- És légyszi hozz már egy hambit is, éhen veszek – suttogom a fülem lógó bigyóba, minek végén az egyetlen számomra értelmes ember, hangosan felnevet. Igen, rendeltetésszerű használat szinte kötelező, de ha egyszer két hete nyomát se látom Nadinak, lévén máshová osztották be, muszáj valahogy kommunikálnunk, mielőtt még nekem is bérelt helyem lenne valamelyik zárkában.  Megesik az ilyen, na meg a reggeli kihagyása, ha az ember lányának szabályosan menekülnie kell a családjától, nehogy valami olyasmit vágjon a fejükhöz, ami talán cseppet sértő.
Ami azt illeti, az egész itten katasztrófa sérti az igazságérzetem, de nagyon csúnyán. A szüleimre nem tudok úgy nézni, mint anyára és apára, helyette két szadista állatot látok magam előtt, csak mert akarva, akaratlan tudtam meg olyasmit, s vagyok része a nagy egésznek, amiről aztán jobb lett volna, ha az égadta világon semmit nem tudok.
De nem, Charlesnak és Debrának muszáj volt belerángatni engem is, lévén mennyire fontos az a bizonyos családi összetartás. És mikor azt mondom, tehetnek nekem egy szívességet, még nekik áll feljebb. Valóban embertelen, mait művelnek, ahogy az is, hogy én erről mind hallgatok, csak mert nincs más választásom. Komolyan, még Nadnek se mondhatom el, pedig egyszer az életbe kisírnám magam neki, de úgy nagyon. Vagyis nem… könnyek biztos nem jönnének ki, esetleg párszor megrezzennék, s rezzenek is az elfojtott düh miatt.
- És ő itt a lányom – hallok meg egy mély, de annál büszkébb hangot, mire fordulok egyet a tengelyem körül, hogy aztán apámmal, meg egy furcsa fickóval találjam szembe magam. A férfi úgy mér végig, hogy már a nyelvemen is van a kósza mondat, amivel ezt olyan szépen lereagálhatnám, mégsem teszem, mert fontos a látszat. A látszat mindenek felett, ahogy az a markáns megjelenésű pszichopata szokta mondani. Én nem teszem ugyanezt, jobbára rá se pillantok az idegenre, csak intek neki egyet, s előhalászva a telefonom, kezdem azt vizslatni, mintha valami végtelenül fontos dolog lenne.
- Örültem, mennem kell – fordítok hátat nekik, ahogy meglátom az időt, és komolyan fellélegzek, mikor leesik, műszakváltás van. Még vár rám egy beadandó, némi kutatómunka, és csak úgy menekülni akarok innen.
Szabályosan futok le a lépcsőn, majd megragadva Nad karját, rángatom magammal, nem törődve azzal, ezt mennyire utálja.
- Emlékszel a srácra? Azokkal a fura zöld szemekkel? – kérdem halkan, miután megbizonyosodtam arról, az égadta világon senki nem hallja, és olyan vigyort eresztek meg, amitől barátnőm szemei elkerekednek.
- Nem… kizárt… ugye nem ment el az eszed? – ő láthatóan nincs felvillanyozva ettől, bár megértem, hisz az egy dolog, ha valaki megszökik innen, az meg egy másik, ha valakit úgy szöktetnek meg. Nos, az utóbbit műveltem én, mait egy laza, mégis határozott biccentéssel jelzek felé.
Pedig nem szoktam, sőt, talán az egyetlen vagyok, aki kivétel nélkül mindenkivel betartatja a szabályokat, bármi áron. Nem félek attól, ha valakinek a kezét kell kitekernem, vagy fegyvert fogni rá, de ez most egy ritka kivételes eset volt… egyetlen a millió hasonlóból, amit mások tesznek meg.
- Te idióta, ha ezt megtudják…. – sziszegi síri hangon, mire csak a szemem forgatom.
- Tudósok a szüleim, drága.. pár pillarebegtetés, és apuci meg anyuci elsimít mindent… bármit megtesznek, csak lássák, enyhül a gyűlöletem, vagy épp a hányingerem, ha rájuk néznek – vonok vállat, s tudom, aljas húzás ilyen mértékben manipulálni az ősöket, de aljas húzás embereken kísérletezni is, nem?