Helyem a világban Képzeld el, hogy egy 186 centi magas, feketébe öltözött férfi közeledik feléd a sötét, kihalt folyosón. Te ott állsz egyedül, lecsúszol a falmentén a földre és figyeled, ahogy a netalántán farkas módjára morgó, bőrdzsekis, izmos fazon elsétál melletted. Bántott volna, ha útjába állsz? Meglehet. Senki sem tudja... mi járhat a fejében. Sosem beszél senkivel. Egyedül látod, akárhányszor találkozol vele. Amikor rád téved kék tekintete megfagy benned a vér és azért kezdesz fohászkodni; nézzen levegőnek. Az igazság az, hogyha épp nem tűnik fel a jelenléte ennek a zárkózott férfinak, olyan, mintha csak kísértet lenne. Valaki, akit bizonyos betegek el sem hisznek, hogy igazi. A magányos farkas, kinek nincsen falkája, barátja, családja. Céltalanul bolyong a folyosókon. Néha összetűzésbe kerül a biztonságiakkal, de semmi több. Látszólag vágyai sincsenek. Gyakran néz maga elé, álmok nélkül. Mint aki teljesen beletörődött a sorsába. A körülményekbe, amik körülveszik és meghatározzák mindennapi életét. Titokzatos, kiismerhetetlen és a sötétben való bujkálás mestere. Valaki, akit ott látsz a padon ülni. Talán, naponta látod is, még sem tudsz róla semmit. Mit szeret? Fél-e valamitől? Nincsenek róla pletykák, szóbeszédek. Csak a tény, miszerint ő régebb óta van itt, mint te. Jobban ismeri a Walsh falait bárkinél. Az orvosok előzékenyek vele. Te pedig nem tudod, hogy minek tartsd őt. Nagy bajkeverőnek? Netalántán csak egy meggyötört, megkínzott léleknek, vagy a feketebáránynak? Féltékenyen figyeld, ahogy megtűr és kitart, vagy sajnáld az elveszettet? Nem mondom meg mit tegyél, de jól jegyezd meg, amit mondok: A látszat néha csal.

hallgasd a történetem... Emlékszem... emlékszem mindenre. Életem legjelentéktelenebb részleteire is. Még ha nincsenek is konkrét emlékeim csecsemő koromról, mégis tudom mi történt akkor. Torkom szakadtából sírtam fel első lélegzetvételemkor a levegőn. Anyaméhen kívüli első élményem hideg, keserves és gyászos volt. Édesanyám belehalt a küzdelembe. Három napos koromban vesztettem el apámat. Árva vagyok. A szülők, kik életük felét egy rideg hely falain belül töltötték, magamra hagytak. Világéletemben akaratosan küzdöttem önnön létezésemért. Egészen egy éves koromig sokat ordítottam. Nem sírás vagy fájdalom következtében. Egyszerűen csak éreztem, rossz helyen vagyok és ki kell jutnom. Vágytam valamire. Nem tudom, nem is tudhatom mire, de kellett legyen valami. Utána... vége lett. A kisfiú nem akart mást, csak felnőni, játszani és ápolója közelében lenni. Hamar megtanultam járni. Abban a pillanatban, hogy erős lábaim megtartottak már szaladtam is. Amikor csak lehetett a szabadban játszottam. A gyermekekben ott van a felfedezés vágya. A világra való rácsodálkozás. Az én világom sosem tartott tovább a Walsh falainál. Esős napokon szobámban ücsörögtem és különféle dolgokkal elütöttem az időt. A felhőtlen életem négy évesen ért véget...

Az ágy szélén ülök. Összekulcsolt lábfejeimet hintáztatom. Apró cipőm orrát bámulom. Ujjaim összekulcsolva pihennek ölemben. Tudom, hogy rosszat tettem. A folyosóról hangok szűrődnek be. Két férfi vitatkozik. Egy ideig hallgatom, míg az ajtó ki nem tárul. A fiatal férfi bekukucskál. Rá emelem kék szemeimet. Mosolyt kapok. Barátságos, vidám, önfeledt mosolyt. Nem tudom megállni. Ajkaim szélei megremegnek, és szélesebbre húzódnak. Éppen csak annyira, hogy ápolóm észre vegye. Bejön, becsukja az ajtót és leül mellém az ágy szélére.
- Miért csináltad? - kérdezte mindenféle számonkérés nélkül. Azt hiszem ez volt az, ami kifejezetten tetszett benne. Soha, egyetlen egyszer sem azért jött, hogy leszidjon vagy kérdőre vonjon. Mindig beszélgetni akart. Beszélgetni sem szeretek jobban, de ő más, mint a többiek. Nem mérgezett az elméje. Hát, válaszoltam: vállat vonva.
- Nézd, kicsi D, tegnap megharaptál egy orvost. Ma meg egy őrt. Ebből nagyobb baj is lehet. Érted? - újra a cipőm felé fordultam - Miért csinálod ezt? - kérdezi egy négy éves gyerektől - Az orvost még kimagyaráztam, de az őrt... őt miért?
- Megijedtem. - suttogtam.
- Ritkán rettensz meg valamitől. Elhiszem, de nem az őrtől ijedtél meg, ugye? - erősködött kedvesen. Fejet csóváltam. Ápolóm, kit most már ideje lenne nevén neveznem... de nincs kedvem, leguggolt elém. Megfogta apró kezeimet és mélyen belenézett szemeimbe - Devon! Megígérem! Én mindig itt leszek neked! Vigyázok rád, és nem hagyom, hogy bajod essen! Bármi történjék is, hozzám bizalommal fordulhatsz. Rendben, kicsi D? - bólintottam. Így lett, minden látszat ellenére. A mai napig betartja szavát... Balthazar.

Ordítok ahogy torkomon kifér. A gyógyszereknek nem volt hatása. Fájdalmaim erősek és már-már elviselhetetlenül gyötrőek. A felettem álló orvosokat nem érdekli egy nyolc éves gyerek. Sokkal jobban vonzza sötét elméjüket az eredmény. Homlokom, végtagjaim és csípőm is szíjak tartják az asztalon. Szemeim megtelnek könnyekkel. Mióta csinálják? 20 perc... 30... egy óra? Nem, több óra! Élvezik, amit csinálnak és a meglehetősen pozitív eredmények, amiket tőlem kapnak bíztató lökésként hatnak rájuk. Ez lenne a sorsom? Erre rendeltettem? Halvány lila sejtésem sincs arról mi van odakint. Milyen lehet a külvilág? Ettől nekem jobb? Egyáltalán mit kellene tennem? Kérdések sokasága, melyek megfordulnak fejemben. Gyermek fejben. Értetlenségemhez soha nem múló kitartás társul. Nem szabad feladnom. Ki akarok jutni! Nem vagyok patkány!
- Rendben. Mára elég lesz. - mondja az egyik orvos. Mélyeket lélegzem, és élénk jég kék színben úszó szemeim a szobát vizslatják. Elmehetek? A három férfi ellép tőlem, hogy mind mást kezdjenek el csinálni. Egyikük a vért takarítja. Másikuk a gyógyszeres szekrényhez megy. A harmadik papírokkal kezd babrálni. Ott fekszem továbbra is kikötözve. Várok. Testem minden porcikája fáj. A lámpa zavarja szemeim. Nem tudok mozogni. Tekintetem jár körbe. Nem merek pihenni. Nincs bátorságom lehunyni szemeim. Folytatják, vagy tényleg befejezték a mai napra? Hol van Ő? Az ápolómat akarom! Vissza menni a szobámba. Valaki... kérem, segítsen!

Vége a csendes pihenőnek. Az ágyam előtt ülök törökülésben, hátam annak támasztom. Immár kerek tizenkét éve vagyok a világon. Pont ma lettem ennyi. Anyám halálának és a Pokolba nemzésének újabb évfordulója. Nyolc éve ugyanaz a monoton élet. Kísérletekkel, szenvedésekkel teli mindennapjaim ritkán válnak érdekessé. Kivételes, vagy örömökkel teli napom nem akad. Arról meg álmodni se mernék, hogy évente egyszer, ezen a napon bármilyen kivételezésben legyen részem. Most pedig arra céloztam, hogy legalább békén hagyhatnának. Nem fog előfordulni. Itt is van rá az intő példa:
Kopognak az ajtón. Felemelem fejemet és a hang irányába fordítom. Egy őr és egy nővér lép be rajta. Nincs kedvem menni, de ez nem akarás kérdése. Látván, hogy nem mozdulok a megtermett férfi elindul felém és megragadva felkaromat talpra állít. Vonakodva engedek erős markának. Hagyom, had vezessen a műtőasztalhoz. Végig megyünk a folyosókon. Tekintetem a padlót pásztázza. Még kevesebb hangulatom van ránézni a többi betegre, kik szabadidejüket különböző módon eltölteni kívánják. Nyílnak az ajtók, mások bezáródnak és én máris ott találom magamat egy olyan szobában, melybe senki sem megy be szívesen ha nem az orvos szerepét tölti be. A nővér utasítására felülök az asztalra. Épp csak leteszem hátsó felemet, amikor belép az orvos is.
- Altassuk vagy érzéstelenítőt adjak neki? - kérdezi a nő.
- Morfium. - mondja maszkja mögül az orvos és megigazítja kezén a gumikesztyűt. A hosszú, szőke tincseit összefogott nő engedelmesen beadja nekem a megfelelő adagot. Lassan elfekszem az asztalon, és megkötöznek.
- Csak az óvatosság kedvéért. - küld felém egy mosolyt. Ha nem ismerném az elvetemültségük és kegyetlenségük mértékét talán még el is hittem volna, nem lesz olyan rossz. Azt, hogy mit tettek velem nem részletezném. Elég legyen annyi, hogy órákkal később az ápolóm szakította félbe a kísérletek és elvetemült vagdosások sorozatát. Erőtlenné váltam és nem bírtam mozogni a meggyötörtségtől. Mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet még emlékszem rá, hogy Balthazar mennyire ki volt borulva. Kiabált, félre lökte az orvost, és kiszabadított. Résnyire nyitott szemeim akkor csuktam be, mikor karjaiba véve kivitt a műtőből. Mellette, biztonságban éreztem magam.
Másnap az ágyamban ébredtem. Mellettem ült, virrasztott az egyetlen férfi aki törődik is velem. Ki gondját viseli bármely betegnek. Valódi odafigyelést, törődést és szeretetet ad nekik.
- Mennyi... mennyi az idő? - nyögtem ki erőtlenül.
- Fél tizenegy. Másnap délelőtt. - felelte az ápolóm - Hogy érzed magad?
- Gyenge vagyok. - fizikailag gondoltam volna? Nem csak úgy. Kitartásom egyre fogy. Bizonytalanná válok létezésem felől, ahogy az idő egyre múlik.
- Pihenj még egy kicsit. Jobban leszel. - lenyúlt a lába elé. Hanyatt feküdtem, nem láttam mi van ott. Felemelte és egy tálcát pillantottam meg - Hoztam enni.
Halvány mosoly kúszott arcomra. Nincs étvágyam, de azért jól esik a törődése.
- Oh! Majd' elfelejtettem! - a tálcát az éjjeliszekrényre tette, majd egy gondosan, mégis egy kissé sután becsomagolt dobozt vett elő és az ölembe tette - Boldog Születésnapot, D!

Elfordítom a csapot. Langyos víz hullik arcomba, mely kellemesen cirógatja érzékeim. A szappanért nyúlok és végig húzom karomon. Ezt követi mellkasom. Élvezni akarom a nyugodt pillanatot. Nem piszkál senki. Egyedül vagyok és a hosszú nap után végre tiszta leszek. Nem tartott sokáig a pillanat. Elkiabáltam volna? Éles hallásomnak köszönhetően figyelmem nem kerüli el a bejövő férfi lépte. Egyik lába nem egészséges. Erről megismerem kilétét is. A velem egyidős, tizenhét éves srác a betegek közé tartozik. Ő is farkas génekkel rendelkezik. Hogy tisztán lássatok elárulom, a riválisomról van szó. Nem mentegetőznék azzal, hogy amikor ide került két héttel ezelőtt ő kezdeményezett. Fejem filmbe illő lassúsággal, és arcomon a helyzethez illő megvetéssel, dühvel és ellenszenvvel fordítom felé. Rá nézem vállam felett. A fürdő másik végében áll. Bal térde rossz, nekem köszönhetően, kezében pedig egy kés található. Nem tudom hogy szerezte, ellenben szándéka sokkal világosabb számomra. Halkan morog. Szemeiben az elszántság és a gyűlölet baljós párt alkotnak. Nem lesz szerencsés a kimenetel. Ebben biztos vagyok. Lassan nyúlok a zuhany csapja felé és jobban megengedem a vizet. Kilépek alóla, és miközben közelebb sétálok a férfihoz minden egyes csapot kinyitok. Remélhetőleg kellően hangos lesz a víz folyása és ezen a késői órán nem gyanakszanak majd másra csak arra, hogy szokásomhoz híven én zuhanyozok. Megfelelő távolságban megyek középre. Megállok. Teljesen a másik felé fordulok. Hangosabban morog. Ajkai lassan elnyílnak. Gyilkos elszántsága lerí barna szemeiből. A víz lassan elborítja az egész padlót. Nem marad száraz felület. Elindul. Támadásra lendíti kést markoló kezét. Feje fölé emelve közelít meg. Bár fegyvertelen vagyok van egy nagy előnyöm. Rajtam nincs fogás. Vizes testem csúszós, míg az ő ruhái tökéletesen kiegészítik védekező mozdulatomat. Elkapom a csuklóját. Ebben a pillanatban lendíti másik, ökölbe szorított kezét. Tenyeremmel védem ki. Ráfogok öklére, majd megfejelem. Újra és újra. Megcsúszik és elesik. Ebben a pillanatban engedem el. Hátrébb megyek pár lépést. Szeretném, ha feladná. Megérzésem rosszat sugall. Nem akarom megtudni mire célozgat, de nem tehetek mást. Nem vagyok gyáva! Halkan ugyan, de vissza morgok. Jelezve felé, hogy nem lesz jó vége. Szavaknak nem lenne értelme. Minden hiába. A fiatal férfi feláll és erősen markolva a konyhakést hadonászni kezd. Próbálok kitérni véletlenszerű támadásai elől, hiába. Jobb oldalamat megvágja. Tovább hátrálok. Remény csillan meg szemeiben. Nem az a fajta, amire jelen esetben szükség lenne. Új erőre, bíztatásra kap és lendítve kezét megvág balomon is. Ezúttal feljebb. Torkom célozta, elvétette és kulcscsontomat érte. Fogaim összeszorítom. Nem a fájdalom miatt. Volt már sokkal rosszabban is részem. Nem is a már centikben mérhető vízszint zavar, vagy az azt beszínező testemen végig folyó vérem. Maga a harc nincs ínyemre. Túl sok a következmény. A veszteségek lehetősége zavar. A végkimenetel. Megragadtam a másik beteg karját és oldalra lépve megfordítottam az állást. A csúszós padló miatt a kezdeményező egyenesen neki ment a zuhany falának. Beütötte fejét és vért hagyva ott lerogyott a földre. A kést eldobta esés közben. Most már tudom, rosszul tettem, de felvettem a padlóról. Mély kék színben úszó szemeim, amit a fényviszonyok okoztak, támadóm pásztázták. Nem lett komoly baja. Dühe fűtötte belülről. Nagy nehezen állt fel. Fújtatott. Jobbomban markolom fegyverét. Nem áll szándékomban használni. A farkas felüvöltve indítja meg támadását, de rossz térde beadja a kulcsot. Megrogyik, a vízben elcsúszik és én tehetetlenül a pillanat tör része alatt azon kapom magam, hogy balommal ellenfelem kabátját markolom a hátánál. Jobbom oldalához simul, a kés pedig tövig benne van feszülő testében. Csupán el akartam kapni. Segíteni, ne a padlóra essen. Ösztönös mozdulat volt. Nem tudtam mást reagálni. Kerek szemekkel néz fel rám. Hitetlenkedve pillantok le barna szemeire. Nem így kellett volna történnie...
- Nem. Nem. NEM! - az utolsó szót hangosan kiabáltam el. Hadd hallja az egész Intézet! Lassan engedtem le a földre utolsó lélegzet vételét is kilehető riválisom testét - NEEEM!
Ránk törnek a biztonságiak. Ketten megragadnak és hátrébb húznak. Egy harmadik szalad a holttesthez.
- Nem! Nem akartam! Baleset volt! - mondom kétségbeesetten. Aggódnék azért, mit tennének velem? Kicsit sem. Az rázott meg leginkább, hogy valahol mélyen kedveltem ezt a srácot, és saját kezűleg öltem meg. Ápolóink sietnek be a teljesen elúsztatott fürdőbe, ahol a padlót áztató vizet két farkas vére színezi vörösre. Balthazar hozzám siet és átkarol mellkasomnál. Csitítgat.
- Nem akartam. Véletlen volt. Nem így... Nem így kellett volna történnie.

A folyosón ülök. Mint mindig, most is feketébe, és bőr cuccokba öltöztem. Enyhén terpeszben vannak lábaim. Alkarjaimmal támaszkodom combjaimra s ujjaimat összekulcsolva fejem lehajtva várok. Mire? Az idő múlására. Nincs más, amit csinálhatnék. Hallgatom a környezetemet. A többi bentlakó járkálását, beszélgetését. Az orvosok és ápolók mászkálását. Az őrök mély lélegzet vételét. Huszonkét éve vagyok már itt. Alig van hely ebben az épületben amit ne ismernék. Ugyan ez vonatkozik a betegekre és mindenki másra is, akik itt vannak. Néhány visszatérő látogató kilétét is tudom. Nem beszélek senkivel, de megfigyeléseim és hallgatózásaim eredményesek. Hülyének ne nézzetek! Vagy mégis az lennék? Ostoba, bolond? Meglehet.
Túl vagyok a mai orvos látogatásomon:
- Kérsz fájdalom csillapítót? Érzéstelenítőt? Valamit? - kérdezte a nővér kedvesen. Pontosan tudja ki vagyok. Régóta ismerjük egymást. Bár beszélgetéseink sosem voltak többnél a "mid fáj, most megkötözlek a biztonság kedvéért" és más mondatoknál.
- Nem. Semmit. - feleltem makacsul és levéve pólómat felfeküdtem az asztalra. Nincs értelme vitatkozni. Az orvos belépett és szikéjével tett egy vágást valahol a gyomrom alatt. A plafont bámultam.
Kint ugyan jó idő van és süt a nap, én ma mégis inkább itt ülnék a Walsh falain belül a második emeleti folyosó egyik végében, a padon. Valaki felordít fájdalmában az egyik teremből. Ekkor két őr sétál el előttem. Beszélgetnek. Nem tetszik amit mondanak és ahogy beszélnek a betegekről. Távolabb mennek, engem pedig elönt a düh. Felállok a padról és utánuk eredek a folyosón. Kék, elszántsággal teli szemeim le sem veszem róluk. Kerülgetek pár embert, majd a folyosón másik végében utolérve a férfiakat megkocogtatom agy egyik vállát. Megfordul én pedig lendületesen és erősen behúzok neki egyet. Feleszmél a másik, de mire lépne ő is kap. A bennem dúló farkas erőt ad. Elfajul a verekedés, míg nem öten lesznek ellenem. Ennyi megtermett, izmos, erős férfi kellett a lefogásomhoz. Kaptak mind rendesen. Dühöngök. Nem érdekel hány ütést kapok, ellenkezem.
Kisebb felkavarodás után, de az öt egy ellen felállás végül meghozta az eredményt. Sikerült leállítaniuk. Ha nem lett volna rajtam az aznapi vizsgálatból megmaradt vágás... ha nincs az a hátrányom... több biztonságira lett volna szükség. Nem adom könnyen magam. Ez már csak az időtartamból is látszik. Grrr...

Hát, elérkeztünk ide is. A mese végére. Pillanatok az életemből, melyek tán segítenek jobban megismerni ki is vagyok. Itt ülök ugyan azon a folyosón. Ugyan azon a padon. Alkarjaimmal combomra támaszkodok. Magam elé bámulok. Én, a fekete madár. A fantom. A hely hús-vér szelleme. Mi a különbség? Nincs olyan beteg, akit ismernék. Ők sem ismernek engem. Az orvosok, ápolók és biztonságiak többsége is fiatal. Olyan emberek vesznek körül, akik nem tudják ki vagyok. Nem tudnak ők semmit se! Ma már ismerem az Intézet minden egyes zugát, pontját. Itt nőttem fel. Itt születtem, és itt élem mindennapjaimat. A külvilágot sohasem láttam, de nem is hiányzik. Árny vagyok a sötétben. Az egyetlen, ki nem adta be a kulcsot eme helyen. Hogy mi vár még rám? Van-e értelme bárminek? Nem tudom.
Gyere, és szólítsd meg azt, kit senki sem mer! A rejtélyes veszélyest.
Fel áll a padról és elindul a folyosón...