Helyem a világban Promise… akár csak egy halkan elsuttogott ígéret. Akárhányszor csak kimondják, mindig abban reménykedem, valaki tényleg megígéri, hogy végleg kiszabadít innen. Egy kalitkába zárt madár vagyok, aki oly keveset tapasztalt az életből és csak élni szeretne. Ezek között a falak között létezni pedig, nem nevezhető életnek, épphogy csak nem vagyok még halott. Kezelések, tűszúrások, gyógyszerek… csak egyszer, egyetlen egyszer szeretném, ha ezek egy napra befejeződnének. Vagy legalább ez a sok suttogás és hang elhallgatna. Halálhörgés és sikolyok… mint valami horrorfilmben. Én pedig képtelen vagyok kikapcsolni, vagy legalább elhalkítani. Ezek ott vannak, és sosem hagyják abba. Szörnyű dolgokat súgnak nekem, rólam, az intézményről, a múltról… S ettől kezdek elbizonytalanodni abban, amit az orvosok nap, mint nap összehordanak itt nekem. Bármelyikre ránézek, már nem bízom bennük. Egy furcsa érzés, egy belső hang – ami az enyém, azokon kívül, amik megállás nélkül sugdolóznak – azt súgja nekem, hogy nem vagyok itt biztonságban. Senki sincs. Nekem pedig lépnem kell. Igen! Ezt érzem. Kényszert a menekülésre, arra, hogy kiderítsem, ki vagyok én, mik ezek a hangok és mi van a zárt ajtók mögött…? De félek. Félek megtudni, hogy a hangoknak igazuk van-e. Mi lesz, ha az van? Ha mégsem vagyok beteg, ha senki sem az? Mi ez az egész?
Válaszokat kell kapnom. Ki kell törnöm valahogy innen, hiszen itt… nem maradhatok.

hallgasd a történetem... Veszély…
Nem biztonságos…
Kísérlet…
Az ereimben is meghűlt a vér, ahogy a hangok újra felszólaltak. Arc nélküli suttogásuk, hideg szellőként érintette bőrömet. Libabőr futott végig egész testemen. A szívem hevesen vert, füleimben hallottam dobolásának ütemét. Egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, ahogy lépteim is félbe maradtak. A folyosó közepén álltam, a második emeleten. A suttogások a falból jöttek, olyan volt, mintha az egyik műtőből szólnának át hozzám. A műtő ajtaja felé fordítottam a fejem, aztán óvatosan körbesandítottam a folyosón és mikor láttam, hogy az őrök, a folyosó két végén, el vannak foglalva a beszélgetéssel, közelebb léptem az ajtóhoz. A hangok felerősödtek, tovább sugdolóztak. De nem értettem mit akartak mondani. Valahogy el volt mosódva a hangjuk. Talán a gyógyszertől. Lehetséges, hogy ezért nem hallottam néha, amikor beszéltek. De legalább már tudom, a gyógyszernek is van valamennyi haszna. Letompítja az elmét és álmossá tesz. Ez utóbbi még elviselhető volt, a tompultság már kevésbé. Amikor a gyógyszer hatni kezdett, gyakorlatilag megszelídített akárkit a betegek közül. Mind engedelmes bárányokként viselkedtünk és ellenállás nélkül vetettük alá magunkat a következő vizsgálatnak. Sosem kérdeztük, hogy mi ez, vagy, hogy miért volt erre egyáltalán szükség? Mostanáig. Én, már meg mertem kérdőjelezni a vizsgálatok kimenetelét. Nem is indultam el addig, míg valamelyik orvosom a sok közül el nem mondta, hogy ezzel mit vizsgálnak meg, és hogyan segít ez a skizofréniámon. Már, ha egyáltalán az voltam… Ugyanis, egy ideje már ebben is kételkedtem. Úgy éreztem, hogy nem vagyok beteg és teljesen ép az elmém. De hát, nem pont ez jellemző a betegekre? Azt hiszik, jól vannak és semmi bajuk, aztán közben kiderül, hogy mégis? Csakhogy ez más volt. Én nem azt hittem, hogy nem vagyok beteg, hanem tudtam. Éreztem, hogy nem vagyok az. Az pedig már csak mellékes, hogy ezek a síró, sikoltozó, suttogó hangok is ezt mondták nekem.
Óvatosan még közelebb léptem. A szívem nagyot dobbant, ahogy meghallottam egy kislányt keserves, síró hangján felzokogni. Meg is torpantam, talán egy kicsit hátra is hőköltem. Meredten, kíváncsian néztem az ajtót és minden erőmet beleadtam a koncentrálásba. A hangok erősödtek, egy-egy értelmes szót is sikerült elcsípnem, s nem csak a sikolyokat.
Torony… halál…
Ez megragadta a figyelmemet. Mit jelenthet ez? Mindig is kíváncsi voltam, hogy mit rejtegetett az intézmény odafent. Valamit, amit mindenki elől titokban tartanak, és mégis elvárják, hogy tudjunk róla és féljünk tőle.
Még egy lépés…
Zokogások. Sikolyok. Hörgések. A hangok összegyűltek és érthetetlen szavakat formázva beszéltek. A kezemet a füleimre tapasztottam, fájt ez a sok beszéd. Könnyek gyűltek a szememben, a panaszos nyögések és sikolyok elborzasztottak, sírásra késztettek. Nem bírtam tovább. Egy velőtrázó sikoly szakad fel a torkomból, miközben a könnyem elöntötték a szemeimet, s térdre rogytam az ajtó előtt. Zokogtam, a fájdalom elviselhetetlen volt. A hangok fájtak nekem. Majd szétrobbant tőlük a fejem, s azok a kínkeserves segélykérések… Valami szörnyűség történt ezen a helyen, ebben biztos vagyok.
Kiabálás hallatszott, ezúttal a folyosó két végéről. Valahol kivágódott egy ajtó és lábdobogás töltötte be a teret. A következő pillanatban erős karok ragadtak meg, s én bárhogy sírtam, sikoltottam, nem eresztettek. Ijedten néztem az őrök, az ápolók és az orvosok arcát. Egyet felismertem, Theo-ét. Egy ápolóét, aki a legnormálisabbnak bizonyult mind közül, és kicsit még kedveltem is. Rémület és izgatottság keveredett az arcán, miközben rám tekintett, megfogta a kezem és próbált nyugtató szavakat mondani nekem. De én nem nyugodtam meg. Vergődtem, próbáltam kitépni magam az őrök és doktorok szorításából, azonban ők vasmarokkal tartva nem engedték.
Annyira el voltam foglalva a kiszabadulásommal, hogy észre sem vettem, mikor került elő a fecskendő. Fájdalmas, hideg, szúró érzés szökött a jobb karomba. A szúrás nyoma lángolt, s mégis olyan érzés volt, mintha jégkockákat oltottak volna a vénáimba. Hűsítő és bénító…
Egy utolsó elkeseredett próbálkozást tettem a kiszabadulásra, de mintha meg se moccantam volna. Éreztem, hogy a testem kezdett elnehezülni és a levegőt is nehezebben kaptam. Bármi is volt az a cucc, amit belém nyomtak, egész biztos hatásos lehetett, mert a következő pillanatban a szemeim lecsukódtak és a sötétség úgy köszöntött rám, mint egy régi ismerősre.

A sötétség úgy vont körbe, mint valami puha védőburok. Megóvott a rémálmoktól és a hangoktól. Szerettem ezt az érzést. Ilyenkor nem létezett számomra senki és semmi. Most mégis suttogásra lettem figyelmes. A sötétségen túlról szólt. Tompán, ragacsosan érzékeltem csak. Mintha a nevemet hallottam volna. S bár én nem akartam, kezdtem kiszakadni a sötétből. Csukott szemhéjaimon keresztül is érzékeltem az erős és világos fényt. Kezeim alatt puha matracot és takarót érzékeltem. Nem akartam kinyitni a szemem. Vissza akartam csöppenni a barátságos sötétbe, de ez a folyton a nevemen szólítgató, ismerős hang egyszerűen nem hagyta. Ahogy a nevemet kimondta, talán lágyabb és érzékibb volt egyszerre egy érintésnél is.
Lassan kinyitottam a szemeimet. A neon fehér fénye egy pillanatra elvakított, pislognom kellett párat, mire a látásom kitisztult és végre ki tudtam venni az ágyam mellett ücsörgő alak vonásait. Kicsit tompa volt még a fejem az injekciótól, s abban sem voltam biztos, hogy beszélni tudok-e még, de egy próbát mindenféleképpen megért:
- Evan? – csillantak fel szemeim és lágy mosolyt eresztettem ajkaimra. A fiú a kezem után nyúlt és megszorította azt, én pedig hüvelykujjammal cirógattam kézfejét. Örültem, hogy láttam. Gondolom az orvosoktól és a biztonságiaktól tudta meg, hogy mi lett velem. Vagyis inkább Theo-tól, azt hiszem. Bár, az is lehet, hogy véletlenül meghallotta a sikongásomat és azonnal rohant, hogy megnézze mi a helyzet. Bármelyik is legyen a helyes válasz, ha ő itt volt, az azt jelentette, hogy Lara nemsokára is betoppan ide a… Hol is vagyok éppen? Elszakítva a pillantásom Evan meleg, barna szemeitől, gyorsan körbepillantottam. A betegszobában voltam. Életemben eddig ötször fordultam meg itt. Általában kis semmiségek miatt, de volt már rá egy példa, hogy szintén a hangok miatt kötöttem ki itt.
Elengedtem Evan kezét, s két kezemre támaszkodva, ülőhelyzetbe toltam magam az ágyon. Szándékomban állt most azonnal lepattanni innen és mintha mi sem történt volna, tovább menni a dolgomra, de ez sehogy sem jöhetett volna össze. Mégpedig azért, mert a dolgom éppen mellettem ücsörgött és olyan szemekkel nézett rám… És pedig mert a terem végében egy biztonsági emberke és egy ápoló várakozott, miközben lesték minden mozdulatomat.
Pillantásom visszaterelődött a fiúra, s ezúttal én voltam az, aki a keze után nyúlt, hogy megszorítsa azt.