Helyem a világban
Szabad asszociáció...

Macska: Azoknak a bizonyos kísérleteknek köszönhetően ő is megkapta a macska génjeit, amiket anno talán még meg is tanult elrejteni. Mára azonban ezt már teljesen elfelejtette; hisz a négy fal közé zárva nincs is nagyon szükség rá, hogy a kíváncsi szemek elől elrejtse, hogy ő nem pont olyan, mint amilyennek kéne lennie, hogy ő nem átlagos. Rendelkezik mindennel, amivel egy átlagos nagymacska is; érzékszervei kifinomultak, látása tökéletes, mozgása pedig kecses és könnyed. Ezzel bárhonnan ki tudna szabadulni, mikor Ő nem figyel rá; mégsem teszi. Nem meri. Mert azokért a pillanatokért, mikor csak lustán bekucorodik gazdája ölébe, és dorombol neki megéri. Megéri, mert tudja, hogy ilyenkor nincs semmi baj, és minden rendben van.

Börtön: Persze nem szó szerint, de Chance pincéjének négy fala felér egy börtönnel is. Igaz, rácsok nincsenek, de ablak sem, amin át egy picit rálátása lenne a külvilágra és nem érezné magát annyira elszigetelve mindentől. Épp ezért, szinte tűkön ülve várja mindig, teljesen be van zsongva azoktól a pillanatoktól, mikor végre nyílik a pince ajtaja, és felszabadulhat a lakásba.

Titkok: Mindenkinek vannak titkai, van akinek kicsi, van akinek nagy. És van akinek rengeteg van, és nem is ismeri őket. Keiran is ebbe az utóbbi kategóriába tartozik. Két évvel ezelőtt minden kiesett neki, azóta pedig csak néha, egy-egy emlékfoszlány bukkan fel valahonnan az elméje mélyéről, ahova anno, azon a téli éjszakán zárta őket. És addig, míg mind utat nem tör magának a felszínre, nem marad más, csak Ő és az a két hosszú évnyi szenvedés, meg azok a sötét falak, amiket ismer.

Stockholm: Mármint a szindróma. Mert hát a városban még soha nem is volt, vagy ha mégis, azt már rég elfelejtette minden egyéb emlékével együtt. Mert hát ki az a normális, ép elmével bíró ember, aki megkedveli, sőt... egyenesen meg is szereti az embert, aki miatt a napfényt is csak ritka, ünnepélyes alkalmakból láthatja a férfi szobájának ablakából. De talán pont ezért. Mert hát ő is tud kedves és gondoskodó lenni, Keiran is tudja, milyen az, ha Ő szereti, és megdicséri. Mert mást nem is ismer már, csak a szenvedést, és azokat az örömteli perceket, amiket Ő okoz neki, mikor épp jó kedvébe van. És ezt nagyon is szereti.

Tánc: Az egyetlen dolog, ami megmaradt neki, és amiben még egy cseppet érzi is a szabadságot. Hisz a pince négy vaskos fala között élve, nagyon nem tudja érezni mi is az a szabadság, vagy épp a szabad akarat; Mellette meg főleg nem. Ezt az egyet viszont meghagyta neki, és akár még zene nélkül, a fejében lejátszott, régről ismert dallamot követve unalmas óráiban gyakran ellejt valami táncot. Még akkor is, ha több sebből vérzik, és a feje is zavaros az agyrázkódástól, amit a másik okozott neki. Mert a táncba el tud menekülni, mikor olyan buta gondolatok tömik el az agyát, hogy el kéne innen menekülnie, mert neki nem jó itt, és a négy falon túl jobb élete lenne. De a tánc - meg talán valami más is, amit szeretetnek neveznek - ezeket a gondolatokat hamar kiűzi a fejéből

hallgasd a történetem...
Tavasz 
Boldog. Ritka alkalmak egyike, az új életében, de most tényleg úgy érzi, hogy boldog. Ezekért a nyugis pillanatokért úgy gondolja, megéri ott lent, abban a dohos pincében szenvedni. Hisz most is kiérdemelte, hogy a másik felvigye őt a lakásba, és most is ott kuporog az ölében, míg a gazdája unottan nézi a tv-t, és a macskája éjfekete tincseibe fúrva vékony ujjait cirógatja, hogy kicsalogassa belőle a dorombolást. Szeret neki dorombolni, mert ilyenkor tudja, hogy ő is nyugodt, és talán még lehetősége is van arra, hogy az éjszakát mellette tölthesse abban a hatalmas és puha ágyban, és talán csak reggel kell visszamennie a sötét pincébe.
- Chance... Ma valami furát álmodtam... - bújik szinte teljesen a keze alá, és mivel csak egy halk morgást kap válaszul, bátortalanul folytatja. - Egy olyan helyen voltam... meg te is... Ketten együtt voltunk ott, és ... És olyan jó volt... Egyszer majd... Majd tényleg megengeded, hogy kimenjek? - félve pillant fel rá, miközben a tv-re is bök, amiben valami sorozat megy, amit már vagy ötvenszer láttak mindketten, Keirant mégis mindig lenyűgözi. Már csak az a szép tavaszi táj, a virágzó fákkal, és a madarak csicsergése, boldogsággal tölti, és egy cseppnyi reménnyel, hogy egyszer talán majd ő is látni fog ilyet a saját szemével is. Viszont az erősen a hajába markoló ujjak egészen mást sugallnak.
- Hányszor mondjam még el, hogy nem? Veszélyes, és egyáltalán nem neked való, itt bent biztonságban vagy. - és ismét csak egy halk morgás, és egy talán kissé erős rántás, ami visszahúzza Keirant az ölébe, aki szép lassan kezdett volna elhátrálni, egy újabb dührohamtól tartva.
- De... Mi olyan veszélyes benne?
Veszélyes... mintha sokszor hallotta volna valakitől ezt anno is. Hogy a világ veszélyes, neki meg különösképp vigyáznia kell mindenre. Hogy el kell rejtenie a képességét, nem szabad, hogy árki is rájöjjön, hogy ő is örökölte a géneket, és működnek is benne. Titokban kell tartania, és akkor biztonságban lesz, mert akkor nem akarják majd elvinni. Valaki, egy árny, akit egykor ismert ezt sokszor elmondta neki; erre már emlékszik. De a legfontosabb, hogy ne bízzon meg senkiben se...

Nyár
Most örül a pince hűs levegőjének, hisz tudja, hogy kint hőség van, és tudja, hogy biztos nem bírná azt a meleget. Tudja, mert tegnap este megkapta azt a kiváltságot, hogy felmenjen a lakásba, és együtt nézhette a híreket, és az időjárás jelentést is a gazdájával. Így talán még kivételesnek is érzi magát, és örül is, hogy nem szabad sehova se mennie; talán amúgy se tenné ki még a világ összes pénzéért se a lábát a hűvös lakásból, de így, hogy esélye sincs választani, mondhatni egyszerű dolga van. Csak hát egy a baj; hogy ilyenkor gyakran borzasztóan unatkozik. Hisz nincs itt semmi, amivel elszórakoztathatná magát, mert minden jó dolog fent van a lakásban. a pince ajtaja meg zárva ugyebár... Vagyis egy dolog talán mégis akad... a magnója, és néhány régi, agyonhasznált kazetta tele olyan dalokkal, amiket a két év alatt igencsak megszeretett. Teljesen meg is feledkezett róla, hogy neki ilyenje is van, hisz hetekig megvonta tőle ezt is Chance, és csak tegnap este adta vissza neki. De amint a földön fetrengve megpillantja, egyből egy széles mosoly kúszik az arcára, s a kedvenc kazettáját előhalászva indítja is el a régi magnót, s miután a zene minden porcikáját teljesen átjárja, karjai és lábai automatikusan mozdulnak, hogy egy kecses és könnyed táncban forrjon ki az egész. Teljesen bele is feledkezik, az időérzékét is teljesen elveszti, s már csak arra riad fel, hogy a pince ajtaja hangosan csapódik a falnak, amit dühös léptek, és egy még dühösebb morgás követ.
- KEIRAN!!!
Emlékszik, mondták neki, hogy figyeljen, és vigyázzon. Engedély nélkül már akkor sem mehetett sehova, akkor is csak szigorú szabályokkal. Talán ezt akkor nem szerette. Hisz csak egy gyerek volt, aki még nem értette, miért tilos neki elrejteni azt, aki valójában, és mi rossz lehet abban, ha a többi gyerekkel együtt ő is fára mászik, vagy épp azon az apró résen keresztül átmászik az idős, mogorva bácsi kertjébe, hogy kihozza a labdát?

Ősz
A hideg acél, amiből az a bilincs készült, mi fogva tartja, már mélyen a húsába mar, ahogy mocorog, hogy valami kényelmesebb pozíciót felvegyen. Talán már rég le kellett volna mondania erről, hisz már hozzászokhatott volna, hogy ilyenkor nincs olyan, hogy kényelem. Csupán csak fél órája nyerte vissza az erejét; legalábbis már annyira nem érzi a kellemetlen fájdalmat a hátsó felében, ami az egész testében szétterjedt, ahogy igyekezett szabadulni a másik alól. De ő erősebb. Sokkal erősebb, és a cseppet sem gyengéd szorításában szinte eltörte a fiatalabbat, miközben elvette tőle azt, ami neki jár, csak hogy felborzolt idegeit lenyugtassa. Mindig ez van. Aztán csak otthagyja őt meztelenül, kikötözve, mint egy vadállatot, akit épp megszelídíteni igyekeznek a cirkuszban. De nem mer ennél is jobban ellenkezni, mert akkor csak ő jár rosszabbul. A lüktető fájdalom az alfelében, és a csuklójába maró bilincs épp elég, hogy ne merjen még inkább ellenszegülni neki. Ilyenkor még az ösztöneit is, amik menekvésre késztetnék, visszafogja, mert tudja, akkor előkerülnek azok a borzalmas tárgyak is abból a szekrényből. Így csak tűri, és reménykedik benne, hogy hamar vége lesz. Ma szerencséje volt... De sokszor rosszabbul jár. Van, amikor a mainál is jobban elönti a másikat a méreg, olyankor pedig mit sem ér az ellenkezés, és a könyörgés. Mintha egy teljesen más ember lenne. És csak egy fájdalmas nyögés, ami elhagyja az ajkait, mikor ismét csak fordul, hogy a kemény földön valami kényelmesebb pozíciót felvegyen, de az acél csak még inkább a csuklójába mélyed. És lehunyt szemmel kuporodik csak össze, amennyire csak tud, úgy várja, hogy végre visszajöjjön a másik, és szabadon engedje. De szép lassan álomba merül...
Talán mondták neki, hogy érjen haza időben. Már rég otthon kellett volna lennie, ő viszont még mindig az egyik kivilágítatlan szűk utcácskában van. Nem lenne szabad, ő mégis ellent mondott azoknak a jól ismert hangoknak, amikhez arcot már nem tud társítani. De tudja, hogy szerette őket. Mégsem hallgatott rájuk, és ez okozza a vesztét is. Mert a saját léptei mögött mintha valaki más is jelen lenne...

Tél
Teljesen eltűnik a hófehér puha párnák és takarók között azon a hatalmas ágyon. Még fehér ruhája és a porcelánra emlékeztető hófehér bőre is teljesen beleolvad az anyagba, csupán csak szénfekete haja tűnik ki a rengeteg fehér közül. Kezét lábát széttárja, mintha csak angyalkát akarna csinálni a kinti tájat borító hóban. És pontosan úgy is érzi magát, csak épp nem fagyoskodik. De lehunyja a szemét, és akkor talán... talán még maga előtt látja a tájat, amit a hálószoba ablakából pillanthatott meg. Most jó kedvében van, és felhozta őt a szobájába. És ezt az alkalmat ki is használja, ahogy csak tudja. Egyik kedvenc elfoglaltsága ebben a hatalmas, és puha ágyban fetrengeni, amikor csak megteheti, még az sem zavarja, hogy a tegnapi veréstől szinte minden porcikája fáj. Ez eltörpül a boldogság mellett, amit az okoz hogy végre nem kell azt a négy, jól ismert falat látnia. Bár tudja hogy ez nem tart sokáig. És abban a pillanatban érzi is a vesztét, mikor a vállába nyilall a jól ismer fájdalom, mi jelzi hogy felszakadt a sebe. Hófehér bőre alól előtűnő vére pedig még a tiszta ágyneműt is vörösre festi.
A vére vörösre festi a havat, ahol magatehetetlenül fekszik. Nem tudja hol van, vagy hogy került oda, mi történt vele. Semmit sem tud. Még azt sem, hogy él-e vagy már valami jobb helyen van. Bár a fájdalom, ami az egész testére szétterjed, és a hideg, ami egészen a csontjáig hatol nem azt sugallja, hogy túlzottan jó helyen lenne. Nem lát semmit, csak az apró hópelyheket és a vérével befestett földet. És egy arcot...
- KEIRAN SONNIE DANNIELL!!