Helyem a világban Nem félek semmitől, erős vagyok, magabiztos és rendkívül jószívű. Legalábbis ez a látszat. Senkinek sem mutatnám meg azt, amit a belsőm takar. Nyugodtabb vagyok, ha azt hiszik, hogy humoros vagyok és általában a nehéz helyzetekben bedobok egy poént, hogy minden jobb legyen körülöttünk. Én vagyok az a lány, akit ha meglátsz, rád mosolyog, és úgy érzed, elszáll minden gondod, vagy akit irigyelsz, azért, mert semmi sem tudja a padlóra taszítani, de ez mind csak a látszat. Már rég összetörtem, belülről kis millió darabra törtem szét és ezeket a darabokat többé már nem lehet összeilleszteni. A gyönyörű mosoly mögött egy fáradt lélek lapul, akin már nem lehet segíteni. Félek, hogy elveszítem édesanyám, félek, hogy összedől a világ körülöttem és nem tudok majd felállni a romok alól. Alattuk maradok, és azok legyűrnek örökké, nincs kiút, a remény meghal, és az élet elszáll. Nem akarom, hogy bárki átélje azt, amit én az életem során, így megpróbálok mindenkivel a tőlem telhető legjobb módon viselkedni. Nem szokásom átgázolni senkin, de ha kell, akkor megteszem.  

hallgasd a történetem... Világéletemben Phoenixben éltem, ám mindig ott motoszkált bennem a gondolat, hogy mi lenne ha? Mi lenne, ha elmennék innen? Új életet kezdhetnék egy teljesen más helyen, ahol talán ezerszer jobban fogom érezni magam, mint itt és több lehetőség vár rám, de ez sosem fog megtörténni. Mióta édesapám elhagyott minket édesanyámmal és bátyámmal hárman maradtunk, teljesen magunkra lettünk hagyva. A testvérem ekkor már egyetemen volt, így nem tudott nekem besegíteni. Teltek- múltak az évek és anyánál rákot diagnosztizáltak. Ekkor tizenkét éves voltam. Minden összeomlott, amiben eddig hittem. A nő, aki a világra hozott szépen, lassan épült le a legutolsó stádiumig. Az orvosok azt mondták időben vették észre a daganatot és még meggyógyíthatják, nem lesz semmi baja, de viszont ez idő kérdése. Én vagyok, azaz ember, akinek tartania kellene benne a lelket és nem kétségbeesni, de egyszerűen már rég elvesztettem a reményt. A korai tinédzser korom óta ápolgattam Őt, sosem hagytam egyedül, de emellett teljesítenem kellett az iskolában és egy idő után már itthon is. Tizenöt éves koromra már rég nem voltam gyermek többé, felelősségteljes felnőtt módjára kellett viselkednem, amikor közel sem voltam az. Főztem, mostam, takarítottam, mert anya állapota egyre csak romlott, ám boldogok voltunk és a mai napig azok vagyunk. Senki sem él ennyi ideig a rákkal és anyának mégis sikerült. Azt mondja ez az én érdemem, mivel tartom benne a lelket, van még valaki az életében, aki miatt érdemes élnie és ez a valaki én vagyok. Az édesanyám adta nekem a löketet ahhoz, hogy ápoló legyek. Nélküle most nem tudom, hol lennék, és mit csinálnék. Alig egy hónapja csöppentem bele a munkámba hivatalosan is, mondhatni még zöldfülű vagyok. Kezdetben az volt a célom, hogy kórházakban dolgozzak, de nem kaptam állást. Egy évet töltöttem otthon, mire végre találtam állást magamnak, de bár ne találtam volna. A Walsh elmegyógyintézet közel sem a jó híréről ismert. Rengeteg dolgot hallani arról mi történik az épület falai között, ám én ebből még semmit sem tapasztaltam vagy szimplán elfogult vagyok. Nem szeretnék itt maradni életem végéig, mert hiába nem történtek körülöttem furcsa dolgok a légkör valahogy elrémiszt, muszáj új állást kapnom egy közeli kórházban, hogy anyához is közel legyek és bármikor haza futhassak, ha baj van.