apró darabkák belőlem...
hallgasd a történetem...
„Kezdet és vég egymást éri…”
Egy alig tíz éves kisgyermek szemszögéből tekintve, aki vezérlő kéz nélkül nyer bepillantást a felnőttek világába, a valóság tengelye mentén végzetesen elferdülhet. Baljóslatú a csupán egy apró cseppet felölelő élettapasztalat, mely végveszélybe sodorhatja a gyermeki ártatlanságot, a lélek épségét, a jövőre néző kilátást, ahogy környezete sem tudhatja magát biztonságban.
A szülő felelőssége óriási, felbecsülhetetlen mértékű. Mr. és Mrs. Veyra minderre talán sosem gondoltak, és ha a kiszámíthatatlan véletlen fel is hívta volna figyelmüket feladatuk jelentőségére, valószínűsíthetően az események alakulása pont olyan zökkenőmentesen ment volna végbe, ahogy az be is következett. Mr. Veyra, a gyenge jellemű családfő, sosem tartotta kézben családját, tulajdonképpen saját sorsának alakulása felett sem rendelkezett számba vehető hatalommal; mintapéldánya volt ő a dicső évszázadokra visszatekintő, krónikákban feljegyzett famíliáknak, melyekben a bevett szokás, a rokonok házasítása már elkorcsosította, felhígította az oly’ nagyra becsült kék vért. A természet pedig, mint tudjuk, előbb vagy utóbb leszámol az életképtelenekkel, akiknek a sorába tartozott Mr. Veyra is. A férfi nem született másra, mint a vagyon felélésére, a poshadt állóvízben való tengődésre, hogy mindennek a végén jelentéktelen semmiként múljon ki. De előtte még továbbörökítette a fertőt, a szennyes vért ifjabb lányának, Liliane-nak, kit elért és végül letört a betegség. A másik lány szívósabb volt, életrevaló, akárcsak a felelőtlen, könnyűvérű anya, ki rangján felül házasodott be a Veyra családba, jelentős botrányt kavarva ezzel az egykori arisztokrata, ma már csupán elitként emlegetett körökben. Mrs. Veyra hideg asszony volt, távol állt tőle a keresztényi, anyai vagy bármiféle jóság; gyermeke betegsége, majd halála sem rázta meg különösebben, meglepően könnyedén tudomásul vette a sors döntését. Josephine, mióta az eszét tudta, gyűlölte a nőt. Az apját szimplán megvetette, tisztán látva, hogy többre nem érdemes, de az agyafúrt, erkölcstelen cafkát, aki betolakodóként elvágta a család módosabb ágától, teljes szívéből – vagy annak maradékából – a pokolba kívánta.
„Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.”
Az apró sarkak kopogása a századokat megélt márványlapokkal kirakott padlón, melyen a Veyrák számos generációja lépkedett, úgy tépte szét a sötét némaságot, ahogy a szövet sírva reped meg kezeink között behódolva az erősebb akarat fölényének.
A lépések láthatatlan óra másodpercmutatójának módjára mérték ki az időt, mely még földi porhüvelyéhez láncolta a betegségtől meggyötört, kósza árnyéknak tetsző lányt.
Josephine arcán egyetlen izom sem rándult, a sötét tekintet feketén hasonult a semmihez, ahova a lélek tartott.
A döntő út végéhez közeledett. Az ajtó a halk nyikordulás sóhajával engedett; már nem volt megállás. Az út elfogyott, nem volt vissza, csupán előre; előre az ismeretlen messzeségbe, hogy a sors ítéletet osztó kezeként irányítsa az életet – élettelenséget hozva.
- Fáj? – Egyetlen szó az ágy mellett térdeplő lány ajkairól, ki úgy kulcsolta két kezének ujjait az üvegcse köré, mintha imádkozásra borult volna Istene előtt. Azonban neki már nem volt Ura, aki fohászát kegyébe fogadhatta volna.
- Igen. – Egyetlen erőtlen, rövidke szót formázó lehelet a betegesen fehér ajkakról. A holtsápadt, elnyűtt arcról, mely szinte világított a sötétségben, a lázban égő tekintet a régi szelíd szeretettel és hálával kereste, kutatta nővérét.
Josephine körültekintő finomsággal, mintha szárnyaszegett kismadár volna húga, csúsztatta a felé nyúló, csont és bőrre soványodott kézbe az üvegcsét, melyben színtelen folyadék hullámzott.
- Ígérem, hogy nem fog fájni. – A lány tudta, hogy húgának többé semmi sem fog fájni, hála annak a kis korty italnak, mely épp leszaladt a kislány torkán.
Másnap kora hajnalban az ápolónő örök álomba merülve talált rá kis betegére, akinek arcán végtelen nyugalommal eltöltött mosoly simult. Sosem tudta meg a nagyvilág, hogy a Liliane-t a gyilkos, sohasem nyugvó szeretet ölte meg, bár egykori szűk környezete számára nem maradt sokáig ismeretlen a gyilkos személye.
„Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.”
Aki elmondhatta magáról, hogy ismeri Josephine Veyrát, nevezetesen annak nevelőnője, ki már csecsemőkora óta teljesített szolgálatot a lány oldalán, látta csak valós fényében a fordulatot, mely a lány jellemében, majd annak következtében nem is olyan sokára a család életében is beállt. Az élet ritkán produkál az irodalom nagyjainak drámáiba illő sorstragédiákat, az okok prózaiak, a borzalmak után pedig az élet szereplőire nem vár semmiféle feloldozás, elmarad a beteljesülést kiváltó katarzis. Bár Josephine, a társai közül ki nem lógó, olykor bájos, olykor akaratos és rátarti kislány sírba szállt húgával, a hatalmában meg nem rendíthető zsarnok, az idő ment tovább; vele pedig lépést tartott a Veyra lány. Már nem azon a sínen szaladt az élete, amin korábban, de kétségkívül ura volt cselekedeteinek, nem csupán sodródott az árral. A körülményekhez szabta önmagát – életrevalóságának ez volt első megnyilvánulása.
Tanulmányai során hamar kiviláglottak rendkívüli képességei, sikert sikerre halmozott. Családjának egykori barátai, távolabbi rokonai kegyébe is visszahízelegte magát, mesteri munkával lépett ki a pocsolyából, melybe szülei rántották volna – ha hagyja magát. Azonban a valós, beteljesedő sikerre az a mámoros szenvedély vezetett, melyet egy nálánál egy emberöltővel idősebb férfiban ébresztett; egy neves, vagyonos államférfiban, ki ifjak forrófejűségével vetette bele magát a házasságba, melyet a nő tudatosan a saját áraként szabott meg.
A frigy a férj számára nem a várt eredményt hozta, a feleség azonban előrelátható módon megtalálta számítását. Mr. Wenlock-nak közvetlenül a mézeshetek után rá kellett döbbennie, hogy a feltétlen, heves szerelmet hiába keresi a nőül vett Josephine-nél.
Hideg, mint egy jégcsap – vallotta meg akkoriban egy barátjának, majd bánatában egy újabb pohárka whiskyt hajtott fel. Azonban a félresikerült házasság rövid időn belül új pályára állt; a felek megbékéltek, kapcsolatuk pedig új területtel gazdagodott: Mr. Wenlock remek szövetségesre és üzlettársra lelt Mrs. Wenlock személyében. A széles körben becsületességéről ismert, hírének hála sikeres politikus a háttérben épp olyan tisztességtelen ügyleteket folytatott, mint azok a szerencsétlen társai, akiket pellengérre állított a közvélemény; azonban az ő titkai felszínre hozásáért túl mélyre kellett ásni. Felesége ezekbe a szövevényes ügyekbe kapcsolódott be – meglepően sikeresen.
„Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.”
Josephine felülmúlta a legelszántabb és legkíméletlenebb gazdasági hiénákat is, hogy nagyrészt férjével közösen, de a férfi számára ismeretlen utaktól sem idegenkedve, végül kezükbe kaparintsák, majd bukásra ítéljék az ország egyik nagy gyógyszergyártó vállalatát.
A közvélemény és a média csupán annyit látott, hogy az analitikus szakgyógyszerészi és vegyészi diplomával rendelkező, rövid, de eredményes pályafutása alatt töretlenül felfelé tartó Josephine Veyra-Wenlock köztiszteletben álló férje támogatásával segítő kezet nyújt a mértéktelen pazarlás által csődbe jutott vállalatnak, majd teljes, ám minden tekintetben rendkívül előzékeny és következetes arculatváltással a megújulás és az innováció pályájára állítja a céget.
A későbbiekben pedig a vetélytársak lassankénti kiszorítása a piacokról, az agresszív növekedés, a törvénytelenségek általi terjeszkedés olyan mértéktartó sebességgel következtek be, ami nem keltett hallható visszhangot.
Ma már a Canidia gyógyszeripari vállalat helyzete a kedvező körülményeknek hála stabil, helye a piacon megingathatatlan – ahogy tulajdonosnője is a ladyk fényűző életvitelét folytatja, miközben a modernkori karrierista nő lehetőségeivel megfűszerezve tör gazdasági trónusokra, nem tartózkodva a politika háttérben zajló folyamataiba való befolyástól sem.
De ne feledkezzünk meg Mr. Wenlock-ról. Emlékezzünk meg róla, aki megnyitotta a sikerhez vezető utat felesége előtt, majd előzékeny gentlemanhoz méltó módon a pokolba – vagy a mennybe, lényegtelen, hogy melyikbe – szállt. Josephine évente, tanúságot téve sírig tartó hűségéről, karján vezetve kislányát, Odett-et, kilátogat a temetőbe, és virágot helyez a Wenlock kriptához, melynek mélyén szeretett férje porból vétetett teste újra porrá lesz.
"Elvégre az vagy - ami vagy.
Viselj parókát milliónyi fürttel,
Járj ölnyi sarkakon vagy trónra ülj fel,
Az maradsz mindig, ami vagy."
A hajnalpír lágy ragyogásba vonta a rózsafa íróasztal sötétre lakkozott lapja fölé hajoló karcsú női alakot. A szép arc derengett a finom fényben; a Nap első sugarai földöntúli lélekkel borították be a női sziluettet. Különös bájt kölcsönöztek neki, ami a hétköznapok szürke nappalain hiányzott a fiatal özvegyasszonyból. Lényege hosszú évek óta nélkülözte már azokat a csodával övezett pillanatokat, amikor a nő valamiféle titokzatos módon hasonul természet ősanyához, eggyé válik a négy arkhéval, pár röpke másodpercre angyali valót nyer. Ez a varázslat lehet egy csengő kacagás, egy selymes mosoly, egy óvó simogatás. Azonban mindez éles kontrasztot alkot az ifjú, tapasztalatot és tudást sugárzó tekintetű, a munkájában elmerülő nővel. Ő a logikában és az anyagban hisz, más záloga ugyanis nem maradt bizalmának. Enyhén cirkalmas, egyenes betűk vonalai futnak végig tolla nyomán a papíron, majd halk suhogás vegyül a csendbe, melyet ezidáig csupán a falióra monoton kattogása, és az ablak üvegén homályosan beszűrődő pacsirta éneke tört meg. A nő meglepő gyorsasággal lapozza át az iratokat; úgy hihetnénk, dinamikussága magával vonja a figyelmetlenségből eredő hibákat. Ebben az esetben tévedésünk borítékolható, ugyanis a királynői tartású üzletasszony precizitása az illetékes körökben is hírhedt. Sokan személyét és a hiba fogalmát egyenesen összeegyeztethetetlennek vélik. Ám keze munkájának hibátlan voltánál is nevezetesebb üzleti mentalitása, helyzetfelismerése és kezelése. Erkölcsi korlátokat áthágó, mit sem kímélő hárpiának, élősködőnek, angyalbőrbe bújt mérges kígyónak is mondják. Alkalmazottai leginkább a keménykezű, kíméletlen zsarnokot látják benne.
Ebben a pillanatban halk, kellően udvarias kopogtatás hangzott fel, mire a nő gondosan összehajtva az asztalra helyezte az eddig tanulmányozott iratot.
- Szép jó reggelt, Asszonyom! – Mrs. Wenlock titkárnője, esetenként jobb keze, serény ügyességgel és szolgálatkész mosollyal érkezett; nyomában a reggeli feketekávé kesernyés aromájával. Az asztalra helyezett csinos tálcán szimmetrikus rendben állt a kis csésze, cukortalan kávé, oldalán a tejszín kiöntővel. Mellettük hófehér szalvéta feküdt élére hajtogatva.
- Jó reggelt! – Az elegáns Prada kosztümben tündöklő nő tartózkodó hűvösséggel fogadta az üdvözlést.
- Az ötös tárgyalóterem készen áll? - Természetesen.
- Az utolsó szállítmány megérkezett már a Walsh intézetbe?- Igen, Asszonyom. Kisebb problémák adódtak a fuvarozónál, de…- Problémák? Nálunk nem adódnak problémák. A profizmus nem tűr hibákat, és elvárom, hogy a cég minden munkatársa ehhez tartsa magát. – Mrs. Wenlock hangja nem változott el, egyetlen apró kiugrás felfelé sem nyomatékosította szavainak élét.
– Parancsoljon, a lista azoknak a nevével, akiknek munkájára a továbbiakban nem tartok igényt. A titkárnő engedelmes szolgálatkészséggel vette át az említett nyomtatványt, majd visszalépett eddig elfoglalt helyére, munkaadójának széles asztalával szemben.
- A lányommal minden rendben van?- Igen. A tanulmányi eredményei napról napra jobbak, a különóráit az órarendjéhez igazítva iktattuk be. Az Ön által kért értékelést Miss Wenlock-ról a balett, nyelv és zene tanár elküldte. Kívánja, hogy összegzést írjak róluk?- Nem, az eredeti példányok érdekelnének. A délelőtti értekezlet után legyenek az asztalomon! Most elmehet. Mrs. Wenlock elégedetten dőlt hátra bársonyhuzatos székében, de csupán rövidke pihenőt engedélyezett magának, míg elfogyasztotta szokásos, reggeli italát, majd újra munkájához látott. Eközben és ezután sem zavarták kellemetlen gondolatok.