Helyem a világban Tudok kötni. Vagyis hát… azt hiszem kötésnek nevezik. A nagyi mindig tűvel csinálta, ilyen nagy szürke, ujjnyi vastagságú tűkkel, és mindig bojtos sapikat kötött nekem. Hozzá illő sálam nem is volt sose, csak sapik, tömérdek mennyiségben, minden nap mást hordtam az iskolába. Sőt, ha itt hideg van – mert Holden szerint jót tesz a kezelésemnek, ha telente egy-két napra lekapcsolja a fűtésem, mert akkor belém fagy a lebegtetés, és azzal javulok, ha pedig sikerül nem befagyasztani akkor erősödöm  – akkor is hordom őket. néha azt húzom a kezeimre is. Szóval ezzel arra akartam kilyukadni, hogy azért nem vagyok biztos a nevében, mert én másképp csinálom, mint a nagyi. Én csak ülök, és nézem, és a fonalak maguktól összeállnak sapkákká, mintha csak tudnák a dolgukat. de néha a fogkefém is megmossa saját magát, miközben a vécén csücsülök és fésülködöm. Holden szerint ez nem normális, és emiatt kell napi három bogyót szednem, minden étkezés előtt. Vannak napok, mikor nehezebb, olyankor nem tudom iránytani a gondolatom, és minden repked körülöttem, kontrollálhatatlanul. Vannak olyan napok is, amikor abszolút nem történik semmi. De erre az esetre vannak nálam a nagyi kötőtűi.

hallgasd a történetem... Dörög az ég, mintha háború dúlna. Ki tudja, lehet tényleg harcolnak, és a villámok, amik húsz másodperces szünetekkel fénnyel töltik be a szobám fehér falát igazából lövések villanásai. Talán az esőcseppek ütemet kopogása az üvegen is csak golyók zápora, ami után megannyi gyermek hal meg. A plafonra vetülő árnyékot nézem, amit a villámok fényei festenek oda az ablak előtt álló fáról. Kezet formál, felém nyúl.
Gyermekkoromban szerettem elázni, a pocsolyákban tapicskolva végigrohanni a sáros hátsó kerten az almafáig, bőrig ázva, hogy a nagyi utánam kiabáljon, aztán nevetve nézze, ahogy kitárt karokkal állok az ég felé fordulva. Nem érdekelt, hogy utána a bugyimból is csavarni lehetett a vizet, az se, ha két napig az ágyat nyomtam lázasan, dideregve, mert arra a kis időre elszállhattam már világba, azt érezhettem, hogy én irányítom az esőcseppeket, és sose tud nekem ártani senki. mindig is kisebb voltam a társaimnál, emiatt sokszor bántottak, még akkor is, mikor már a tinédzserkor végét tapostam. A nagyi mindig azt mondta, hogy ha mosolygsz rájuk, akkor minden jobb lesz, a mosolyom megvéd. Mikor először reptettem ki a focicsapat kapitányát az ablakon, mert belevágott a hajamba hátulról, akkor is mosolyogtam. Három éve nem láttam emiatt a nagyit.
Magamhoz szorítva a párnámat lépkedek a hideg padlón, kezemet útmutatásért vezetve végig a rücskös falon, pedig ezerszer jártam már itt, szinte már nem is kell gondolkodnom az útvonalon. A megszokás erős úr, és csak emiatt támaszkodok, emiatt rezzenek össze minden zajra, kaparászásra, ami a zárt ajtók mögül jön. Nem ijesztő, inkább hirtelen és meglepő, hiszen sokan eltűntek. Az ég minden egyes ordításánál összehúzom magam, minél erősebben markolva a párna csücskét. Mindjárt ott vagyok, sosem zárja az ajtót.
Azt mondták beteg vagyok. Azt mondták, bezárnak, és kigyógyítanak, így nem fogok többé senkit sem reptetni. Hogy ez nem normális, és emiatt rosszul kellene éreznem magam, nem elalélni, mikor a párnából a tollak igézően repkednek körülöttem, mert elmosolyodom. Mindenki azt állította, a gyógyszerektől majd jobb lesz, az injekciók majd hatni fognak. Csak Ő nem. Csak Ő akarta, hogy megmutassam, mit tudok, csak Ő akarta látni, hogy a leszedált fonalmozgató igazából képes falakat mozgatni. De nem mutattam meg neki.
A lehető leghalkabban nyomom le a kilincset, és tolom be az ajtót, hogy beslisszanva ugyanolyan halkan vissza is csukjam. Lábujjhegyen, a párnámat szorongatva lépek az ágy mellé. Háttal van, lehet nem is alszik, a vihar nagyon hangos. Feje mellé pakolva a puha fehér pamacsot, felemelve a takarót mászok be mellé, a hátához bújva, az ismerős illatú anyagba markolva. Mosolygok, újra, mint mindig, miközben érzékelem, ahogy felém fordul, és karjai szorosan fonnak körbe.
- Nem tudtam aludni.
- Tudom. Vártalak.
Mehettem volna én is a többiekkel. Futhattam volna a szabadságomért. De hát beteg vagyok. Hova mennék. Ő a szabadságom.