Helyem a világban Félek, minden reggel a félelem egy maró érzést indít meg a gyomromból, ami lassan felfele halad, majd ellepi egész bensőmet, ami kihat a viselkedésemre. Nem vagyok társasági lény, nem ápolok mindenkivel jó kapcsolatot, ezért sem ismernek sokan olyan szinten, mint lehetne. Nem vagyok őrült, mégis ezt hiszik rólam, de egészséges vagyok, vagyis voltam. Rémálmaim vannak, minden éjjel, ami megváltoztatja az embert, ez a hely, mindenkit őrülté tesz. Furcsának furcsa vagyok, nem tudom miért, de a hallásom kitűnő, hallom, azt is, ha valaki egy tűt leejt, pedig az nem valami hangos. A szemem jobb, mint sokaké, és látom azt is, amit elvileg nem lehet, mert olyan messze van, de a szaglásom sem átlagos, de én ezt nem hangoztatom, mégis mintha mindenki tudná, úgy szoktak velem viselkedni, pedig jó vagyok, tényleg így van. Még dorombolni is tudok, na meg tisztálkodni a nyelvemmel, de ez senkit sem érdekel. Mindenki csak fél ezen a helyen, senki sem önmaga, senki sem boldog, mindenki tartja magát a szabályokhoz. De miért vannak a szabályok? Mit akarnak ennyire leplezni? Van itt valami amit el kell dugni? Amiről senki sem tudhat? Szerintem én ezt tudni akarom, fel akarom fedezni ezt a helyet, de annyi tűszúrást fogok ezért kapni, amennyit egy narkós sem tudna elviselni. Álom élet? Igen, csak sajnos rémálom, de túl kell élni. Csak... túl akarjuk mi ezt élni?

hallgasd a történetem... A szemem fókuszálni próbál, de képtelen rá, nem látok mást, csak azt, hogy sötét van  de nem az a fajta, amihez hozzá tudna szokni a szemem, nem ám. Ez az a fajta sötét, ami elnyeli az embert, keresztbe nyeli be, elveszik benne, és sosem szabadul. Ez az érzés szorítja a gyomromat, nem csak a tudatom kínozza a belsőmet is, hogy nem tudom hol vagyok, merre vagyok, és mi történik körülöttem. A fülem hegyezve, csak halk csobbanást hallok, mint mikor egy esőcsöpp úgy dönt, hogy eggyé válik az utca egyik pocsolyájával. Lehet, hogy egy vízvezeték cső eltört és onnan csepeg szakadatlanul a vízfolyam, hogy megtörje a csendet. Síri csend és hulla szag. Jó, lehet nem pontosan hulla, de dohos, párás szag van, és mintha a falak is nedvesek lennének, amik annyira közel vannak egymáshoz, hogyha kinyújtom mindkét kezem oldalra el is érem. Egy folyosó, vagy valami hasonló lehet, de az érdes nyirkos fal másról is árulkodhat, de nekem csak ez az ötletem van ebben a percben. A macska szemeim kezdenek hozzászokni a fény viszonyokhoz, a mindent elnyelő sötéthez, de nagyon semmit sem tudok kivenni. Csak arra sikerül rájönnöm, hogy nem egy csőből folyik a víz, mert sehol sincs egy sem, ezt meg tudom állapítani, azt már nem, hogy honnan, annyi biztos, hogy a plafonról. Talán beázott, vagy valami.
Hirtelen felvillan valami, odakapom a tekintetem, pont felettem, egy neon lámpa foglal helyet és a hirtelen keletkező, erős, fehér fényre pupilláim összeszűkülnek, majd mire a fény elalszik semmit sem látok megint, csak fehér foltokat a látóteremben, amik tudom, hogy nincsenek ott, csak én látom úgy. A lámpa fénye  megint felvillan és a folyosó végén egy alak rajzolódik ki, emberi az biztos, de még nem tudom kivenni, hogy milyen. Akaratlanul mozdulok közelebb, a fene vigye el a kíváncsiságomat, ami belülről mardos, hogy megtudjam ki az. A lámpa olyan 10-15 másodpercenként fel-fel villan, mindig teljesen megvilágítva azt a kis teret, ami most a rendelkezésemre áll. Az alak mindig egyre közelebb és közelebb kerül, én pedig csak akkor mozdulok, mikor kialszik a fény. Értelmesebb lenne akkor mozdulnom, amikor ég, tudom, de jobban bízom most a sötétségben, amit már jól ismerek, ami elterül a lelkemen, és kezd felemészteni. De nem adom magam neki olyan könnyen, ezért is akkor mozdulok, mintha azt mutatnám, hogy nem kap el, én még képes vagyok menekülni előle, és nem adom meg magamat olyan könnyen, ahogy itt mások. Van még miért küzdenem, illetve kiért, mert ez most helytállóbb.
Az egyik villanásnál ki tudom venni, hogy két alak is elhelyezkedik, az egyik egy sarokban ül, a fal fele fordulva a másik meg mellette áll, de nem őt nézi, hanem a másik oldalon a falat. Még egy villanás, még közelebb vagyok, már ki tudom venni, hogy az egyik alak egy férfi, vagy inkább fiú, míg a másik egy lány, hosszú hajjal. A következő villanásnál jön a felismerés. A srác én vagyok, a haja pont, mint az enyém, az arcának vonásai is, szóval más nem lehet, de akkor, hogy lehetek én itt, míg ő ott van? De ennél érdekesebbnek találom a mellette álló hölgyet, aki hosszú eperszőke hajjal rendelkezik, és finom vonásokkal. Tudom, hogy Ő Promise, és a másik villanásnál azt is látom, hogy elfordul, be a falhoz, ahogy én ülök ott mellette, csak ő áll. Ekkor figyelem csak meg jobban magamat. Kicsit oldalazva indulok meg, hogy jobban ráláthassak saját magamra. Villanás és látom, hogy a hátam be van görnyedve, előre vagyok hajolva, a karomra dőlve, ami neki van támasztva a falnak. De ez csak az egyik kezem. A másik eltűnik a gumis nadrágban, aminek mindig rajtunk kell lennie, mert övet nem kapunk, hiszen az is egy veszélyes fegyver lehet, hogyha rossz kezekbe kerül. A fény megint eltűnik, és csak saját körvonalamban látok egy kis mozgást, de csak az egyik kezemmel, és valami történik a testemmel, egy kellemes és meleg érzés kap el lent, az ágyékom fele. Csak akkor jövök rá, hogy ez miért van, mikor a fény újra utat talál magának, és még egy halk hang is kisiklik másik énem ajkai közül. A kezem a nadrágomban, és mozog, én meg kezdek megmerevedni, nem csinálhatok mást ott, mint, azt, hogy magamnak okozok örömöt. Ez csak abban sántít, hogy az én kezem nem mozog, csak a másik énem keze mozog. Igyekszem elvonni róla a figyelmen és inkább Promise fele lépek. A fény még mindig villódzik, nem tudok segíteni rajta, nem áll le, csak folytatja, mindig egyre hosszabb a sötétben töltött idő, mint az amit a világosban töltök. De akkor is egyre közelebb megyek Promise szép alakjához, nem kívánok elszakadni ettől a képtől, ebben a nyomasztó helyzetben ő az egyetlen fény, aki talán helyrerakhatja a fejemben ezt a helyzetet. De valami mégsem jó, nem néz rám, csak bámul maga elé, mintha valami nem lenne jó, és annyira erre figyelek, hogy nem tűnik fel, hogy megint eltűnt a fény. Olyan, mint eddig, csak most valahogy sokkal tovább tart, mintha nem akarna már küzdeni, mintha ő maga is megadta volna magát a sötétségnek, mintha feladta volna. A sok várakozás után hirtelen felvillan megint, és én szembe találom magam Promise-val, de mégsem ő az. Szemei fehéren világítanak, szája elnyílt, teljesen, mintha leakarna szakadni az állkapcsa és látszik is, hogy szakadnak szét a szövetek, és az inak a bőrrel együtt, de ez nem minden. Hangosan sikít, a hallójáratom megadja magát az üvöltés hatására, érzem, ahogy a dobhártyám beszakad és nem hallok már semmit, csak érzem, hogy meleg vér kezd folyni a fülemből. Megfordulok hirtelen és menekülni kezdek, nem foglalkozom azzal, hogy mi történt, tudom, hogy ez nem Promise, ő nem ilyen, nem tenné ezt velem, és őt nem tudnám ilyen könnyen otthagyni. Megint a folyosón futok, amin ugyanúgy villog a lámpa, ekkor tűnik fel, hogy nagyon nem víz csepegett onnan, hanem sűrű vér és egy ember van a falra szögezve. Egy pillanatra megtorpanok, hogy megnézhessem ki az, mire az megmozdul és felvisít.

Ez az a pillanat, amikor már nem bírja az agyam, nem tudja tartani magát, és felébreszt. Hangosan üvöltve riadok fel, kapkodva a karomat, kapálózva és csak még hangosabban üvöltve. Persze ezt nem hagyják szó nélkül, az egyik ápoló berohan és azonnal lefog, nehezen megy neki, így kapok még egy ápolót. Ketten le tudnak fogni, de az egyiket sikerül úgy megütnöm, hogy eltörik az orra, viszont a karomat elszorítják, és egy injekciós tűvel belém fecskendeznek egy jó adag nyugtatót. Majdnem minden este ez megy. Nyugtatóznak, én meg mély álomba merülök. Egyetlen egy dologra tudok gondolni, és az Promise, mert tudom, hogy nem tenné azt velem, ami az álmomban történt. Nagyon sokat jelent nekem, és nem hittem, hogy valaha is lesz valaki annyira fontos nekem, mint ő, de megtörtént, és az utolsó gondolatom is ő.
- Promise... - suttogom halkan, lágyan, ezt az egy nevet, mielőtt ki nem ütne az a rinocérosz adagnyi nyugtató.