Helyem a világban Minden a szüleimmel kezdődött. Nem az igaziakkal akik felneveltek, hanem a biológiai szüleimmel. Még csak az átkozott nevüket sem tudom, de őszintén nem is érdekel. Az ő hibájukból van az, hogy folyamatosan az emberek gondolatait kell hallgatnom. Mintha az autómban lévő rádiót hallgatnám. Az már ezer éve tönkre ment, csak sosem javíttatom meg. Beülök az autóba és folyamatosan ugyanazt a cd-t játssza le újra meg újra. Lehalkítani nem tudom, de még csak kikapcsolni sem. Addig kell Bonnie Tyler I need a hero számát hallgatnom, ameddig az úti célom végéhez nem érek. A legszörnyűbb nyolcvanas évekbeli szám. Na a képességem is pont olyan, mint a selejtes cd lejátszóm. Nem akar leállni, bármit is teszek. Pontosan emiatt vetettem bele magam az ivásba. Ha a sárga földig leissza magát az ember, addig legalább olyan üres a feje, hogy a saját gondolatait nem hallja, nem hogy másét.
A vérbeli szüleimet pontosan ezért gyűlölöm, ezért más állás nem is lenne nekem tökéletesebb, mint biztonsági őrnek lenni a Walsh intézményben. Egyrészt mert így úgy érzem az ellentétük vagyok, hogy nem betegként tengetem a napjaimat az elmegyógyintézetben, hanem biztonságiként.
Persze nem olyan unalmas éjjeli őrnek képzeljenek el az emberek, akik fánkot zabálva csak elalszanak az őrhelyükön.
Eredetileg mindig is nyomozó akartam lenni, csak idővel megváltozott a jövőképem. Nem tudom, hogy jól választottam e. De úgy érzem, hogy van értelme annak amit teszek és nekem ez jelenleg éppen elég.
Azért is választottam végül a Walsh-ot, mert attól féltem, ha "rendes" életet élek, akkor végül olyan leszek, mint a szüleim. Kissé még most is így érzek. Alkalmanként, amikor megsajnálok egy-egy beteget, vagy béranyát. De mindig leküzdöm az érzést és teszem a dolgomat.
Célom a túlélés. Minden szempontból. Túlélni a napomat a munkahelyen, túlélni a lassú halált -mert a sok alkohol fogyasztástól egyszer még biztosan kipurcanok- és túlélni a "áldásomat", a képességemet.
A kérdés már csak az, hogy képes leszek e túlélni, vagy a végén feladom a küzdést és ugyanolyan leszek, mint a szüleim voltak?...

hallgasd a történetem... A tömény alkohol szag körüllengi a helyiséget, ahogyan minden egyes áldott nap. Az ismert szeszek mellett azonban még izzadtság és a hányás szagait is lehet érezni. Más nem is lehetne egy motorosbandával, kamionosokkal és más izzadó férfiakkal teli kocsma. A maximális étel, amit enni lehet itt az nem más, mint egy kisebb tál mogyoró, ami a pulton van elhelyezve. Minden nap ugyanaz az egy fickó szokott belőle enni. Egy kövér, kopaszodó, izzadtságtól gyöngyöző homlokú középkorú férfi. Irodai öltönyében szokott mindig ugyanazon a helyen ülni, ugyanazzal a mélabús arckifejezéssel. Kezén nincsen gyűrű, így következtetésem az, hogy nem házas.
Szánalmas kis fickónak néz ki, mégis ő az egyetlen olyan ember, aki igazán el szokott szórakoztatni, amikor a pohár fenekére akarok nézni. Vagyis minden egyes nap amikor végzek a munkában. Persze nem a munkahelyemen történtek miatt szoktam inni, sokkal összetettebb okom van rá. Egyik remek okom az, hogy hallgatom az említett kis pacák minden egyes mondatát:
“Fel kéne hívnom az anyámat...Igen, most megteszem...”
Felvont szemöldökkel pillantok rá a mellette lévő bárszékről. Mindig ezt mondja, aztán sosem teszi meg. De most mégis előveszi remegő kézzel a zsebéből a telefonját. Még a régi készülékek egyike, nagyon megviselt darab. Tele van karcolásokkal, de amilyenek a régi telefonok nem hiszem, hogy sokat számít a működésébe. Valami nyomógombos, a márkáját nem látom -már rég le lett az is róla kopva.
Szórakozottan hallgatom, ahogy nyomógombjai azt a szórakoztató pluttyogó hangot adják ki.
“Itt is van... csak rá kéne nyomnom a hívásra.. Meg tudom tenni..”
Már azt hinné az ember, hogy csoda történt és tényleg felhívja őt, de látom, ahogy egy nagy sóhajjal visszarakja zsebébe a mobilt.
Minden nap véghez viszi ezt a rituáléját. Az anyjával nem állnak valami jó kapcsolatban, mert minden nap felhívja a férfit, hogy miért nem képes feleséget szerezni és unokát adni neki. Meg akkor már az állásáért, a lakásáért és az öltözködéséért is szapulja. Szegény embernek ha ez még nem lenne elég a munkahelyén a saját titkárnője is úgy beszél vele, mintha egy darab rongy lenne. A főnökéről meg már ne is beszéljünk. Az albérlete, ami egy kisebb lyuknak felel meg pedig hamarosan már nem is lehet az övé, mert nem tudja kifizetni a számlákat. Így ismét vissza kell költöznie az édesanyjához.
De mindezen információk birtokába nem úgy jutottam, hogy illuminált állapotában elárulta nekem. Hanem mert folyamatosan csak ez jár abban a kopaszodó fejében és képtelen vagyok kizárni a hangokat. Egyik és talán egyetlen “ajándékom”, melyet szüleimtől kaptam. A gondolatolvasás képessége. Egy autó is megtette volna, sőt annak biztosan jobban örültem volna. Talán még néha hasznos is lenne másokat hallgatnom anélkül, hogy ténylegesen beszélnének. De az egyik hátulütője annak, hogy a szüleim elhagytak -vagy talán ugyanarra a sorsra jutottak, mint egyesek a Walshban- az az, hogy nem tudtam megtanulni hogyan is kell használni ezt a képességet. Pontosítok: fogalmam sincs, hogyan kell leállítani. Nem valami kellemes, amikor több tucat különböző gondolat rohamozza meg a fejemet. Remek kis migrén gyártó. Ezért is szoktam leinni magamat, mert ilyenkor olyan, mintha lemerülnék a víz alá és onnan próbálnám hallgatni az emberek beszédét. Alig hallható és elviselhető.
A mellettem ülő kisembernek feltűnhetett, hogy rajta legeltetem a szemét. Értetlenül és összevont szemöldökkel mocorog a székében, látszólag zavarban van és kényelmetlenül érinti pillantásom.
“Ez meg mi a jó francért bámul? Csak nehogy belém kössön...”
Nagyot sóhajtok, majd lehúzom az italomat és az üres pohár alá rakok egy húszast a csaposnak. Majd a férfi felé fordulok egy elbűvölő mosollyal az arcomon. Nem is tudom, miért így nézek rá. Remélhetőleg nem azt gondolja, hogy meleg vagyok és a gatyájába szeretnék bejutni.
- Mi van pajtás? Csak nem gondok vannak az asszonnyal?
Persze pontosan tudom, hogy nem erről van szó, de mégsem fordulhatok felé úgy, hogy "Hívd már föl az anyádat és küldd el melegebb éghajlatra!"
Zavartam elmosolyodik, majd elkezdi mondani, hogy szó sincsen ilyesmiről és a sok pia után, amit én állok már csak csicsereg, mint egy dalos pacsirta. Persze a mondandójából én már minden egyes körülményt ismerem.
Miért is barátkozom ezzel az emberrel? Mert minden egyes este egyre kétségbeesettebb a hangulata és valahogy úgy érzem, ha tovább hagynám egyedül szenvedni akkor egy nap már csak a helyi lapokban olvashatnám: " Egy férfi felakasztotta magát a fürdőjében " Vagy valami hasonló címmel. De még csak nem is a címlapon szerepelne, hanem inkább egy eldugott kis helyen. Valahol az időjárás jelentés alatt, egy eltűnt kisállat felhívás és egy autókölcsönző hirdetése között. Alig állna pár mondatból, melyben csak a halál körülményét és az életkorát jeleznék.
Figyelmesen hallgatom az emberem mondandóját, mikor valami más üti meg a fülemet:
“...Hála Istennek, hogy kijutottam az intézetből!”
Felvont szemöldökkel próbálom követni a hang forrását, majd végül a kocsmán kívül sétáló nőre esik a pillantásom. Remek, akkor túlórázok...
- Bocsánat pajtás, rohannom kell! Majd holnap beszélünk még.
Már megyek is ki a kocsmából az utcára, gyors léptekkel, nehogy elszalasszam az idegen nőt.
“...El kell hagynom az országot...”
Nem is kell nekem több bizonyíték, már nyúlok is a nadrágom hátuljába csúsztatott altató pisztolyomért, hogy visszaszállítsam a drága hölgyeményt a Walsh intézetébe...