Reece & Lieza
-----------------

Sötétben a város elhagyatott részei még kísértetiesebbnek tűntek, mint nappali fénynél. Ahogy a nap utolsó megmaradt sugarai is a horizont alá buktak, az esti köd megszálló hadseregként telepedett le a környékre. Beborított mindent, ezzel nehezítve a látásunkat. Azonban ez még nem adott elég okot arra, hogy visszavonuljunk a főhadiszállásra, épp ellenkezőnek. Ez csak még egy jó indok volt arra, hogy ma este is lefolytassuk a szokásos terepszemlét, hiszen most láthatatlanok lehettünk.
Öten indultunk útnak és szétszóródtunk az utcákon, egyesével kutattunk át épületeket az intézetből szökött betegek után kajtatva, vagy éppen a Walsh embereire vadászva, ha úgy hozta a helyzet. Bár én eddig senkibe sem botlottam bele az este folyamán, minden csendesnek és békésnek tűnt.
Egyik kihalt épületet hagytam el a másik után. Nem érzékeltem semmiféle mozgást, egy lélek sem járkált idekinn az utcákon és egyelőre úgy vettem észre, nagyon máshol sem. Pedig ez volt az az időpont, amikor a Walsh emberei általában felbukkantak a terepjáróikkal, és ahogy mi ellenállók, ők is elkezdtek átkutatni mindent a szökött betegek után kutatva. Most azonban nyomukat sem láttam.
Két órás bóklászás után, megfordult a fejemben, hogy ennyi elég lesz mára és ideje lesz visszamennem, mert úgysem találok semmit, plusz az embereim vártak rám. Nem volt megszokott, hogy én, mint a csapat vezetője is elhagyom a bázist és a terepen vetem be magam. Ezúttal ez azért volt másképp, mert megmakacsoltam magam és eldöntöttem, hogy menni akarok. Most, hogy visszakaptam az öcsémet, rájöttem, hogy a többiek rokonai, barátai is idekint lehetnek, és ahogy ők visszahozták az életembe a testvéremet, úgy én is meg akartam mutatni, hogy nem csak a parancsokat tudom osztogatni, de számíthatnak a segítségemre éles helyzetben is.
Kihalt utcákon haladtam keresztül, óvatosságból a falak mentén haladva. Kibiztosított fegyverem a kezemben szorongattam, készen rá, hogy bármikor lőjek, ha szükséges lehet. Ebben a városban, sosem lehetett tudni, mikor kell az életedért megküzdened, a legváratlanabb dolgok pillanatok alatt megtörténhettek a legváratlanabb időpontokban.
Mint most. Már kezdtem azt hinni, hogy ennyi volt, semmi eredménye nem lesz ennek az útnak, amikor dulakodás, kiabálás zajai ütötték meg a fülemet. Az üres, élettelen utcákon, ahol még a legapróbb lélegzetvétel is irtó hangosnak tűnt, lehetetlennek tűnt felmérni, hogy vajon a közvetlen közelemben történik, aminek fültanúja lettem, vagy messzebbről érkeztek a hangok.
Mégis megpróbálkoztam beazonosítani a hangok forrását és elindultam abba az irányba, amerről úgy véltem, hogy érkezhettek. Két utcát szaladtam lefelé és megkerültem egy háztömböt, mire megtaláltam.
A látvány, ami elém tárult, elég egyértelmű volt. Egy férfi állt háttal nekem, ugyan nem láttam valami jól, de tőlem talán pár évvel lehetett idősebb. Azt viszont pontosan láttam, hogy éppen fegyvert szegezett a fele szemben lévő, földön kuporgó nőre. A férfi nyilvánvalóan a Walsh egyik embere lehetett, azért volt itt, hogy befogja a szabadon kószáló alanyokat, a nő pedig minden más lehetőséget kizáróan, csakis egy menekült beteg lehetett.
Már tudtam, mit kell tennem. Nem engedhettem, hogy rálőjön arra a szerencsétlenre. Persze tudtam, hogy a legtöbb „befogó” kábító vagy sokkoló lövedékkel vadászott a szökött ápoltakra, akadt azért náluk nagyon is halálos töltény is. S mivel fogalmam sem volt róla, hogy a férfinél éppen melyik van, nem habozhattam.
Gondolkodás nélkül léptem elő a takarásból, fegyveremmel egyenesen a fejére célozva lépdeltem hozzá egyre közelebb.
- Dobd el!
Még nem tudtam, hogy mit fogok tenni ezek után. Vagyis… ez nem egészen volt így. Le akartam lőni a férfit, ha meglesz rá a kellő alkalom, azonban komolyan viaskodtak bennem az érzések ezzel kapcsolatban. Gyűlöltem életeket elvenni. Azonban azt az átkozott elmegyógyintézetet és az embereit ezerszer jobban gyűlöltem. El akartam pusztítani mindent, ami csak a Walsh-sal volt kapcsolatos, beleértve az embereket is, akik azt a sok szörnyű dolgot művelték. Akik megölték a szüleimet és elvették tőlem az öcsémet. Meg kellett fizetniük.
Ez a harag, amit emiatt éreztem, ez adott erőt ahhoz, hogy rezzenéstelenül tartsam a fegyvert és, hogy egy pillanatra elgondolkozzam rajta, hogy meghúzzam-e a ravaszt.