Huszonhét hosszú évig szunnyadt bennem az erőm, mélyen a tudtom és a pórusaim alatt, magam sem tudtam róla, anyám nem árult el semmit, gondolom, minden este azért imádkozott, hogy sose jelentkezzen, és ne derüljön fény a múltnak eme sötét titkára. A sors azonban, ha kicsit megkésve is, végül mégis meggondolta magát.
A tudósok, pszichológusok állandóan azt szajkózzák, hogy a traumák így meg úgy, egy tragédia képes megvezetni a pszichét, és olyasmit előcsalogatni belőle, amire az ember ép elmével sohasem számított volna. A tudat megroppan és kiszolgáltatottá, kezelhetetlené válik. Én azonban mindig szkeptikusan álltam az ilyesmihez. Attól, hogy negatív élményeket tapasztalunk, miért ne tudnánk irányítani a tudatunkat? Ez az élet része. Mindenki átesik rajta, mindenkinek vannak fájdalmas emlékei, amiket nehéz feldolgozni, egészen gyerekkortól kezdve végigkísérik az életünket a különböző erősségű, érzelmekkel telített stresszhelyzetek, mégsem válik mindenki dühöngő őrültté, anyagyilkossá, pánikbeteggé, elborult elméjű diliháztöltelékké és még sorolhatnám. Kell, hogy valamilyen szinten rajtunk múljon ez az egész, mindig is utáltam, amikor az emberek kétes kifogásokkal próbálták magyarázni személyes gyengeségüket. Mérnökként a végletekig ragaszkodtam saját eszmefuttatásom józan realitásához.
Egészen addig a pontig, mígnem egyszer velem is megtörtént.
Nehéz felidézni a részleteket, csak a feketén gomolygó, fojtogató füstre emlékszem, a szirénák éles, dobhártyaszaggató közelségére, az iszonyú hőre, ablaktörés távoli, kristályos csörrenésére, dörrenések, reccsenések, emberi hangok összeolvadó morajára. Arra, ahogy átjárta a testem a csapdába esés első rémülete, majd a kétségbeesett menekülési ösztön, és a belém hasító aggodalom a szeretteim iránt. De kijutni már nem tudtam egyedül a dolgozószobámból. Emlékszem, ahogy megragadtak, és a torkomon letuszkolt friss levegő első mohó kortyaira is, a feleségem összeégett holttestére, és hogy a tűzoltó szavaira, hogy a lányomat még nem találták meg. Sosem derült ki, hogy mi okozta a tüzet.
Azon az éjjel történt először, hogy hangokat kezdtem hallani. De nem egy vagy két fojtott, halkan mormogó suttogást valahol a háttérben, mint ahogy az ember magában beszél, vagy a lelkiismerete szavát képzeli a magáé mellé; a hangok sokasodtak, az egészen halktól a hangos kiabálásig, hirtelen elöntötték és birtokba vették a fejem, a gondolataim, a testem. Olyan könnyedén tarolták le józanságom, és vették át az irányítást, mint ahogy a szelíd morajú nyári zápor fordul át pillanatok alatt feltartóztathatatlan erejű, pusztító jégesővé. Pánikba estem. Nem is emlékszem a részletekre, hogy mit mondtam vagy tettem, bántottam-e valakit, próbáltam-e túlkiabálni a fejemben üvöltő hangokat. Csak a kórházban csendesedett el végre minden, de koránt sem véglegesen. A rohamok úgy jöttek-mentek, mintha felettébb szórakoztatná őket az egyre fokozódó rémületem.
Egyik kórház után jött a másik, szakorvosok, pszichiáterek, végül pedig a Walsh. Azt mondták, a tudatom képtelen feldolgozni az engem ért traumát, és speciális pszichiátriai kezelésre van szükségem, a gyógyulás érdekében. Ami, ha együtt működök, lehetséges.
Fél éve vagyok a Walsh pácienseként nyilvántartva, de még mindig csak találgatunk és tapogatózunk a probléma mibenlétével kapcsolatban Az orvosok és én is. Kísérletek tömkelegének vetettek már alá, sok tétova elméletet kizártak, mire a mostani diagnózist felállították, de mivel a képességem még mindig csak részleteiben mutatkozik, és vajmi kevés hatalmam van felette, nehéz pontos válaszokat találni.
Elkülönített helyen tartanak, és ezért borzasztó hálás vagyok, ha tehetném, örök időkre bezárkóznék, ilyenkor ugyanis szinte teljesen tünetmentes vagyok. Csak a velem foglalkozó nővérrel, és a kísérleteket vezető tudósokkal találkozok, az ő jelenlétüket pedig már úgy ahogy megszoktam, csak ritkán váltanak ki belőlem különösebb reakciót. Rendszeres kísérleti program azonban, hogy tudatosan váltakozó időre társaságba visznek, azt figyelve, milyen ingerekre hogyan reagálok.