Helyem a világban Álmok? Földhöz ragadt, undorító tündérmesék. Remény valami jobbra, valami kevésbé mocskosra; valami kevésbé romlottra ebben az életnek nevezett mély gödörben. Az alján vagy, bármennyire is hiszed, hogy már rég kimásztál belőle, és a világ tetején állsz - még mindig a sötétség része vagy. Álomba ringatod magad. Jobban alszol tőle, hogy jobbnak tetteted magad, mint ami vagy? Ő folyton ezt tette; angyalt játszott a Pokolban. De, meddig élhet egy angyal, aki az ördöggel hál? Tudod jól a választ. Mindannyian tudjuk, hogy a legtisztább lélek is másodpercek alatt fertőződik meg, hogy a legkedvesebb arc mögött rejlik a leggonoszabb lélek. Anyám volt csak olyan bolond, hogy azt hitte, ő majd más lesz - képes lesz nekem más, egy jobb életet nyújtani. Álom csupán, hisz' összeroppant. Nem bírta elviselni a fájdalmat, az elutasítást, amivel az a rohadék sújtotta. Ezért vagyok csak itt; hogy megtaláljam. Vér a vérből; gyűlölhetem valaha majd igazán? Azt, aki miatt a világon vagyok? Akarom, hogy sikerüljön. Mégis, neki és ennek a földi Pokolnak köszönhetek mindent, amim van. Még azokat az átkozott macska géneket is köszönöm; nélkülük semmi lennék.

hallgasd a történetem... Nem kellene, nem egyszerűen nem szabadna ott dolgoznod. Szinte hallom csilingelő hangját, simogatja a füleimet, úgy kúszik az agyamba a hallójáratokon keresztül, mintha csak neki találták volna ki. Az ő hangjának, senki másénak. Hallgatnom kellene rá - ne is mondd, folyton csak ez a gondolat cikázik a fejemben. Mégsem teszem. Már nem is tehetem. Úgy gondolod a saját életed felett rendelkezel, még sincs így. Sosem volt, és sosem lesz. Mindegy, mennyire vagy jelentéktelen, mennyire vagy elcseszett, vagy éppen kicseszett tökéletes. Az életed csupán egy film, egy szempillantásnyi pillant a Földnek, nem vagy több egy porszemnél, ami csak beborítja az utcákat. Amit eltaposnak, ami olykor a magasba száll; felrepíti a lágy, vágyakkal, álmokkal teli szellő. Majd hagyja a mélybe zuhanni. Le a gödör aljára, ahonnan már nincs kiút. Nincsenek kapaszkodók. Elrohadtak.
- Ettől tartottam - halkan suttog, érdeklődve pillantok fel rá, tekintetem elszakad a kezében szorongatott megsárgult lapokról. Arckifejezése szívfacsaró, tisztán csillog szemeiben a fájdalom, hófehér bőrét apró ráncok tarkítják, s újabbak jelennek meg, ahogy homlokát ráncolva dörzsöli meg halántékát. Mintha el akarná űzni a gondokat. Túlontúl ismerős mozdulat. Akkor is folyton így festett, míg az egyetemen rohadtam.
- Mégis mitől? - szemöldököm finom ívbe görbül, ajkaimra csúszik az az apró görbület, ami az ő ajkait mosolyra kényszeríti. Mégis látom, hiszen meg sem próbálja elrejteni az arcán cikázó csalódottságot. Gyűlöli, hogy azt teszem, amit; de talán még jobban utálja az érzést, ami átjárja azért, mert semmit sem tud tenni ellene. Gyűlöli a helyet, a várost, az embereket; egy kicsi része talán engem is gyűlöl. A Pokolra kíván.
- Elutasító vagy. Rideg, önfejű, arrogáns... megváltoztál - mert az emberek változnak, anya. Hiába mondanám, úgysem értené meg. Ő, aki még mindig ugyanolyan - legalábbis ezt hiszi. Elhiszi, hogy nem változott, hogy nem roppant össze, hogy a szíve még dobog a mellkasában, hogy még igazán él. Pedig nincs így; más lett. Keserűbb, és ridegebb. Nyoma sincs a mindig mosolygó, vidám, cserfes nőnek, aki régen volt.
- Kezdesz unalmassá válni. Ne gyere ide többé, ha csak ennyit akarsz a fejemhez vágni - gúnyos mosolyt villantok rá, majd jelezvén, hogy számomra véget ért a látogatás, újra a kezemben szinte görcsösen szorított papírokra nézek.
Visszatartott, győztes mosoly. Megvan.