Portland-ben láttam meg a napvilágot legalábbis a szüleim azt állítják én pedig elhiszem nekik, mert különösebb emlékem nincs arról, hogy mégis hol tettem volna meg az első lépéseket. Azt mondják, hogy három éves voltam, mikor Phoenix-be költöztünk és azért nincsenek képek a gyerekoromról még azelőtt, mert a házunk leégett és ezzel együtt minden emlékünk is. Azt mondják ez  inspirálta őket arra, hogy elköltözzenek és megpróbáljanak új életet kezdeni. Nem volt különösebb bajom Phoenix-el. Talán egy kicsit fülledt a levegő, de ezt szerintem már csak a turisták veszik észre, aki itt nőtt fel annak ez az egész meg sem kottyan. Ahogyan a kanadaiaknak a hideg.
Megvolt a tökéletes családi idill, azonban én valahogy mindig úgy éreztem, hogy nem tartozom ide, hogy igazából nem itt van a helyem. Nem tudom, hogy miért éreztem így, de hiába kerestem a válaszokat erre a kérdésre, bármennyire is próbálkoztam egyszerűen képtelen voltam megtalálni. Egyszer már eljutottam odáig, hogy DNS tesztet akartam végezni. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mindkét szülőm szőke és kék szemű. Úgy rikítok ki közülük a barna hajammal, mint valami karácsonyfadísz. De sosem vettem rá magam, hogy megcsináljam. Lehet, hogy vannak kérdéseim. Talán túl sok is, de ha nem állunk készen a válaszra, vagy ha valamilyen hatással lehet ránk jobb lesz, ha békén hagyjuk és nem piszkáljuk. Sebet ejthet rajtunk az élet, ami lehet ott lapul már valahol a felszín alatt és csak arra vár, hogy erőre kaphasson és előtérbe helyezhesse magát. De nem akarok egy meggyötört lélek lenni, aki a saját sebeit nyalogatja és önmaga körül próbál válaszokat nyerni. Nekem a világhoz vannak kérdéseim és hiába vagyok a részese. Csak egy apró pötty vagyok a mindenségben. Ha mindvégig csak egyetlen apró pöttyel foglalkoznék soha nem jutnék előrébb a világban. Most pedig igaz, hogy a Walsh intézetben dolgozom, de nem ezt akartam csinálni életem végéig. Ugyanakkor kezdem azt érezni, hogy leragadtam itt, mert sokkal több kérdést tartogat magában ez a hely, mint azt elsőre gondoltam.


Már alig emlékszem, hogy mégis mikor aludtam utoljára. Talán három napja lehetett, de egyszerűen nem tudok lefeküdni aludni, mert a kérdéseim amúgy is az elmémbe hasítanának és, amíg rendes választ nem kapok rájuk, addig mégis hogyan feküdhetnék le aludni, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon? Persze jobb esetben az emberek éjszaka alszanak és nem kellene túlhajtanom magam, mert már a szívem a torkomban dobog a sok kávétól, amit az elmúlt napokban a szervezetembe adagoltam, de szükségem van arra, hogy ébren maradjak és válaszokat kapjak. Temérdek papír hever előttem és egy kis jegyzetfüzet, amiben az észrevételeimet írogatom és próbálom összegezni az összes részletet pár tőmondatban, hogy valamilyen hasonlóságot tudjak felvélni. De az agyam már egyre inkább kezd belassulni és válaszokat képtelen generálni egyszerűen csak a kérdéseket ismételgetni újra és újra. Talán már tényleg itt lenne az ideje, hogy lefeküdjek. Nagy nehezen felállok az asztaltól és úgy döntök, hogy megiszom az utolsó kávémat aztán ma este már tényleg aludni fogok.
Dörzsölgetem az arcomat és próbálok egy kis életet csempészni a végtagjaimba, ahogy a konyha felé tartok. Éppen csak beérek az ajtón, mint akár egy bot úgy feszül meg az egész testem a csörömpölést halva. Egy lány áll velem szemben, akinek a kezéből ügyetlen módon kiesett a bögréje. - Ennyire azért talán nem vagyok ijesztő. - Mondom zavart mosollyal az arcomon. Azt hiszem már tényleg fáradt vagyok, mert mikor beléptem olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy Daisy. De a fáradtság sok mindent elérhet már az agyamnál. Az is lehet, hogy szitkozódott és az agyam automatikusan korrigálta. Kisípolta. Már a gondolatot is hülyeségnek tartom és felhorkantok. Oké.. Én tényleg fáradt vagyok. A lány párszor szólásra nyitotta az ajkait, de végül némán lehajolt és összeszedegette a csésze darabjait és én lassan, de segítettem neki feltakarítani. - Amúgy Gemma vagyok. - Talán ő volt a második Caleb után, aki nem lenézett engem, hanem sokkal inkább zavarodottan pislogott. Volt valami a szemében, ami nem hagyott nyugodni és kérdezni akartam, de nem találtam a megfelelő kérdést. Nem szabad megvonnom magamtól az alvást, mert az egyáltalán nem segít. - Igen, persze.. Ki más lennél.. Öhm.. Most mennem kell.. - Összevont szemöldökkel bámultam az ajtót és próbáltam felfogni, hogy most mégis mi is történt, de végül úgy láttam jónak, hogy a kávéhoz fordulok, mint segítségforráshoz. Mert, hogy az agyam nem működött már rendesen az egyszer biztos..