Helyem a világban Céljaim legnagyobb részét már elértem, ezekhez azonban hatalmas erő, kitartás, céltudat, valamint türelem kellett. Nem ment mindig minden olyan könnyen. Nehézségekbe és akadályokba ütköztem, de tudtam, merre és hogyan tudnám őket elkerülni. Makacsságom nem hagyta, hogy feladjak bármit is vereségek, bonyodalmak miatt.
Semmiképp sem vagyok különleges, épp oly' egyszerű vagyok, mint az átlagos emberek. Már, ha létezik ilyen, hiszen mindenkinek vannak mélységben létező apró és hatalmas titkai, ahogyan én sem maradhatok ki ebből. Rettegek attól, hogy felszínre kerül a titok, melyet már nyolc éve cipelek magamban. Miért félek tőle ennyire? Jómagam sem vagyok vele tisztában, mert egyik részem szerint megérdemelte a halált az a bűnöző, a másik részem pedig bűntudattal él azóta is.
Az álmom mi lenne? Talán az, hogy bárcsak ne tudnék a Walsh intézetről semmit, bárcsak ne itt dolgoznék. Szeretem a hivatásomat, és bármelyik páciens, de mindenki, aki alkalmazott ott, hozzám fordulhat bármivel. Mégis már a szakorvossá válásom óta ott dolgozom, és még mindig az a legfőbb célom, hogy még többet megtudjak erről a helyről. A kíváncsiság nem a legcélszerűbb, hiszen saját magamat is veszélybe sodorhatom vele.
A legnagyobb vágyam mi lenne? Egy idilli, boldog, szép pillanatokkal megtűzdelt élet a férjemmel. Jelen van ez már, de még nem teljes. Hiányzik valami még. Egy gyermek. Vele lenne csodálatosabb az életünk.

hallgasd a történetem... Egy hosszú, durva éjszakai ügyelet után tértem haza, és csak arra vágytam, hogy forró fürdőt vegyek, illetve lepihenhessek. Szeretem az orvosi hivatást, ezért küzdöttem éveken át, hogy elnyerhessem a doktori címet, ám nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy segíthessek másokon. Sosem hittem volna azt, hogy pszichiáter leszek, sokkal inkább a sebészet, azon belül a idegsebészet érdekelt. Aztán fordult velem a világ, s a pszichiátria lett az életem. Könnyű a válasz reá, miért is, de ezt azonban már senki sem fogja megtudni.
Ez jó néhány évre vezethető vissza, mégpedig arra a bizonyos estére, mikor a rendőrök behoztak egy sérültet, akiről mit sem árultak el. Két lőtt seb ékeskedett, az egyikük a mellkasába fúródott, de túlélte. Igaz, alighogy, miután a fülembe súgta a férfi, mit tett, én agyam mintha elborult volna, és már nem akartam megmenteni az életét. Hagytam, hogy egyre közelebb kerüljön a halál torkához, és a szenvedését néztem végig. Tettem a dolgomat, csak nem lelkesen. Aztán fél óra kín után meghalt. Könnyedén véget vetettem az életének. Ekkor jöttem rá, hogy bennem is él egy Mr. Hyde, aki most jött igazán elő.
Ezután szakirányt változtattam, pszichiátria felé vetettem az utamat, amit talán még meg is szerettem. A titkomat, hogy megöltem valakit, senki nem tudja. Férjem, Aaron sem tud erről, és egyre nehezebb előtte bármit is titkolnom.
- Szia, édesem! - egy apró csókot lehelt arcomra a férjem, akitől hirtelen meg is ijedtem, hiszen annyira a gondolataimban voltam temetkezve, hogy észre sem vettem, ahogy bejött. - Hosszú éjszakád volt? - kérdése érdeklődő volt.
- Szia.. Mondhatni, igen, elfáradtam. Tiéd? - viszonoztam, s átöleltem őt gyengéden, megszeppent arccal kissé. - Kávét? - kérdeztem rá, miközben már a rántottát már odatettem az asztalra.
Ingadozó az állapotom, nem tudom meddig bírom kontrollálni azt, hogy ne bökjem ki azt, hogy valakit egykor meggyilkoltam. Nem tudom, hogyan reagálna erre. Ő rendőr, és a férjem.
- Ó, igen, kérek! - mosolygott felém, én pedig a konyhapultnak dőltem neki, míg a víz forrt.
Néztem őt folyamatosan, de nem feltűnően. Két olyan ember van ebben a házban, akik túl jól értenek az emberekhez. Mindketten más irányból, de mindketten tudjuk és felismerjük a hazugságot. Vajon csak nekem van ilyen titkom, vagy neki is van? Hogyan lehetséges az, hogy még erre sosem tértünk ki? Talán mindketten azt hisszük, hogy kellenek az életünkbe rejtélyek, hiszen azoktól eltekintve is, szeretjük egymást.