Két szülő helyet csak egy, az apám nevelt fel engemet. Jó szülő volt, olyan, aki igyekezett példát mutatni nekem, a jó útra terelni. Habár erre csak később került igazán sor, kisbabakoromban inkább az édesanyámra lett volna szükségem.  De édesapám először úgy gondolta, hogy egyedül is bír velem, de aztán hamar belátta, hogy tévedett. Ezért még kisbaba koromban nagyszüleiméhez költöztünk, akik tőlünk pár saroknyira laktak Phoenixben.  A nagyszüleim nem bánták, hogy egyetlen fiúk minden előzetes bejelentés nélkül beállított hozzájuk karjaiban tartva egy kisbabát, az unokájukat. Örültek neki, de azért, mint minden felelősségteljes szülő, csak kérdőre vonták apámat, hogy ki az édesanyám és ő hol van most. Apám csak annyit felelt, hogy elment és nem emlékszik a nevére, egyszerűen csak odaadott neki, hogy neveljen fel ő.  A nagyszüleim nem igazán hittek neki, de nem is firtatták tovább dolgot.  Inkább megengedték, hogy ottmaradjunk nálunk és segítettek felnevelni.  Ezek az évek bár békésen, boldogan teltek el és gyermekkorom legvidámabb évei voltak, hamar végük lett. Méghozzá egy szomorú eseménnyel, ami kicsit megviselt: a nagyapám halálával. Kilenc éves voltam, amikor megtörtént, nagyon öreg volt már és a szervei szépen lassan egymás után felmondták a szolgálatot.  Halála után apuval egy másik, messzi városba költöztünk. Időm nagy részét a szorgos tanulás töltötte ki, az évek gyorsan el is teltek és egyszer csak felnőttem.  Felnőtt korom kezdetén pedig egy rák miatt elveszítettem az édesapámat is. Emlékszek rá, ahogyan a halálos ágya szélén ültem, szorongattam a kezét és sírva kérleltem, hogy épüljön fel.  Ő pedig csak fájó tekintettel nézett rám mondott dolgokat, amiket nem igazán értettem. Fájt őt így látni és segíteni akartam rajta, enyhíteni a fájdalmán.  Ezért miközben a kezét szorítottam a legkedvesebb közös emlékünkre gondoltam és elmondtam neki. Mesélésem közben erősen koncentráltam az emlékre, próbáltam minél jobban felidézni, hogy minél jobban elmondhassam neki.  Reméltem is, hogy közben az elméjében neki is megjelennek ezek a képek. Néhány pillanat múlva megszólalt érthetően és azokat a szavakat mondta, amiket az emlékemben is mondott. Rápillantottam, szemeivel úgy nézett, mint aki valami mást lát min a valóság, mint aki éppen egy sokkal jobb helyen, egy gyönyörű parkban jár és nem a halálos ágyán fekszik. Szája végig mosolygott miközben beszélt, majd amikor befejezte az arca mozdulatlanná vált, szemeiből kihunyt a fény. Eltávozását a mellette lévő gép sípolva jelezte én pedig még jobban sírtam.
A nagyapám szintén ilyen volt a halálakor. Akkor nem értettem a dolgot, apum meg is kért rá, hogy felejtsem el, hogy segítettem rajta. Apum halálakor viszont megint eszembe jutott az emlék és gondoltam, hogy nem lehetett véletlen.  Főleg úgy nem, hogy közben történt még velem pár kisebb dolog… De tudod, hogy még mi volt meglepőbb? Hogy édesapám a halálos ágyán ezeket a szavakat mondta: „A Walsh elmegyógyintézetben… Van… Az anyád…”. Akkor nem tudtam, hogy mit akart mondani. Nem törődtem nagyon vele, temetést szerveztem, folytattam a tanulmányaimat a pszichológia terén. Később viszont a szavaira újra emlékeztem és csak nem hagytak nyugodni. Hiszen olyan sok kérdésem lett volna még, amikre már nem volt az, aki válaszolni tudott volna rájuk.
Ezért kutatásba kezdtem melynek során visszatértem Phoenixbe és állást szereztem az intézetben. Először csak információkat akartam az édesanyámról, tapasztalatot szerezni a munkámban. Aztán hamar sejteni kezdtem, hogy ez nem egy szokványos intézet és feladatomnak éreztem, hogy utána járjak a dolgoknak.
Ebben pedig nem vagyok egyedül, ugyanis már az első napomon megismertem egy biztonsági őrt, Calebet. Mindig is nehezen bíztam meg másokban, de benne van valami különleges, ami megérintett, amitől hittem a szavainak. Kezdek közelebb kerülni hozzá, habár, hogy milyen irányban azt nem igazán tudom, de örülök neki.