Az én váram is ilyesmi volt. A kétely és a hazugságok puha lepelként épültek egymásra, hamis valóval ruházva fel azt a szerencsétlent, aki az egészről semmit sem tudott. Jelen esetben ez a szerencsétlen, akinek az életét már előre eltervezték; én voltam.
Úgy hiszem, hogy egész életemben tudtam, már kicsi gyermekként sejtettem, hogy valami, nem egészen volt rendben, az életemben. Talán az volt a baj, hogy ez egész túl tökéletesnek tűnt.  Mintha csak egy mesében éltem volna. Egy átkozott tündérmesében, melyben minden szép és jó megvolt, egyedül csak a gonosz rejtőzött, valahol a sötét háttérben, arra várva, hogy egyszer előbújjon és mindent, ami csak körülvett, egy szempillantás alatt semmissé tegyen. Nos, hozzám eljött. Az én mesében, a fő gonoszt úgy nevezték; Igazság.
Talán öt vagy hat éves lehettem, amikor az igazság kopogtatni kezdett az ajtómon. Úgy kúszott bele az életembe, átitatva egész lényemet, mint a legalattomosabb méreg, mely láthatatlanul fertőzi meg az ember elméjét. Az érzékszervekkel kezdődött. Szépen, lassan észleltem a változást. Először a szagokat, illatokat éreztem intenzívebben, aztán a hangokat hallottam felerősödve, majd a látásom. Gondolom kitaláltátok… mindent sokkal élesebben láttam, még éjszaka is. A következő változás belül, bennem, a természetemben, a gondolkodásmódomban és az érzéseimben következett be. Kérdezhetitek magatoktól; mégis mi változhatott meg ennyire egy öt-hat éves kislányban? A válasz talán meghökkentő lehet.
Érezte már valaki úgy, hogy a szülei, akikkel egy házban élt, akik felnevelték, etették és ruházták, egyszerűen nem tartoztak hozzád? Volt már úgy valaha, hogy ennyi idősen, egyáltalán, semmilyen kötődést nem éreztél a szüleid iránt? Hogy úgy érezted, semmi közöd a saját anyádhoz? Én pontosan így éreztem. Egy belső ösztön folyamatosan súgta, hogy valami nincs rendben, hogy nem így kellene lennie. Mint az állatkölyköknél, akik ösztönösen megérzik, ha az anyjuk mellettük van, és nem abból ismernek rá, ahogyan kinéznek. Csak érzik. A kicsi szívük, a belső, természetükből fakadó ösztön megsúgja nekik. Ez az ösztön pedig, nekem egészen mást súgott, mint amit kellett volna.
Azt súgta, hogy nem tartozom ide és késztetett, hogy kiderítsem, hogy miért. El tudjátok képzelni? Alig voltam hat éves és máris az élet egyik legnagyobb csalódásával(?), átverésével találtam szembe magam. Nincs is annál rosszabb egy kisgyerek életében, amikor úgy hiszi a szülei végig hazudtak neki. Nincs is ennél alattomosabb, visszataszítóbb érzés az egész világon. Mikor egy kisgyerek csalódik, gyakorlatilag egy élet sem elég, hogy kiheverje a csalódást. Az én életem… nos, még csak akkor kezdődött el. De legalább hamar ráakadtam a célra, ami mozgatórugója lett további életemnek.
Ahogy idősödtem, egyre jobban kezdtem érdeklődni a származásom után. Érdekelt, hogy milyenek voltak az őseim, hogy honnan származott a családom. Ezért is élveztem annyira, mikor az iskolában családfakutatást kellett végeznünk. Megragadtam az alkalmat és megengedtem saját magamnak, hogy leellenőrizzem az összes születési adatomat. Igen, sosem szűnt meg bennem az érzés azzal kapcsolatban, hogy nem tartoztam bele ebbe az életbe. És milyen jó, hogy nem szűnt meg!
Emlékszem rá… pontosan emlékszem a napra, amikor egy egész dobozt találtam, tele kartonokkal megpakolva, az összesre a nevemet írták. Nagyon izgatott voltam attól. Úgy éreztem, hogy „Na, most végre megtudom!” és ettől teljesen fellelkesültem. Kár, hogy a lelkesedésemet teljesen lelombozta mind az, amit találtam.
A dobozban, a kartonokban… különböző szerződések voltak, több példányban, és számlaszámok. Valamint adatok, emberekről, akiknek pontosan aznap született gyermeke, amikor én születtem. Az egyik ilyen lapon pedig, piros filccel, sokszorosan be volt karikázva egy nőnek a neve és a betegszáma. Ember legyen a talpán, aki ezt látja és nem ébred fel benne a gyanú. A gyanú, valami szörnyű dolog iránt, amire sosem számított és, amit még megnevezni sem tud.
Szörnyű embernek kellett volna éreznem magam, amiért úgy gondoltam, hogy a „szüleim” egyszerűen csak elragadtak az igazi családom mellől? Meglehet. De nem éreztem így. Úgy éreztem elárultak, átvertek és ezért… mérhetetlenül gyűlöltem őket. S ha nem ismertem volna magam, azt hittem volna, hogy morogni hallottam saját magamat… de hát nem lehetett, nem? Gondolnád ezt elsőre. De ha tovább kutakodsz a lapok között – mint, ahogy azt én is tettem -, rájössz, hogy nemcsak elvittek a családod mellől, de még a génjeiddel is különböző pszichopata orvosok szórakoztak.
Ez volt az a pillanat, ami igazán felélesztette bennem azt a dögöt, amit azóta próbáltam magamban elnyomni, hogy először feléledt bennem az idegen érzés, az úgynevezett szüleim iránt. Már nem próbáltam elnyomni és nem érdekelt, hogy mit szól ehhez bárki is. Nem érdekelt semmi, ebben a hamis életben. Azt az életet akartam, aminek kezdetektől fogva az enyémnek kellett volna lennie. Az igazi életemet akartam, amiért, ettől a perctől kezdve, foggal-körömmel küzdöttem.
Éveket töltöttem azzal, hogy adatbázisokat törtem fel, az igazi szüleimet keresve, egyetlen egy ember – akiről akkor még nem volt biztos, hogy a szülő anyám - nevéből kiindulva. Információkat szereztem meg róla, régebbi iskolák és lakhelyek, egészen napjainkig. Kiderült, hogy a nőnek családja volt, így annak, tagjainak is utánanéztem. Nem is olyan régen, az egyik kórház adatbázisában pedig egy érdekes feljegyzést találtam, egy bizonyos napról, egy bizonyos évből. Azt írták, hogy a nő gyereke, érthetetlen módon, meghalt. Arról azonban szó sem volt, hogy mi történt a gyerekkel, vagy hogyan történhetett. Még csak találgatások sem voltak róla, hogy vajon az orvosok hibáztak-e? Az egész egyszerűen csak furcsa volt és nem hagyott nyugodni. Valami egyre csak azt pumpálta bennem, hogy megtaláltam, hogy tényleg megtaláltam azokat az embereket, akik után egész életemben ácsingóztam. Úgy tűnt, megtaláltam őket. Így még mélyebbre ástam. Everdeen… a név, mely oly kellemesen csengett számomra. Jelenlegi adatokat szedtem össze rólunk. Munkahelyek, lakás, iskola, minden. Utána pedig csak a bátorságomat kellett megtalálnom. Szerencsémre, abból rengeteg akadt, egyéb más, nem túl pozitív tulajdonsággal együtt, de ez most mellékes.
Egy hete, döntöttem úgy, hogy elmegyek hozzájuk, hogy elmondom nekik élek. Nem is tudom mire számítottam. Talán arra, hogy majd örömmel fogadnak és megünnepeljük, hogy visszatértem? De ehelyett, azt hitték, hogy az egész csak egy szörnyen rossz tréfa és én azért jöttem, hogy újra feltépjem bennük a sebeket, fájdalmat okozva nekik. Nem mondom, hogy nem fájt, hiszen kinek ne fájt volna ez az elutasítás? De megértettem őket, nagyon is értettem az ő fájdalmukat is. Ennek ellenére nem adtam fel. Lehet, hogy az igazi szüleim nem akartak hinni nekem, de a lányukkal, a nővéremmel – istenem ez milyen furcsa -, még nem beszéltem. Ő volt az utolsó reményem. Ha ő képes lesz hinni nekem, akkor… akkor végre minden a helyére kerül. Már csak egy bökkenő volt előttem, az, hogy ő épp nem volt elérhető közegben. Ő épp… nos, a Walsh elmegyógyintézet falai között volt fellelhető. Na és mit csinál egy elszánt és kissé őrült hugica ebben az esetben? Naná, hogy beköltözik a nővére mellé, az őrültek közé! Mert hát én ezt megtehetem. Ugyebár…