Érdekes, de néha az ember saját életét sem ismeri annyira, mint ahogyan azt gondolná. Hiába töltöm létezésem minden pillanatát a saját társaságomban, a mindennapok néha mégis nagy meglepetéseket hoznak számomra. Tíz évesen tudtam meg, hogy az anyukám igazából nem is az anyukám. Középkorú ápolónő volt, mikor születtem, az igazi anyám pedig egy 17 éves kamasz. Aki végül ott hagyott a fenébe születésem után. Sőt… véletlenül tudtam meg, hogy el akart vetetni, csak végül rábeszélték, hogy tartson meg. Árvaházba kellett volna kerülnöm, de Esther, a nő, aki a felnevelt, akit sokáig az anyámnak neveztem, örökbe fogadott, lévén hogy túl korán özvegyült meg, ráadásul nem is lehetett saját gyereke. Nem panaszkodhatok, remek gyerek korom volt, sok baráttal, sok focival és fáramászással, rengeteg csínytevéssel és természetesen összeszámolhatatlan mennyiségű óra zongorázással. Esther zongorista akart lenni, de az emberek álmai gyakran örökké csak álmok maradnak. Engem viszont kitanított, hogy aztán dagadó mellkassal büszkélkedhessen minden rendezvényen való fellépésemen.
Azt hiszem azóta hivatkozom rá a keresztnevén, mióta rájöttem, hogy ő minderről tudott. Nem kellett volna ilyesmit látnom, de elkaptam egy foszlányt. Tudta, hogy mi fog velem történni. Nem tudta mikor, de tudta, hogy be fognak ide zárni. Akkor végleg megtört bennem valami. Ő volt az, aki a feltétlen bizalmam élvezte. Addig a pontig.
Voltak ennek az egész dolognak vicces kimenetelei is. El tudja azt bárki is képzelni mennyire megkavarja az embert, mikor észrevétlenül férkőznek bele elméjébe más emberek gondolatai? Van, mikor vadásznom kell a saját gondolataimra, kapaszkodni beléjük, akár a mentőövekbe és teljes erőből rugdosni el mások kéretlen ábrándjait. Azt hiszem akkor telt be nálam végleg a cérna, mikor rajtafelejtettem a tekintetem egy férfi farán, csak azért, mert mellettem egy csaj éppen róla ábrándozott, engem pedig bebódítottak a szerek és káosz uralkodott el a fejemben. Utána volt, hogy direkt szabályt szegtem azért, hogy egy rövid időre magán zárkába kerüljek. Le kellett tisztáznom a fejemben mindent, s visszatalálnom önmagamhoz, ami kifejezetten nehéz, ha közben kitudja miféle bogyókkal, injekciókkal és egyéb finomságokkal nyomkodnak tele.
Amúgy régen mérnök akartam lenni. Szép egyenes vonalakat tudok húzni szabad kézzel! Jelentkeztem is műszaki egyetemre, sőt, fel is vettek. Aztán, jött a baleset, majd az intézet. Már régen letettem erről, pedig rengeteget küzdöttem érte és az eredményeim alapján elég jó jövőt jósoltak nekem. Most meg valószínűleg arról pletykálnak, hogy megkattantam. Pedig nem vagyok őrült és gyűlölöm ezt a helyet, megvetek mindenkit, aki segédkezik abban, hogy patkányok módjára bánjanak itt velünk. Azonban, nem lázadozom. Nem mondom, hogy kezes bárány vagyok – pláne akkor nem, mikor gyenge, rossz napom van -, azonban alapból mindent mosolyogva és lazán veszek, segítek mindenkinek, sokakkal jóban vagyok és nem mutatom mindazt, ami bennem zajlik. Csak a saját rabságom keseríteném meg vele még jobban. Tehát jól megvagyok. Itt a helyem, nem? Hiszen csak egy őrült srác vagyok. Biztosan a baleset miatt…
Aztán ott vannak a másik idők. Mikor éjjelente, az ágyamban fekve arról győzködöm magam, hogy nem hallhatom mások gondolatait. Hiába a meggyőződés, hiába a sok egyezés, a jelek. Talán mindaz, amit megtudtam így, nem is igaz. Nem igaz, amit anyámról láttam. Nem igaz, amit összeraktam magamban. Nem, lehetetlen, az emberek nem képesek ilyesmire. Azt mondják, a gyógyulás első fázisa a beismerés. Talán fogadjam el, hogy mindez igaz? Hogy a fejem, a lelkem megsérült a balesetben? Talán csak azt akartam látni, hogy Esther, a nő aki nevelt, a nő, aki anyám helyett anyám volt, ő is mindenben benne van. Talán csak hibáztatni akartam valakit és ő volt kéznél. Talán csak beképzelek mindent, amit hallani vélek. Talán csak túl sok mindenre figyelek és ezekből teszek össze olyan képzelgéseket, amiket gondolatnak hiszek. Talán… tényleg megőrültem. Megőrültem volna? Még régen, borzalmasan régen érdekelt a pszichológia és sokat olvastam ilyesmiről. Az elképzelt valóságokról. A bemesélt igazságokról. Ki gondolta volna, hogy egykor a saját elmémben kell majd kételkednem. Mondja meg valaki… Hogyan bízzak meg másokban, ha magamban sem tudok? Vagy ha mégis magamban bízok, akkor… mind hazudnak nekünk? Egy dologban biztos vagyok. Ha esetleg még nem lennék őrült, ez a hely, az itteni események és bizonytalanság azzá fognak tenni. S így lesz ép elméből sérült lélek…