☣ 443 ☣ Psychological Recovery ☣ note ☣

Lassan gördül ki az állomásról a vasparipa. Hangos füttyszóval jelzi indulását. A kerekeket összekötő vasrúd mozgásba lendül. A kerekek megindulnak előrefelé. A kalauz és az őt kísérő bajkeverő a személykocsin várakoznak az úti céljuk elérésére. A vonat nagy sebességgel száguld végig az időközben megpókhálósodott, bizonytalan és rozsda fogott sínpáron. Zakatol a gőzös egyenest az ismeretlen felé. A szállítmányt ellenőrző fekete hajú férfi lelkesen tér vissza az utas kabinba. Midőn telnek a hosszas órák, úgy fogy a lelkesedése a kalandoroknak. Mintha, attól félnének a megkopott út egyszeriben véget ér.
Heves lelkesedéssel kapkodtam le a könyveket. Némelyiket kinyitottam, de amint megbizonyosodtam annak értéktelenségéről, egyszeriben magam mögé dobtam. Nem érem be egyébbel, csak a kulccsal, ami tovább vezet utunkon. Az engem hajtó erő szép lassan elfolyt.
- Nem vagyok benne biztos, hogy lesz bármi érdekes a hamvasztó kongó ürességében, homokkal teli üvegcsék és pókhálók fedte sötét, hideg folyosókban. – miként a pincéről beszélgettünk, kirázott a hideg. Belegondolni is rémes volt, mi várhat odalent. Félek? Meglehet. Igazából, semmi ijesztőre nem számítok. Tudom, hogy minek kellene ott lennie, mégis kellemetlen érzés fog el, ahogy az elhagyatott hullaházra gondolok. Elvégre, mégis csak a pincéről van szó.
- Ha van is valamiféle nyom odalent, csak akkor találjuk meg, ha van, ami odavezet. Vaktában nem lövöldözhetsz! Minden kísértetházban és rejtélyben az igazság feltárása egy nyommal kezdődik. Ezt keressük. – folytattam az értekezést, majd a munkát. Valóban órák hosszat keresgéltünk. Mind hiába. Fülemet megüti Devon panaszos hangneme. Ő már feladta. Én nem fogom!
Azzal a mozdulattal úgy rántottam ki az egyik beragadt lexikont, hogy a polc elvesztette egyensúlyát és velem ellentétes irányban hanyatt dőlt. Neki borulva a másik sornak az is eldőlt, és így sorra az összes többi. A könyvtárat felügyelő nő megijedt a hirtelen hangzavartól és a végső puffanástól, mely majdnem agyonnyomta. Elszégyelltem magam.
- Menjen ki, kérem! Ürítse ki a helyiséget. – utasítottam szerény kisfiú stílusban. Végül, csak mi ketten maradtunk. Sherlock és Watson. Most már elmondható, hogy a könyvtár hetven százaléka a földön hever. Bűnösen sétáltam végig a ledőlt és az épen maradt polcok közti főfolyosón. Néhány kósza papírlap még csak most szállingózik lefelé, mint valami könnyed papírlap. Megállok, és szemem követi az egyiket. Elúszik a levegőben a romba dőlt oldal mellé, majd vissza a másik oszlophoz, végül a lábaim előtt ér szőnyeget. Egy régi, megsárgult újságcikk. A tetejében vastag betűkkel nyomtatott cím: „Újra megnyitotta kapuit a Walsh…” A többi elkopott.
Újra? Sosem zárt be! Vagy talán… Heves kutatásba kezdtem, próbáltam bemászni két fekvő polc közé, nem sok sikerrel. Még a fejemet is beütöttem. Akartam. Egyenesen a régi újságcikkekig, mindent! A nem kellő darabokat félre dobáltam, így terítve be velük a légteret.
- Találtam valamit! – kiáltottam társamnak, miközben beszorultam a fatárolók alá.

☣ 451 ☣ Psychological Recovery ☣ note ☣

Nagy a sürgés, forgás az állomáson. A helyreállítási munkálatok mellett folyamatosan ügyelniük kell egy szerelvényre. A mozdony rajtra kész. Nem visz sok mindent. Elől egy személy- azt követően pedig egy étkezőkocsi áll. Leghátul két tehervagon, melyeket lovak szállítására is használnak. Ám ezúttal dobozokkal, ládákkal van megpakolva. Különleges célja van. Eme csodálatos példány a teher- és express mozdonyok ötvözete, hogy gyorsan közlekedhessen nagy teher mellett is. A kevés utánfutó mellett a különleges összetétele adja súlyát, hogy tartósabb legyen zord körülmények között is. Vezetője egy régi veterán, akit őrült mániája és merészségéért bocsájtott el még a korábbi főnök. Ő kapta a nemes feladatot, hogy a különleges küldetésen segítse a két bátor vakmerőt. A kalauz türelmetlenül várakozik a peronon. Utastársát várja, mégpedig a korábban üldözött bajkeverő személyében. Hőseinknek különösen veszélyes utakra visz sorsa. A legfurcsább páros legelképesztőbb kalandja veszi kezdetét. Ha végre megérkezik az a lókötő.
Barna szemem ide-oda cikázik a sorok között. Nem figyelek a betűkre, melyek szavakat formálva mondatokká válnak és valamiféle hablatyot alkotnak. A leglényegesebb dolgokat leszűrni belőle nem éppen a legegyszerűbb, de lássuk be, nekem ennél jóval másabb dolgokkal kell foglalkoznom. Például azzal, amiért itt vagyok. Mélán ásítottam egyet. Cuppogtam ajkaimmal, majd megnyalva azt lapoztam egyet. Mélázásomat egy torok köszörülés zavarta meg, mire unottan megjegyzést tettem.
- Strepsils! – szavaimra gunyorosság volt a válasz. Komoran hajtottam be egy gyors ujjmozdulattal az újság egyik felső szélét, hogy rá pillanthassak a hang tulajdonosára. Arcomon a teljes komolyság tükröződött vissza miként feleltem rögvest kettő darab kérdésére – Tulajdonképpen igen. – mondom, majd az újságot félbehajtva az asztalra dobom.
- Volna egy új ügyünk Watson. Ebben kérem a segítségét. – állok fel a székből és indulok el a könyvtár belsőbb része felé, majdan visszafordulva rámutatok társaságomra – Még valami! Még sosem jártam a pincében. – egészítettem ki korábbi szavaimat. Sosem lennék képes bevallani, különösen másnak nem, hogy félek lemenni oda egyedül. Csak remélni tudom, apám nem oda rejtette titkát, mert ha igen, nem dorgálna nekem lemenni oda. Sétánk közben megejtette egy köszönést, melyet rövidre fogtam egy egyszerű „helló”-val. Pár sorral odébb sarkon fordultam kilencven fokban és a könyvek katonás rendje között nézelődni kezdtem.
- Frankenstein professzor művét keresd! Esetleg a naplóját, ha megtalálod. Valamit, ami nyomra vezethet minket. Elgondolva jutottam rá, hogy elég keveset tudok erről a helyről. Alig többet, mint a kint ólálkodó kíváncsiskodó fülek. Éppen ezért kutatni kezdtem. Az előző igazgató sokkal többet tudott és amin dolgozott, valamiféle nagyon művön, elrejtette. Tudni akarom mi az. – biztos vagyok benne, apám hagyott nekem útmutatót hozzá. Egyfajta rejtett kódexet ahhoz a titkos kamrához…
Az állomáson várakozva a kalauz végül megpillantja útitársát. Amint elrendezik a papírmunkát fel is szállhatnak a rájuk várakozó vonatra, mely élelemmel és fegyverekkel is egyaránt meg van rakodva. Minden eshetőségre fel kell készüljenek kalandoraink. Még az átkokra is.

☣ 495 ☣ Psychological Recovery ☣ kezdőnek megteszi ☣

Nem is értem miért állok még mindig szóba vele. Egyáltalán nem érdemli meg ez a kis tolvaj, hogy értékes figyelmemet és időmet rá szenteljem. Valahogy mégis szórakoztatónak találom társaságát. Volt olyan merész, hogy legutóbbi kiborulásom megspékelje egy kis macska-egér játékkal. Ugyan egy cseppet sem örülök neki, hogy az állomáson történt balesethez még az expressemet is fel kellett áldoznom, de istenemre mondom, élveztem! Soha, egyetlen másodpercre vagy a pillanat töredékének idejére sem gondoltam, hogy ilyen élvezet akár egyetlen beteggel is együtt tölteni némi időt. Persze, régi motiváltságomhoz egyáltalán nem illett volna ez a fajta lazaság és stílus. Ez sokkal inkább igazgatói posztommal járó fenekes felfordulásom eredménye. Most is tartanak tőlem, erre igen komoly adtam legutóbbi ámokfutásomkor, de ez még sem a "rettegett Adrian Walsh doktor" időszaka. Talán ezért is hagytam el a doktorátusi jelzőt a nevem mellől. Az a fekete hajú csirkefogó egyazon napon elérte nálam, hogy őrült pszichopata énem és viccesen bolond oldalamat is megmutassam. Alkalmazottaim minden bizonnyal egyiknek sem örültek túlzottan, de magas rangomnak köszönhetően eltudtam csillapítani a hangos beszédet e téma terén. Felháborodva, még ha győztesen is, hagytam ott a farkast megfogadva magamban, többet a közelembe nem jöhet. Fogadalmam persze mit sem ér. Határozottan kijelenthetem, kedvelem azt a férfit és magán viselheti a kedvenc beteg státuszt. Elvégre, ő a legöregebb is. A tényt azonban nem hagyhatom figyelmen kívül. Dolgozóimnak feltűnnek ezek a kilengések és egyikünknek sem tenne jót ha túl sok időt töltenénk egymás társaságában. Épp ezért álcát magamra öltve a vasútállomást kiürítve útnak indultam. Kabátzsebembe egy apró cetlit rejtve teljesen átlagos körútra indultam az intézetben. Hátul összefogtam kezeimet és elégedtet mosollyal arcomon végig sétáltam az összes emeleten a földszinttől az ötödikig. A magánzárkák közt is van egy-két érdekesebb beteg, de egyik sem olyan figyelemre méltó, mint a valódi célom elérése. Menetközben beosontam Devon szobájába és az egyetlen szót tartalmazó papírdarabot egyenesen a párnájára tettem. A szó jelöli a helyet. Megtalálnia nem lesz nehéz. Különösen neki, így teljes nyugalomban sétálhattam vissza az irodámba. Nem hívhattam ide. Sőt! Magamnak is álruhába kell bújnom! Szokásos öltöny viseletemet lecseréltem valami egészen impozánsra, remélve a feltűnés elkerülését. Az aznapi újságot hónom alá kapva feltéve a fejfedőt fejemre elindultam az ajtó irányába. Kezem nyúlt volna a kilincsért, amikor valaki benyitott. Ajtóm takarásába húzódtam és míg az orvosi köpenyt viselő férfi egészen a szoba közepéig sétált és kiosontam a folyosóra. A leghalkabbra és legnyújtottabbra igyekeztem venni lépteimet. Mielőbb a legkevesebb feltűnéssel el kell jutnom a könyvtárba. A feladat nem bizonyult a legegyszerűbbnek. Minek lehetne ezt nevetni? A saját intézményemben kell lopakodnom. Mintha Sherlock Holmes lennék. Kész őrület. Végül sikeresen megérkeztem a csendes, nagyterembe melyben könyvek százait lehetett megtalálni. Nem csak a betegek miatt, hanem miattunk is. Egyszerű, hétköznapi könyvek tömkelege is megtalálható az alig néhány elérhető tudományos tartalmú cikken kívül. Miért? Mert tudni kell a sorok között olvasni és valamivel alkalomadtán nekem is el kell foglalnom magam. Valahol beljebb kerestem egy üres asztalt. Leültem mögé, kinyitottam az újságot és mögé bújva kényelembe helyezve lábaimat várakozni kezdtem. Merre vagy báránykám?