To: Harley Quinn

Mindenki másképp reagál… reagált erre az újhelyzetre. Magára a robbanásra. Sokan nem merik elhinni, hogy a régen áhított szabadság lehetősége már csupán egy karnyújtásnyira van tőlük. Ez lehet az oka, és az ismeretlentől vagy a következményektől való félelem az, ami miatt még oly sokan ott maradtak a sivár és keserves falak között. Bevallom, nekem az a hely lett az otthonom. Engem, már nem ijeszt meg. Közönyössé lett a szememben s ma már olyanokat hívok barátnak, akiket egykor gyűlölet teljesen szemen köptem volna. Míg azok, akik sorstársak lehetnének, nos, ők hidegen hagynak. Addig jó mindenkinek, amíg nem szólnak hozzám. Legalábbis, így volt. Most… minden megváltozott.
Hozzám nem illő módon szólítom meg a szeszélyes nőt, majd hívom oda magamhoz. Kék íriszeimmel minden egyes apró mozdulatát figyeltem. Kiszámíthatatlan. Nem lehet tudni, mikor jut eszébe valami… butaság. De, első körben úgy tűnt, mintha hatott volna az a stílus, amit csakis miatta aggattam magamra. Szükségszerű volt, hát lestem a lelkesedését és azt, miként közeledik. Kérdéseire nem válaszoltam. Egy ravasz félmosolyt küldtem neki elég sejtelmesen, hogy fenntartsam az érdeklődését. Nem volt gond, addig, amíg meg nem fordultam. Egy darabon a saját lábán akartam vezetni, majd erőszakkal elcibálni a börtönébe. Elvégre, amint láthatóvá válik a létesítmény, ő azon nyomban ellenkezni fog. Ám, idáig nem jutottunk el. Ahogy a hátamat mutattam, már hallottam is csomagjának puffanását a betonon. Ösztönösen hajoltam le. Jól tettem. Elkerültem a lendületes ütését és nyomban felé fordultam. Egyik kezemmel megragadtam a fegyverét, majd olyan fenyegetőn néztem le a nálam alacsonyabb nőre, mintha azon nyomban felfalná őt a gonosz farkas.
- Ki lesz porolva a segged, nem érdekel, hogy lány vagy. – jelentettem ki enyhe dühvel hangomban, figyelmeztetésnek szánva. Ám, ez koránt sem lesz elég. Tudom, érzem, hogy így van. Kicsavartam az ütőt a kezéből, melyet szépen feldíszítettek, éppen hozzá illően, majd szabad kezemet ökölbe szorítottam és orrba vertem a veszélyes nőszemélyt. Alapvetően elvem, hogy nem ütök meg nőt, ám ő teljesen más helyzet. Nem veszek mérget arra, hogy ki is ütöttem volna ezzel az orrossal, így egyszerűen magamra öltök egy terpeszállású támadó pozíciót, miközben felemelem a saját fegyverét. Ha kell, használni is fogom ellene. Nem célom bántani, de ha neki ez kell, nem fogok ölbe tett kézzel várni, amíg agyonver. Ezt a nőt nem kell félteni, még ha nekem minden erőmre szükség is lesz, hogy ne vaduljak meg teljesen. Utóbbi esetben, nos, valószínűleg nem maradna életben. Nem gondolom úgy, hogy olyan nagy kár lenne érte, sokkal inkább a saját bűntudatom és lelkem izgat ezen a téren. Nem tudnék csak úgy megölni valakit. Ahhoz vagy el kell veszítsem a fejem, vagy valamilyen balesetnek kell történnie. S mivel nem tudom, hogy – függetlenül attól, hogy nő – mennyivel vagyok erősebb nála, így muszáj kontrolálnom az ütéseim erejét, akár a saját káromra is.

Đ music Đ Standing In The Rain
Đ note Đ
Đ words Đ 453

To: Harley Quinn

Adrian Walsh oldalán állok. Ez számomra sosem volt kérdés. Meglehet, hogy annak idején ő volt az egyik, aki a legjobban élvezte a rajtam való kísérletezést. Azóta sok minden megváltozott. Továbbra is én vagyok a legidősebb a betegek közül, és ezen kétlem, hogy valaha, bármi is változtatna. Tisztelem az időközben bolonddá lett férfit, ahogy magamat is. Már akkor itt voltam, a kopár falak között, amikor a többiek még meg sem születtek. Az ennek köszönhető tudás miatt, és a lassan megismert kutatási részleteknek hála bizton állíthatom, hogy bár minden nehézség nélkül elhagyhatom a sokak rémálmát képező intézményt, én akkor is maradni fogok. Ez most egy kis ellentétet válthat ki az emberekben, de nem azért járom az utcákat, mert megszöktem. Őszintén mondva, maga az igazgató küldött ki erre az útra. Fel kell mérnem a terepet. Megfigyelni, és ha kell, egy kis csavarral segíteni a szökevényeket. Nem vagyok rossz. Még ha annak is gondolnak majd az engem nem ismerő génmanipuláltak, még ha emlékeznek is arra, hogy én vagyok a sötétben megbúvó veszély az épület folyosóin, az sem változtat a tényen: én a jók oldalán állok. Segítek, ha úgy hozza a lépés és szükségesnek látom. De, vissza is rángatom azokat, akiknek nem szabad a városi utcákon lófrálni. A többiek nem ismerik a részleteket, és az igazság az, hogy magam is csak remélem; tudom mi folyik itt. Walsh az egyik legkiszámíthatatlanabb, hiszen neki is manipulálva vannak a génei. Viszont, a legutóbbi kitörésem óta, már nem vagyok biztos abban, nem változtatott meg bennem valamit az utolsó vizsgálat során. Ráadásul, olyan betegek is kiszabadultak, akiknek soha nem lett volna szabad. Nem vagyok hóhér, nem fogok ítélkezni sem. Odabenn sokan megőrülhetünk, ám néhányunk sokkal veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb, mint azt valaha gondoltuk. Őket… be, kell, zárni! Elvégre, nem vagyok gyilkos, hogy ily módon tegyek igazságot. Amúgy sem tartoznak hozzám. Mi mind a Walsh tulajdonai vagyunk, egy nagy rakás senkik, akiknek most van az egyetlen lehetősége arra, hogy bebizonyítsa, tudunk élni az egyszerű emberek között is és mi igenis vagyunk valakik.
Hosszúra nyújtott, gyors léptekkel szelem az utcákat fekete göncömben. Bakancs, farmer, póló, bőrkabát… mind-mind a legsötétebb árnyalatot tükrözik vissza miközben a délutáni napsütés eljött. Középhosszú, fekete hajam beállítottam a zuhanyozás után. Maga Adrian Walsh küldött ide, miután megbeszéltünk egy-két dolgot a robbanás és a közvetlen utána, valamint előtte történtekről. Elég sok mindent megváltoztattak a dolgok így, hogy egy olyan szereplő is felbukkant, mint az örökös túlélő, és kellemetlenül dilis Rena Stone. Nem okoz gondot megkeresni őt, hiszen csak a szagot kell követnem. Egyébként is, már önmagában elég feltűnő jelenség. Három alkalommal álltam meg csupán, mindig nyomokat keresve és találva. Ezek pedig egy régen letűnt játszótérre vezettek el, melynek egyik távoli pontjából hamar kiszúrtam a színes jelenséget.
A hintán ücsörgött és vélhetően élvezte a szabadságot. Kivettem hát kezeim a nadrágzsebekből és közelebb mentem. Nem túl közel, sőt, még a hintáig se. A végén még elszalad, bár úgy hiszem, ennél ő sokkal kíváncsibb természetű, még ha nem is épeszű. A távolságot adó, alig derékig érő korlátig léptem, így lehetett öt, legfeljebb nyolc méterre a vörös-kék csaj. Én szólítottam meg elsőnek.
- Helló Harley! – szándékosan szólítottam a bálványa nevén. Úgy gondoltam, így több esélyem van egy nyugodt beszélgetésre, bár a tervem az volt, hogy most rögtön elcibálom a hőn szeretett ketrecébe. Igazából, mázli, hogy nincs mellette egy Joker, különben jaj lenne annak, aki megsérti a királynőt. Remélem, nem is fognak találkozni és eltűntethetem ezt a nőszemélyt, mielőtt egymásra találnak. Amilyen beteg Walsh még a végén rájuk nyáladzana shippelés közben.
- Gyere Csajszi, mutatok neked valamit! – biccentettem neki abba az irányba, amerről jöttem. Kicsit sem vagyok ilyen, távol álljon tőlem az ilyesfajta beszéd, de valahogy úgy érzem, így több esélyem van arra, hogy átverjem és magammal vigyem minden nehézség nélkül. Jobb, ha önszántából jön ide, mintsem oda kelljen mennem és kiporolnom az alfelét.

Đ music Đ
Đ note Đ
Đ words Đ 629