindig nem tudja pontosan, hogy miért nem járt még az intézetben, viszont nem is akarja, hogy oda kerüljön. Egyrészt, mert akkor oda a játékszere, más rész, mert… mert talán fájna neki Őt ott látni az asztalon. Azon a borzalmas fehérségen, ami már inkább sárga színben díszeleg a sok használattól. Nem, erre még ő sem lenne képes. Ahhoz már neki se lenne gusztusa, ahhoz már félti. Hiába veri néha félholtra, hiába bánik vele úgy ahogy… egyszerűen nem tudja miért, de képtelen lenne megtenni. Néha még maga sem érti, mit miért csinál, és hogy pontosan miként is tekintsen arra a pisze orrú, csillogó szemű gyönyörűségre.
Még emlékszik a napra, mikor megtalálta. Nem is tudja, hogy mi késztette arra, hogy befogadja. Csak egy ismeretlen kölyök volt a számára. Sosem volt híres az együttérzésről. Akár ott is hagyhatta volna a hóban, amit vére már mélyvörös színre festett. Nem kellett volna megállnia és foglalkoznia vele. Egyszerűen tovább sétálhatott volna, hátra hagyva azt a törékeny testet. Semmi köze nem volt hozzá. Ráhagyhatta volna a természetre az egészet. De valami hirtelen jött furcsa sugallat nem hagyta tovább menni. Igazából azt sem értette, hogy miért jött pont ezen a hosszabb úton, hisz semmi dolga sincs erre. Simán mehetett volna a másik irányba is, azt a sok kerülőt kihagyva, hogy minél hamarabb behúzódjon a hideg elől. Még is valami oknál fogva erre jött és útközben felszedte a véres fiúcskát, aki igen sok vért vesztett addigra már, és szuszogása is egyre csendesebbé vált.
Még annyi szerencséje volt, hogy értett a sebekhez, így egy kevés kis fejtörést okozva, de helyre hozta azokat a szörnyű sérüléseket. Még tiszta ruhába is rakta és még az ágyát is képes volt feláldozni Érte. Maga sem értette, hogy mit művel, de a fáradtságra fogva döntötte mellé a fejét és hosszas figyelés után aludt csak be. Napokig csak figyelte a fáradt kis vendéget és gondosan kezelgette. Akkoriban kezdet átjárni az apja hozzá, így kénytelen volt egy idő után leköltözni vele a pincébe. Órákat töltött azzal, hogy ölébe fektetve simogatta éj fekete haját és azt a selymes tejfehér bőrét, ami egy leírhatatlan jó érzéssel töltötte el. Mindig bosszúsan ment le hozzá, de aztán csak hamar lenyugodott. Persze itt jogosan merülhet fel az emberben az a kérdés, hogy akkor most még is miért bántja szegény párát, ha már a kezdetektől fogva gondosan vigyázott rá? A választ még pontosan ő maga sem tudja. Egyszerűen, csak szereti a gyengébbeket bántani. Vagy csak csupán nem tudja magát normálisan kifejezni.
Elég sok idő kellett, mire teljesen magához tért aranyos kis Csipke Rózsikája. Egy teljes hetet vett igénybe mire kipihente magát annyira, hogy hosszabb időre is képes legyen az eszméleténél maradni. Ám ekkorra már megváltozott a bánásmódja is. Bokájára egy ugyan már régi, de még mindig erős bilincset rakott és pár takarón kívül mást nem hagyott neki. Persze sűrűn lejött megnézni, olyankor pedig gondosan megetette és itatta, ami egy jó gazdától illik.
Chance vállára viszont egyre több gond telepedett és benne keletkezet feszültséget valahogy lekellet vezetnie. Itt kezdődött el mindaz, ami a mai napig is megy.
Hangos nyögések sorozata hallatszik, a dohos helységet teljesen betöltve. Egy újabb feszültség roham levezetésén van éppen, teljes erejét és mérgét bevetve mozog áldozata felett, akit szokás szerint a csuklójánál fogva kikötött már csak a biztonság kedvéért is. Selymes, puha bőrét csúnya, vörös hegek és sebek fedik. Olyan sérülések, amiket ő maga okozott neki.
Általában elég változatosan viselkedik vele, de hónaponként egyszer-kétszer mindig kiengeszteli egy egyszerűbb kis ajándékkal, ami neki mit sem jelent, de apró macskájának ez valamiféle hihetetlen ajándék lehet. Olyan fekete bogaraiban mindig csak a boldogság látszik. Mintha akkor már nem is érezne fájdalmat. Ugyan ilyenkor csak morog a másik felé, de belül valami mosolygásra készteti, mikor látja a másik kisgyermekes örömét.
De most, nem ilyen fényes a helyzet. Újév óta ugyanis nem kapott semmit sem. Akkor még megengedte neki, hogy két napig a lakásban legyen és így még a tűzijátékról sem maradt le. Sőt még egy pohár italt is a kezébe nyomott, minek erősségétől csak egy fintor jelent meg a fiatalabbik arcán. Azóta viszont csak a rosszal sújtja, amit meglehetősen jól tűr már. Még ellenkezni sem próbál, csak szenved alatta. Talán neki már mindegy, talán ő már annak is örül, hogy ilyen közel tudhatja magához.