Hol kezdhetném a történetem? Az elejét már ismered, nem? Az életem olyan visszataszító módon kezdődött, ahogy mindenki másé, akit génmanipuláltak. Később kisfiúként egy kedves családi házban éltem a külvárosban, a családommal. Illetve az emberekkel, akik örökbe fogadtak, mert nekik nem lehetett sajátjuk. Rossz választás volt, ugye? Szerintem is. Nem azért, tulajdonképpen jó srác voltam. Afféle szülők álma. Örökmozgó rosszcsont, de udvarias, aki fülét-farkát behúzva lapított, amikor az anyja háromtól elkezdett visszafelé számolni.
Eredeti képességem a gondolatolvasás volt. Nyolc éves lehettem, amikor elkezdődött. Nem alakult ki rögtön, az első néhány évben csak suttogásokat, gondolatfoszlányokat, hangokat hallottam. Az addig pajkos kisfiúból visszahúzódó lettem és csendes. Aztán beindult a dolog és a családomtól elválasztva át lettem szállítva a Walshba, valamikor a kamaszéveimben.
Hónapok alatt rájöttem és kezdtem hozzászokni, hogy itt mindenki olyan, mint én. Többé nem kellett félnem, nem kellett vért izzadva azon erőlködnöm, hogy olyannak tűnjek, mint bárki más. Mert itt én is olyan voltam bárki más. De nem ez volt a legnagyobb változás az életemben.
Mindig is voltak velem gondok a Walsh falain belül, sok összetűzésem volt, sok verést kaptam, de mind hiába. Hogy tűrhettem volna én is némán, amit itt bent tesznek? Közben persze éltem a saját kis életem, mindenkit kiforgattam az értékeiből – el sem hinnéd itt bent egy csomag rágó mekkora érték lehet – a kártya partikon, szenvedtem a képességemtől, megismertem egy lányt, meg hasonlók. De végül a nagy feltűnési viszketegségem, a nagy igazságérzetem lett a vesztem.
Nem érzem veszteségnek. Nem érzek semmit. Semmit…

Aznap eljöttek értem és felvittek a toronyba. Hetekig fent voltam. Nem sokra emlékszem. Épp elégre. Az elviselhetetlen, kegyetlen fájdalom. Üvöltök és izzadok, de le vagyok szíjazva. Emlékszem nagyon féltem, azt hittem itt a vég. S akkor, mint valami lázálom megjelent előttem néhai anyám én pedig újra kisgyerek voltam a családi fészek udvarán.
Figyelj. Tudom, hogy félsz, de ez természetes. A félelem szupererő. A félelemtől gyorsabb leszel, okosabb, erősebb. És egy nap majd visszajössz ebbe a házba. És aznap nagyon félni fogsz. De nem lesz semmi baj. Mert ha bölcs vagy és erős, a félelem nem tesz könyörtelenné és gyávává. A félelem kedvessé tesz. Nem számít, ha nincs semmi az ágy alatt, vagy a szekrényben, egészen addig, amíg tudod, félni emberi dolog. Ha el is fogsz minket felejteni, egyvalamire emlékezz: mindig félni fogsz, még ha meg is tanulod elrejteni azt. A félelem olyan... mint egy útitárs. De a félelem hazahoz.

Hosszú napokig kínlódtam, kísérletek végeláthatatlan sorozata alatt. Amikor ennyi rossz dolog történik egy jó emberrel, elkezded megkérdőjelezni, hogy valójában mi jó és mi rossz. Tudom, mert én is ezt tettem. Aztán a napokból hetek lettek és megtörtek. Beengedtem minden fájdalmat és félelmet, majd elengedtem és minden elszállt. Elfelejtettek velem mindent, ami valaha én voltam. Átformáltak. És nem csak a jellemem, a képességem is. Elvették a velem született gondolatolvasást és megkaptam a telekinézis erejét.
Úgy éreztem, megtisztultam.

A Walsh első képességtranszformáló kísérletének alanya lettem – legalábbis az első olyannak, ami nem halállal végződött. Ki lehetett volna jobb alany, mint a jó nevében fellépő örök lázadó? És a kísérlet sikeres volt. Hisz itt vagyok, egy évvel később, az intézmény agymosott katonájaként.
Nem érzek semmit. Nem fáj, amikor félholtra verek egy idősebb pácienst, akivel kamasz éveimben még együtt malmoztunk a társalgóban, nem fáj, amikor egy rettegő gyereket a labor felé húzok. De miért fáj, amikor az a nő elmegy mellettem? Már nem szeretem, nem érzek semmit, mégis fáj.
Gyengébb óráimon eszembe jut, hogy egyszer megígértem neki, soha nem fogom hagyni, hogy bárki, vagy bármi bántsa. Lehetséges, hogy valahol, nagyon mélyen, a tudatalattim egy apró sarka még éber... és ébredésre vár?