mádom az illatát. Másnak talán fel sem tűnne, mert a parfümje elnyomja, de az a fanyar, kicsit kesernyés, mégis simogató illat, ami a bőréből árad, mikor minden plusz illatanyagot lemos magáról, utánozhatatlan. Mélyet szippantok a takaróba, ahogy a fülemig magamra húzom.
- Emily a paplan alatt zokogott, mert nem tudott aludni. – Emelem rá a tekintetem, ugyanolyan suttogó hangon, mint ahogy ő beszél. Ajkait figyelem, hogy beszél, ahogy az a csibészes mosoly most is ott ül a sarokban. Finoman emelem fel a kezemet, érintve meg az arcát, simítva rajta végig.
- Nem voltál ma nálam. Azt hittem, haragszol. – Nem bírom nélküle. Soha nem érdekeltek a fiúk igazán, az jobban érdekelt, hogy védjem magam, és én se érdekeltem őket. De Holden mindent felborított, olyan, mintha nem tudnék rendesen lélegezni mikor nincs velem, és ez megrémiszt. Elvégre én beteg vagyok, nem vagyok normális, nem szabadna valakihez ragaszkodnom, aki talán nem is szeret, nem fog soha úgy szeretni, ahogy én őt.
Az eddig elcsendesedett vihar most még hangosabban rázendít, beleremegtetve a z ablakokat, egy pillanatra mindent ezüstös fénybe vonva. Halkan nyöszögve bújok hozzá még közelebb, mellkasába temetve az arcom, karjaimmal erősen szorítva. A szívem majd kiugrik a helyéről, szinte érzem, ahogy üti a mellkasomat,  újra magamba szívom az illatát, felhúzva a lábam egészen picire kuporodom össze. Szemeimet összeszorítva várom a következő dörgést, de mintha csak a villámok lennének. Mintha vele semmi sem lenne olyan félelmetes. Óvatosan kinyitva a szemem nézek fel rá, elvarázsolva a villanások által másodpercenként megvilágított arcától.