Helyem a világban Sosem féltem, hogy elébe menjek annak, amit akarok. Menj érte, szerezd meg! Legyen az bármi, a veszélyes helyzetek sosem zavarták meg a lelkivilágomat. Az, hogy mennyire szerettem a bőrömben lenni, Walsh lenni… már egy másik kérdés. De valakinek mindig fel kell vállalnia a feketebárány szerepét, mi?
A reakcióidőm gyors, fizikailag és szellemileg is. Néha talán túl gyors is, családi vonás lehet az őrület, ami esetemben meggondolatlanság képében jön elő, ahelyett, hogy felmérném a környezetem és csak aztán mozdulnék.
Az érzelmeim nem igazán osztom meg senkivel. Az a fajta pasas vagyok, aki inkább csendben, magában dolgoz fel úgy mindent. Ettől függetlenül – vagy talán épp ezért? – a környezetem felé nagy együttérzéssel fordulok. Nem egy tipikus családi vonás, tudom.
Azt sem tagadhatom, hogy nem mindig nehéz inzultálni és felpaprikázni… a kis dühkezelési probléma bennem is meglapul.
Lássuk, mit hagytam ki, amit meg kellene osztanom? Talán a képességem. Nem lennék igazi Walsh, ha nem lenne nekem is génmanipulált kvalitásom, ugye. Ha nagy durranásra számítasz, ne tedd. A képességem, hogy úgy mondjam, elég… csökött. Gondolatközvetítés, de mivel nem kifejezetten használom, nálam elég gyenge a hajlam. Legutoljára talán a középiskolában élveztem, amikor a csinos lányok „fülébe suttoghattam” mindenféle mocskos, izgató dolgot és a hátsó padból élveztem a műsort az akkoriban még elég idétlen félvigyorommal.

hallgasd a történetem... Vannak kultúrák, ahol úgy hiszik, ha meghalsz, a lelkednek egy hegyet kell megmásznia, a hátán cipelve mindenki lelkét, akit valaha cserbenhagytál... vagy rosszabb. Walsh vagyok, és ex-katona vagyok. El tudod képzelni a súlyt, amit meg kellene emelnem? Az életek, amiket a családom tönkretett, az életek, amiket elvettem, az életek, amiket azok vettek el, akiket életben hagytam. Az ember talán nem hiába féli a halált. Mind magunkban hordozzuk a börtöneinket. Az enyém a múltam, amit próbálok helyrehozni…

Vannak azok a fiatal srácok, akik azt sem tudják, mit kezdjenek a napfénnyel, mikor kiderül az ég, mert a monitor fényéhez vannak szokva. Na, én pont nem ilyen voltam. Gondolj bele a középiskolás sztorikra fókuszáló filmekbe. Klikkek, közhelyek, megvan? Hát én maga voltam az amerikai klisé.
Nem akartam egy olyan városban leélni a nagy kamaszéveket – legalábbis akkor grandiózusnak számított, tizenéves fejjel – ahol megbélyegeznek a családnevem miatt, így egy kaliforniai bentlakásos iskolába iratkoztam be. Szerencsére megengedhettük magunknak, kisujjból. Jöhet a klisé. Magad elé képzelted a népszerű, sportoló srácot? Megvan? Na, az voltam én.
Bár, ezekkel a hol sárga, hol piros-fehér „Keep Out!” feliratú táblákkal mindig is gondban voltam. Az ilyen jelzéseket sosem vettem tényleges felszólításként. Inkább csak amolyan javaslat volt, mint a ruhák címkéiben a „szárazon tisztítsd” szövegek. Ez a tulajdonságom a mai napig erősen él, de mit lehetne tenni.
Viszont ugorjunk egy kicsit, mielőtt elaludnál olvasás közben.
A Walsh jelenlegi vezetőjéhez unokatestvéri szál fűz, apám az apja öccse volt. Persze nem állunk túl közel egymáshoz, csak amennyire muszáj. Ez mindig is így volt. Már említettem a feketebárány szerepét. A mi családunkban ezt az tölti be, aki nem elég ketyós – vagy inkább nincsenek szadista ambíciói. Ritka hiányosság a Walshok közt, de megesik, mint látod.
Apám tudós volt, konkrétabban neuroteológus és főként az intézmény falai közt tevékenykedett. Mindig is érdekelt a kutatási területe, de a Walsh örökségtől igyekeztem távol tartani magam. Túl rendes srác voltam én ehhez. Talán még mindig az vagyok. Másrészt félre ne érts, nem azért beszélek múlt időben apám foglalkozásáról, mert elhunyt, csupán nyugdíjba vonult és azóta lelkészként ténykedik – ki érti.
A középiskola után orvosira mentem. Az öregem már kezdett reménykedni, hogy csak lesz belőlem valaki és megjön az eszem, én is csatlakozom majd a családi tenyészfarmhoz. Persze nem így történt. Az egyetem után bevonultam a seregbe és katonaorvos lettem. Olyan messze ettől az őrültekházától, amennyire csak lehetséges volt.
Ám katonának lenni és orvosnak lenni, nem kevésbé összeférhetetlen, mint tűznek és víznek. Vegyük a legegyszerűbb példát. Ha egy katonaorvos parancsot kap arra, hogy ne lásson el egy ellenséges sebesültet, ellent mondhat-e a parancsnak? Hisz a gyógyításra esküdött fel. De amikor belépett a seregbe, ugyanakkor az ölésre is. Tudod, olykor csak egy sor rossz döntés közül választhatsz, de akkor is választanod kell. Nincs megalkuvás, nincs kibúvás.
Mindig is kemény kölyök voltam, de azt hiszem Afganisztánban lettem igazi férfi. A rosszabbnál rosszabb döntéseim tettek azzá. De még így is jobb volt a harcmezőn a barátaim vérében úszni, golyózáporban, leszakadt végtagok között sebeket varrni, mint otthon lenni és tétlenül nézni, ami ott folyik.

Sosem voltam a család kedvence. Apámmal különösen feszült volt a viszonyunk, mielőtt elhagytam Amerikát. Tudod mi volt az egyetlen gondolatom, amikor átölelt? Hogy ne bízz az apai ölelésben. Egy újabb módszer, hogy elrejtse az arcát. Ez azt hiszem, elárul mindent.

Aztán képzeld el, hogy évekkel később, haldokolsz. Képzeld el, hogy rettegsz, távol az otthonodtól és elviselhetetlen fájdalmaid vannak. És amikor azt hiszed, ennél rosszabb már nem lehet, hogy itt a vég, az apád arca jelenik meg előtted.
Azt hittem, végeztem a családommal. De akkor, ott, amikor a beleim alig tartotta más a rögtönzött szorítókötésnél, rádöbbentem valamire. Nem végeztem velük. Addig, amíg érzelmet tudnak kiváltani belőlem – még ha az az érzelem harag is – nem végeztem velük.

Hamarosan leszereltem és a felépülésem után visszatértem oda, ahova valójában tartozom, még ha harminc évbe is telt ráeszmélni. Több, mint tizenöt év után most újra Phoenixben élek és láss csodát, néhány hónapja a Walshban dolgozom, szakmámban maradva, sebészként.
Nem mondom, hogy helyesnek tartom, ami oly régóta itt folyik, vagy egyetértek Adrian eszméivel. Ó, távolról sem! De van két biztos kezem és van lelkiismeretem. Igyekszem életben tartani az emberséget a Walsh névben, összevarrni a pácienst, akit ők felvágnak. Önző lenne?