Moon && Daeva

What could be better than a sled race?

Moon különleges lány volt. Több szempontból is. Első sorban talán azért, mert volt benne valami, amitől más volt, mint a többiek, nem annyira gázos, egészen elviselhető. Annyira, hogy még magamnak is elmertem ismerni, hogy kedveltem őt. Barátomként néztem rá, az egyetlenként, egész életemben. Nem voltam soha az a barátkozós típus, többnyire idegesítettek az emberek, mindig akadt bennük valami, amitől falra tudtam volna mászni. No, nem mintha bárki is annyira törte volna magát, hogy a zűrös, verekedős lány barátja lehessen. Tartottak tőlem. Ez jobban tetszett, mintha barátkozni akartak volna. Ennek ellenére sosem voltam magányos. Mindig akadt kivel beszélgetni, voltak, akiket kimondottan vonzott egy magamfajta vadóc társasága. S mivel Moon sem húzott nyúlcipőt már első alkalommal, amikor találkoztunk, gondom ő is látott bennem valamit, amit én láttam benne, ezért volt másod szempontból különleges. Harmadszor pedig, azért mert marha viccesen nézett ki, amikor magában kommunikált, vagy mutogatott a szobánkban, a folyosón, vagy mint most, az ebédlőben. Ezért volt olyan könnyű kiszúrni, csak figyelnem kellett a menekülő tömeget, akik mellőle pattantak fel, hogy inkább másik helyre üljenek. Idióták.
Tök érdekes, egész sok üres helyet találhattam volna Moon mellett, simán bevágódhattam volna közvetlenül mellé, nekem azonban az a hely kellett, amin még mindig ültek. Na nem azért, mert olyan kurvajó lett volna az a hely, pusztán azért, mert ki akartam cseszni a rajta ücsörgő lánykával. Attól valahogy mindig jobb kedvem lett és előfordult, hogy másnak is, aki látta a jelenetet. Mintha most is hallottam volna kuncogást az asztalok felől. Na erről beszélek!
De ahogy elnéztem, Moon kedvét nem igen dobta fel ez a jelenet sem, továbbra is olyan mélabúsnak tűnő kifejezéssel bámult ki az ablakon. Ahogy én is kinéztem, arra gondoltam, „hú basszus, én is ilyen rohadt búvalbaszott lennék, ha mást sem látnék kint, mint havat”. Csak egy kicsi választott el tőle, hogy ki is mondjam ezeket a szavakat, de a szavai megállítottak. Ő szereti a havat. Akkor nem fikázom azt a hideg, nedves, fehér borzalmat, amit valamiért képes volt szeretni. Fél perccel később, már azt is tudtam, hogy miért szerette annyira. A jó emlékeket idézett fel benne a hó látványa, amik a valóság jelen állapotában inkább keserűséggel voltak tele, nem boldogsággal.
Utáltam így látni, utáltam, hogy szomorú amiatt a gyökér miatt, és képes lettem volna bármit megadni neki, hogy jobban érezze magát. Zakatolt az agyam, próbáltam rájönni, mivel tudnám egy kicsit jobb kedve deríteni és kirángatni a búskomorságból. Aztán egyszer csak beugrott.
Hatalmas mosoly telepedett arcomra, szemeim ravaszul csillogtak, ezzel szavak nélkül is azt kommunikálva felé, hogy rosszban sántikálok.
Hirtelen pattantam fel a helyemről és másztam át az asztalon, hogy az ő oldalán lehessek, és könnyűszerrel felhúzhassam a székről.
- Gyere, kitaláltam valami nagyon jót! – megfogtam a kezét és ellenkezést nem tűrve a elkezdtem vezetni az asztalok között, egyenesen a konyhába. Fél szemmel figyeltem, hogy a jelenlévő intézményes személyzet hogyan reagál minderre, de a biztonságiak az étkező betegekkel voltak elfoglalva, a konyhán pedig jó magatartású – vagy épp büntetésüket töltő – ápoltak dolgoztak, nyomát se láttam senkinek, aki belerondíthatna a mókánkba.
- Vegyél el magadnak egy fémtálcát, egy nagyot. – Közben én is magamhoz vettem egyet, valamint lenyúltam a kikészített bogyó adagokból is egyet-egyet. Utáltam a bogyókat, de ahhoz, amire készültem, még nekem is szükségem volt egyre, hogy később a bogyók mellékhatására foghassam a dolgot, mint azt a legtöbb esetben is tettem. Bevettem az én adagomat, aztán Mo felé fordultam. – Tátsd a szád! – nem kértem, utasítottam, aztán ha akarta, ha nem, a szájába tömtem az ő adagját is. Aztán rávigyorogtam, pont úgy, mint aki jól végezte a dolgát. Elégedett voltam magunkkal. De majd csak akkor leszek igazán elégedett, ha felérünk a negyedik emeletre.
- Na, most pedig irány a fiúk emelete! – izgatottan mondtam ki a szavakat, teljesen felcsigázott a gondolat, hogy ezúttal ketten együtt akaszthatjuk ki az ápolóinkat és a biztonságiakat. Persze, eszem ágában sem volt elmondani, hogy mit forgattam a fejemben, azt akartam, hogy meglepetés legyen.

640 •• something big •• borítsunk ki mindenkit    ••

Moon && Daeva

What could be better than a sled race?

Az ebédidő ebben az őrültek házában, pont olyan, mint a jószágok etetése egy tanyán. A főmufti megrázza a kolompot, a sok csirkeagyú zombi meg szalad is a vájuhoz. De nem én.
Nekem eszembe sem jutott, hogy a sok tutyimutyi, flúgossal együtt étkezzem, annál én sokkal jobbra tartottam magam. Lehet, hogy azért, mert már hozzá voltam szokva a szobámban való kiszolgáláshoz, nem tudom. Annyi biztos, ha fizettek volna, akkor se teszem be a lábam arra a lepratelepre, amit egyesek étkezőnek neveztek.
Kár, hogy nem hagyták, hogy magamtól döntsem el, mégis hol szándékozom elfogyasztani az ebédem.
Amikor az egyenruhás bugrisok kiszúrták a folyosón, amint épp felfelé kapaszkodom a lépcsőkön a szobám felé loholva, utánam eredtek és hiába rugdosódtam és kiabáltam, olyan egyszerűen kaptak a levegőbe és cipeltek el az ebédlőbe, hogy csak pislogni tudtam.
Aztán persze akkor is csak nagyokat pilláztam, amikor nemes egyszerűséggel "elejtettek" és röhörészve becsukták mögöttem a kantin ajtaját.
- Gyökerek. - morogtam, nem mintha bármelyik is hallotta volna az ajtón keresztül.
Felemeltem sajgó hátsómat a földről, és ha már kénytelen voltam a flúgosokkal együtt enni, igyekeztem megkeresni köztük azt a személyt, akit a legkevésbé tartottam gázosnak közülük. Valójában, még bírtam is.
Tekintetemmel végigpásztáztam az asztalok sorait, jól megnéztem minden fejet, hogy biztosan sikerüljön beazonosítani a tartózkodási helyét. Még szerencse, hogy ez a hely nem olyan volt, mint a gimis ebédlő. Itt nem kellett sorban állni a kis tálcáiddal és várakozni a sorban, hogy végre megkapd a saját adagod. Nem, itt azért kaptunk annyi luxust, hogy csak le kellett dobnunk a seggünket egy üres helyre, valamelyik asztalnál, ahol már csak arra kellett várni, hogy a konyhai szolgálatosok rávegyék magukat a munkára és elkezdjék felszolgálni az ételt. És pontosan ennek a rendszernek köszönhetően volt így könnyebb megtalálni bárkit is a sok ember között.
Viszonylag hamar ki is szúrtam az egyik ablaknál lévő asztalnál ücsörögő Mo-t, aki úgy fest, biztos valami nagyon érdekeset látatott odakint, mert le sem vette a tekintetét az ablakról.
Mint egy duli-fuli pitbull, toltam félre az utamba eső betegeket, akik helyet kerestek maguknak és sétáltam egyenesen oda Mo asztalához. A vele szemben lévő helyen már ültek, de ez engem pont nem érdekelt. Megfogtam a szék támláját és nemes egyszerűséggel kihúztam azt a kiscsaj alól, aki talán a sokk és a döbbenet miatt, egy kanyi szó nélkül mászott arrébb négykézlábon. Én pedig önelégült vigyorral foglalhattam el az előre bemelegített helyemet.
- Moúnikám! – szórakozottan hajoltam bele a képébe – Mit nézünk odakint? – érdeklődve fordítottam a fejem az ablak irányába, abban reménykedve, hogy tényleg valami érdekeset fogok látni. De nem. Isten igazából lószart se láttam. Csak havat. Fehér, nedves és hideg gusztustalanságot, amiért - valami érthetetlen okból kifolyólag - olyan sokan oda voltak, mintha legalább egy fagyit tüsszentő óriáspanda lett volna. Egyszerűen érthetetlen.
- Baj van, Mo? – ahogy újra rátereltem a tekintetem, nem tudtam észrevenni, hogy olyan elkenődöttnek látszott. Igaz, hogy nem éppen az együttérzésemről és a lelkizős tehetségemről voltam híres, mert hát ezekhez marhára nem értettem, de nem bírtam, ha valakinek a társaságomban rossz kedve volt. Azt meg egyenesen utáltam nézni, ha Mo volt az a valaki.

507 •• something big •• borítsunk ki mindenkit    ••