Helyem a világban Az emberek sokszor kívánják, bárcsak lelassíthatnák az időt. De az idővel szórakozni nem játék, komoly árat fizet érte az, aki babrál vele. Mentálisan megterhelő, sokszor úgy érzem, a fejem kettéhasad, minden egyes tovább nyújtott pillanattal. Azt mondják, kívülről alig észrevehető valami abból, amit csinálok. Mások számára ugyanúgy pereg az idő, míg én az elmémmel máshogy látom őket. Lassabbnak, pont annyira, amennyire én akarom, ők pedig ezzel arányosan engem látnak gyorsabbnak. Azonban minél lassabbá akarom tenni a dolgokat, annál jobban kell koncentrálnom és annál rövidebb ideig tudom időben tartani őket, mielőtt az újra normális ütemben kezdene peregni.
Még nem jöttem rá ugyan, hogy ez a fajta időhúzás hogyan segíthetne a Walsh elleni küzdelemben, de sokszor mentette már meg a társaim, vagy pedig az én életemet. Talán nem is segít benne, de képesség ide vagy oda, megfogadtam, hogy a földdel teszem egyenlővé azt az intézetet. Megfizetnek azért, amit tettek. Kerül, amibe kerül.

 

hallgasd a történetem... Meghúztam a ravaszt. A golyó süvítve szelte ketté a levegőt, mielőtt belefúródott az útjában lévő testbe. A férfi hátra tántorodott a mellkasába ütköző lövedék erejétől, kiejtette kezéből a fegyverét, miközben egyensúlyát vesztve hanyatt esett.  
Egy darabig csak messziről figyeltem, ahogy mozdulatlanul fekszik, aztán közelebb mentem hozzá. A pisztolyt még mindig a férfira szegeztem, készen arra, hogyha mozdulna, újra lőjek. Belerúgtam a testbe, nem történt semmi. Nem mozdult többet, így a fegyvert nyugodt szívvel leereszthettem.
- Szeretne még valaki az öcsém kivégzéséről beszélgetni? – keményen csengő szavaim némaságba taszították a körülöttem összegyűlt ellenállókat.
Egy fél nap sem telt el, mióta Matt felbukkant a táborunkban. Az embereim jelentették, hogy valami történt a Walsh intézménnyel, ezt követően nem sokkal, szökött betegek sokasága öntötte el Phoenix utcáit. Kiadtam a parancsot az embereimnek, hogy akit tudnak, hozzanak be, a többit hagyják futni, az intézmény embereivel pedig végezzenek. Így jutottak be betegek a főhadiszállásunkra. Az öcsémet is így hozták be. Nem is tudtam róla, hogy köztük van, amíg a szemlén meg nem pillantottam őt a többiek között. Először el sem hittem, hogy ő az. Nem mertem hinni benne, nehogy megint csalódás érjen és újra összetörjek. Nem törhettem össze, nem lehettem gyenge. Vezető voltam. A vezetőknek pedig erősnek és törhetetlennek kell lenniük, történjen bármi. Éppen ezért, amikor a radikálisabb ellenállók szószólója felszólalt a hadiszállásra hozott betegek megölése mellett, nem is gondolkoztam azon, hogy mit kell tennem. Hezitálás nélkül eresztettem golyót belé.
Egy pisszenés sem hallatszott a tömegből, még csak meg sem mertek mozdulni.
- Pont így gondoltam - egyesével néztem végig a körém gyűlt embereken, mindegyik szemében valami furcsa csillogást véltem felfedezni. Volt, aki tisztelettel, akadt, aki félelemmel, netán megvetéssel, vagy éppen megértően nézett rám. Engem azonban egyáltalán nem érdekelt. Én voltam a vezér, nekik pedig el kellett fogadniuk a döntéseimet. Aki ebben az ügyben ellenkezett volna velem, az ugyanígy végezte volna. – Vége a gyűlésnek, takarítsátok el ezt.
Szavaimra úgy rebbent szét az ellenállók többsége, mintha soha ott sem lett volna. Az a pár ember, aki pedig maradt, felemelte és elvitte a holttestet. Végül egyedül maradtam. A fegyver azóta is a kezemben pihent, így azt most visszasüllyesztettem a helyére, a derekamra erősített tokjába.
Az öcsém az én védelmemet élvezte, ezt egész biztos, hogy egyértelművé tettem az embereim számára, azonban tudtam, hogy nem bízhatok meg mindegyikükben, akadtak olyanok ebben a csoportban, akik ugyanúgy gondolkoztak, mint az a szerencsétlen, aki golyóval a mellkasában végezte, és féltem tőle, hogy azok az emberek majd megpróbálnak ártani a testvéremnek. Tudtam, ha meg akarom őt védeni, meg kell tanítanom rá, hogyan védje meg saját magát. Nem lehetek majd mindig ott mellette, a saját lábán kell túlélnie.
Ezekkel a gondolatokkal indultam meg Matt szállása felé és nagyon reméltem, hogy ott találom őt. Tudtam, hogy biztosan kimerült és sok pihenésre lenne szüksége a menekülés után, azonban nem akartam várni a felkészítésével. Idekint, ebben a városban már semmi sem volt többé ugyanolyan, mint évekkel ezelőtt, mikor elszakadtunk egymástól. A régi törvények nem léteztek, a saját szabályaink szerint éltük az életünket. A cél a túlélés volt, került, amibe került.