☣ 752 ☣ music ☣ note ☣

Kiborultam volna? Ideges lennék? Mérges? Határozottan! Az állomások fel s alá gyalogló emberek nem viccből teszik azt, amit. Cipelik a csomagokat, kocsikon tologatják a felpakolni kívánt árúkat. A nagyember tömegek eltűnve elfoglalják helyüket az utas kocsikban. Ifjú legények füttyentenek a mozdonyvezetőknek így adva tudomásukra, a tehervagonok megrakodásával elkészültek. Kifújva a felesleges levegőt a vaskerekek lassan megindulnak. A vonat kigurul az állomásról és megkezdi útját a következőre. Hamarosan követni kész másik három is. Az utolsó utas épp ebben a pillanatban száll fel a többi közé, amikor megtörténik a baleset. Kisebb fennakadást okozva ezzel, a rend felborul. Már hogyne lennék dühös?! Ez a kis nyamvadt féreg megzavart munka közben! Ez nagyobb bűn, mint amikor felébresztenek. Szabotőrökkel vagyok körülvéve. Kérdem én, lehet így alkotni? Valami nagyot létrehozni? Nem éppen. Hirtelen előjött agresszív kismalac énem, melyet a farkas ragadozó mivoltom csak tovább fokozott. Őrült hajszába kezdtem, vért kívánva. Végig üldöztem a fiatal férfit a folyosókon, míg el nem esett. Ekkor rávetve magam mélyen belevágtam megmaradt szikémet. Nem érdekelt, hogy ezzel miféle hírnevet szerzek magamnak idebent, avagy kint. Habár, nem hinném, hogy aggodalomra van okom. Végétére is, én vagyok itt a főnök. Úgy vadászok le és tűntetek el egy alkalmazottat ahogy csak jól esik. Miként az intézetem valódi működését, úgy ezt is titokban tudom tartani. Jut is eszembe! Vannak akiket több szemmel kellene tartanom. Gyanús alakok is járnak erre. De előbb, megleckéztetem ezt a kis gyíkot. Mert ha le is győz. Ha el is pusztítja állomásomat, egy dologra mérget vehet: bosszút állok.
Lassan megnyugszom. Megérkezik pár biztonsági és leszednek a több helyről vérző, ijedt férfiról. Az a félelem a szemében, mintha vadászként a lelőtt szarvast nézném. Nemességet azonban kétségbe vonható. De, büszke lehetek. Az express tovább száguld. Meg nem állva tűri a sarat. Az elé tárulkozó akadályokat legyűri. Bebizonyítva ezzel, van értelme annak, amit csinálok. Igen. Sok kisvonatot elkaphatnak és szabotálhatnak ellenségeim, kik közelembe férkőzve kalauzom is megölni készek, de annak a sebesvonatnak baja nem eshet. Ő a legfontosabb! És most, fejem felemelve észre veszek egy utast azon a vonaton. Félre tolja az egyik oldalsó ajtót és kihajolva rajta menetiránynak ellentétesen nézve rám vigyorog. Szabad kezét felemelve egy értékes dobozt mutat fel. A tolvaj szemét ládája! Hirtelen lököm el magamtól a férfiakat és azonnal felállva utána eredek. Hamar vett lendületem következtében nem tudok befordulni a másik folyosóra, így elegáns cipőim ellenem dolgozva tovább csúszom a kelleténél. Karjaimmal kapálódva próbálom megőrizni egyensúlyom, majd megállva ismét elindulok. Nem foglalkozva senki ember fiával, azzal kit lökök félre az állomáson, csak egyetlen cél lebeg előttem: vissza kell szereznem a dobozt! Felugrom az indulásra kész, lassan előre guruló utasszállítóra. Épp elértem az utolsó kocsit. Végig szaladok a folyosón. Félre lökve az útból néhány embert egyenesen előre sietek. Az ajtóhoz érve elvesztem egyensúlyomat és majdnem a két kocsi közé esem, de az utolsó pillanatban még megkapaszkodom. Így nem lesz jó. Valahogy könnyítenem kell. Az emberek feltartanak, a vonat nem elég gyors. Valahogy előre kell jutnom. Hirtelen ötlettől vezérelve felmászom a tetőre. Ugyan van némi menetszél, de nem foglalkozhatom azzal. Futásnak eredek és a vonat tetején végig száguldva elérek a mozdonyig. Leugorva a vezető mellé átveszem a stafétát. Maximális sebességre kapcsolva érzem szívverésem gyors ütemét. Az adrenalin adta izgalmat. Nem menekülhet el az az átkozott tolvaj! Hosszan fütyül az utasszállító és egyre közelebb érve az expresshez némi aggodalomra készteti annak fekete hajú vigyorgó utasát. De nem elég gyors. Ez még mindig nem elég. Ráadásul nem fogom tudni megállítani a vonatokat csak akkor ha... Kihúzva a biztosító szeget lekapcsolom a mozdonyról a kocsikat. Így nem veszélyeztetve az utasokat bátran cselekedhetek. Ráadásul, kisebb súly nagyobb sebességet eredményez. Pöfögnek a vonatok, száguldanak. De, a valóságban hogyan tettem szert nagyobb sebességre?
Egyre kerülöm ki az alkalmazottakat. Próbálom nem szem elől téveszteni Devont miközben egyet-egyet félre lökve új elehetőséget kapok. Kitolnak az egyik szobából egy üreg ágyat. Nem tudom milyen okból kifolyólag van náluk, de ez most épp kapóra jön. Megállnak előttem valami miatt, amit kihasználva felugrom a kerekekkel rendelkező bútordarabra. Lendületemet felvéve elindul az ágy. Rajta hasalva megkapaszkodom széleiben és miközben néha-néha elhagyja számat a Félre! Vigyázat! El az útból! mondatok addig élvezettel teli hangon a világ tudtára adom mennyire tetszik is a helyzet. Többek között. Tökéletes megerősítése ez a bizonyos: Áááá! Váááhááá! Ez az! felkiáltásaim.
A két vonat végül utoléri egymást. Fokozatosan közelít a mozdony az express utolsó kocsijához, így előre megyek. A távolság kicsinyítésére átugrom az expressre. Bemegyek a kocsiba és előrébb sietek, míg egy hatalmas nagy csikorgás és ellen lendület nem terít le a padlóra. Egymásnak ütközött a két vonat. Szerencsémre, egyenesen ráestem a tolvajra.

☣ 888 ☣ music ☣ nagyon fáradt voltam xD ☣

Rengeteg dolog jutott eszembe igen rövid idő alatt. Ez a csekély időtartam már rekordnak számít. Egyre több és fantasztikusabb elméleteim behálózzák elmémet. Pók vagyok, és minden egyes húzott fonál egy nagyobb egész apró része melyben minden összefügg. A tehervagonokat megpakolják az állomás munkásai. Az utasok felszállnak az utas kocsikba, elfoglalva helyüket a különböző szolgálhatásokat nyújtó székeken. Ezzel szemben egyes mozdonyok lassan megindulnak. Hangosan fütyül az egyik gőzös. A vaskerekek mozgásba lendülnek, átfordulnak és mozgásra késztetik a paripát. Mindeközben egy expressz száguld végig a síneken. Céljáig meg sem állva törtet előre. Nincs semmi, mi útjába kerülve akadályozhatná. A pályaudvart áthelyeztem irodámból egy elkülönített vizsgálóba. Kicsit igazítva rajta kellően biztonságossá és felszerelté téve a munkához. A kalauznak irányítania kell a masinákat, különben összeütköznek és a rendezetlen működés olyan degenerált pókhálóhoz fog vezetni, mintha egy betépett nyolc lábú csinálta volna. A második lépéshez gondosan előkészülök. Bő tíz perc után úgy véltem nem lehet semmi ami kizökkenthetne vagy megakadályozhatna a munkába. Még egy kérdést feltettem az engedelmes kutyusnak, ki nekivetkőzve a feladathoz elfeküdt az asztalon és csak annyit mondott; nincs szüksége semmire. Nagyszerű! Próbára tesszük tűrő képességét is. Micsoda haszon! Bizonyára sokat fejlődött azóta, mióta legutóbb benne turkáltam. Lássunk is neki!
Némi elgondolkozás után döntésem a következő lett; először felvágom. Neki is láttam volna, alig pár centire tartottam a szikét a férfi izmos hasától, ha nem jött volna az a kellemetlen és mindent felborító zaj. Láttam a jelenetet a fejemben, egy késve érkező utas fellökte az egyik dolgozót és a ládák mind a földre hullottak. Az egyikből kiszóródott a tartalom és bennem elpattant valami. Rámarkolva éles szerszámomra fel sem nézve az ajtó felé elhajítottam azt. Dühtől torzult arccal, szikrázó tekintettel néztem fel az érkezett idiótára. Már csak a villámok hiányoztak a hátam mögül. Feltűnt Devon arra fordított feje és a fiatal férfi jajgató felkiáltása. Egyenesen a vállába dobtam a szikémet, majd lassan feljebb emelve fejemet a normális tartástól elvetemült arcot vágva nagyra nyitottam a számat és csak annyit mondtam; wháááhááá! Felemeltem kezeimet váll magasságba, ujjaim széttárva enyhén markolászni vágyó tartásban még ijesztőbbé tették megjelenésemet. Mint őrült kalóz megkerültem az utamat álló asztalt és elindultam a köpenyes felé. Megölöm. Megölöm. Csak kerüljön kezeim közé. Felborította a rendemet! Ezért elevenen kibelezem!
A fiatal férfi felismerte helyzetét. Először kikerekedtek szemei, majd kiszedve vállából az eszközömet elejtette és futásnak eredt. Gyors léptekkel mentem utána, és a kezem ügyébe akadt négy, plusz a földön lévő véres szikét, fegyvert magamhoz vettem. Kifordultam a hosszú folyosóra és nem törődve a többi dolgozóval egyenesen a menekülő felé tartottam. Nem nagyon akarta elhinni rémült arcával, hogy követem. Hatalmas ördögi nevetés hagyta el számat és megragadva az egyik újonnan szerzett éles eszközt elhajítottam a kocogó irányába. Hosszú, gyors lépteim elegendőek voltak ahhoz, hogy távot hagyjanak ugyan, de szem elől ne tévesszem áldozatom. Sajnos nem találtam el, mert neki éppen akkor támadt kedve befordulni balra. Többi alkalmazottam hol csodálkozott, vagy félre ugrott, esetleg rémülten lapult a falhoz, de nem mertek megállítani. Nem is ajánlottam volna figyelmükbe, mert állásvesztés és büntetés lett volna a vége. Kutya kaját csinálok abból, aki az utamba áll!
Enyhén bedőlve, engedve a fizikának fordulok be a másik folyosóra, ahol bizony ott van még a menekülő jószág. De nem. Nincs bárány, mely megússza a sütőt. Itt vágás lesz és nem az agresszív kismalacot fogják megszúrni! De nem ám! Itt bűnöző fogás van, kérem szépen. Újabb szikét veszek ügyesebbik kezembe, megcélzom és huss. Édesen cseng az a bizonyos "áh!" hangocska, melyet fájdalmában adott ki az a szemét láda. Egyenesen a combjába kapta, hogy lábát lassan átitassa vére és lelassítva a menekülő vadat ne is kelljen megerőltetnem magam. Minek ide futás, sétálva is elkapom?! Igyekszik gyorsan bicegni a férfi, de nem jut messzire. Harmadik dobásra készülök elő, majd dobok. Ha éppen akkor nem hajol előrébb a lába miatt épp eltalálom a másik vállát is. Két helyen vérző vadam fokozatosan lassul. Ez engem megnyugtat. Gyors lépésről én magam is visszább veszek. A negyedik dobásom is félre megy. Fenébe! Ezek után dartsozni fogok! Legközelebb nem lehetne ilyen problémáim, ügyetlenségem el kell veszítsem. Már csak a vértől színezett szikém, maradt. Erősen megmarkolom. Gyilkos tekintettem nézem a férfi hátát, aki ekkor elveszti egyensúlyát és betlik saját lábában. Előre esve hasára érkezett. Vége. A vad sorsa eldőlt. Most... én vagyok a vadász. Lendületet veszek - már szóltak pár biztonságinak, hogy csináljanak valamit - és rávetem magam a gyakornokra. Ugrás közben szintén elkiáltva magam a jelenethez illően, mint valami elmebeteg katona a harctéren. Nem tudok teljesen ráesni, lejjebb kerülve csak nyújtott karom segít abban, hogy belevágjam a férfi hátába, lapocka alá a fegyverem. Jelen pillanatban a legkevésbé sem az foglalkoztat, mennyire lettem véres. A mocskos vére beszínezte ingemet, nadrágomat... Megragadnak oldalról. Mindkét irányból egy-egy erős férfi markolja meg felkaromat. Ahogy érzem lábamat is megragadják, és ezzel a szerencsétlennek okozva több sérülést. Nem eresztve a szikémet, benne tartva hátában végighúzom lefelé, ahogy megpróbálnak leszedni róla. Még csak nem is ellenkezem. Hát, hogy lehetnek ilyen idióták ezek? Se baj! Akkor is levágom a szarvast!
Egészen derekáig vágtam fel szerencsétlent, mely számomra a feszültség levezetését és a megkönnyebbülést jelentette. Neki annál inkább nem. Hangosan kiáltott fájdalmában. Olyan puhány ez az alak, hogy teljesen kiábrándul belőle az ember. Sikeresen kiszedjük a fegyveremet, mely bordák sokaságával találkozott, és térdre állítanak. Hirtelen jut eszembe egy kérdés. Először az "új laborom" kerül beteg elmém középpontjába, majd annak biztonsága, végül kilyukadok a kérdésemnél: Hol van Devon?

☣ 680 ☣ music ☣ note ☣

Új ötlet, új elmélet. A számunkra így is fejlett orvostudományt még magasabb szintre készülök vinni. Ha a tervem, vagyis az elképzeléseim beválnak akkor teljes, háromszázhatvan fokos fordulatot vehetünk. Az egyéb pozitív mellékhatásokról - mint nagyobb bevétel, hírnév és befolyás - már beszélnem sem kell. Ahogy fejembe ötlött a gondolat már meg is kezdtem a megfelelő óvintézkedéseknek. Most a lehető legkevésbé sincs szükségem arra, hogy mások végezzék el a munkát. Kíváncsiskodókra meg végképp nincs igényem. Magam fogok játszani egy kicsit és mindebben a lehető legjobb beteg fog segédkezni Devon. Ott állok az elkülönítő ajtajában és várok az imént említett személy megérkezésére. No meg az utolsó simítások befejezésére. A várva várt pillanat elérkezik, én pedig nem habozok mindenkit elküldeni a dolgára. Egyedül a kedvencem marad itt. Gyors köszönéssel és futó érdeklődéssel elegyedünk szóba. Őszinte érdeklődésem viszonozza a rutin visszakérdezés, melyre választ adva előre engedem a férfit.
- Remekül! Tele vasúti szerelvényekkel. - adtam meg lelkesen a választ, majd magam is belépve a helyiségbe teljes elégedettséggel tölt el a látvány. Hellyel kínálva Devont el is kezdem az első lépéseket. Mondjuk, keresek egy pár kesztyűt és tűt. A vérvételhez szükséges dolgok megtalálása komoly feladatnak bizonyult, lévén, nem tudom mit hova tettek. Átkutatva hát mindent egy kis várakozás után meglelem a keresett dolgokat, hogy oda lépve a farkashoz megkezdjem vérének lecsapolását. Akarva akaratlan beszélek közben. Mesélek pár dolgot, és ahogy a férfi válaszol egyre kevésbé értem meg miért nem beszélgetek vele többet. Befejezi mondatomat, még pedig a legtökéletesebb módon. Alternatívákra nincs is szükség. Ha van valaki, akivel megoszthatok dolgokat különösebb aggódás nélkül, az ő. Nem ártja magát bele ellentervekkel és ha nem is tetszik neki, amit hall, akkor is hagyja magát. A legtökéletesebb alany. További szavaira egyetértőn bólintok - Igen. Ezért is kellesz. Ha sikerül olyat elkészítenem, ami téged is képes tompává tenni, akkor a többieket teljesen ki fogja ütni. - fejezem ki egyetértésemet szavakkal is. Pár másodperccel később új irányba terelve a szót felemlegetem az engedelmes kutyus évekkel ezelőtti egyik ügyét, melynek szerepe volt egy kissé őrült - és tényleg bolond - ápolónőnek is. Próbálom kitalálni a húszas éveiben járt nő nevét, ami odáig fajul, hogy a végén már férfi névvel kísérletezem. Devon felkuncog. Rá emelve barna szemeimet figyelmem nem kerüli el erőlködése a nevetése visszafojtását illetően. Még sosem láttam beteget, aki vizsgálat vagy épp rajtam nevetett volna. Még a közelemben sem. Úgy tűnik ez a férfi mindenben kivételt képez, vagy én nem ápolok szorosabb kapcsolatot a törpikékkel. Nem is szeretnék. Épp elég nekem a legöregebb és legerősebb körülük. Az egyetlen, aki képességétől függetlenül veszélyt jelentene rám vagy az intézetemre. Ha egyszerű ember volna, már akkor is lenne okom szemmel tartatnom. De így, egyenlőre minden kedvezőnek tűnik vele kapcsolatban. Elhangzik a nő neve, melyet egy széles mosoly keretében rónia követ. Milyen érdekes és szórakoztató tud lenni ez a férfi. Oda kell figyeljek rá!
- Á, hát persze! Glenna! - tettetett felismeréssel szólalok meg a hangulat kedvéért, majd komolyságot erőltetve - ami nem megy - némi mosollyal magyarázva a férfinak reagálok ironikusságára is - Ki gondolta volna róla, hogy egy százötven centis terminátor?! - csóválok fejet, és ezzel elérkezett a pillanat, hogy kivegyem a tűt Devon karjából. A kocsit arrébb húzom, a levett vért - amely a kis edényben kapott helyett, és rápattintottam annak fedelét - arrébb teszem az egyik asztalra és saját kódnyelvemen ráfirkantom magamnak a jelzést kié a tartalom. Kedvencem eközben felteszi a kérdést, mely szívét nyomja. Ugyan háttal állok neki és nem láthatja, de kihúzva magam teljesen elkomolyodom. Megfordulok és egyenesen ránézek. Bele azokba a kifejező, élénk kék színű szemekbe.
- Farok-autotómia. - felelem teljesen komoly, már-már rideg arccal. Lassan kiteszem oldalra egyik lábam, majd ránehezedve elfordulok és két szekrénnyel arrébb sétálok. Előveszek néhány eszközt a második lépés megkezdéséhez, majd a bő öt, talán tíz perces előkészületek után odalépek az alany mellé, hogy megkérjem a további együttműködésre - Felfeküdnél az asztalra? Kérsz valamit, vagy így csináljam? - hétköznapi, valamivel barátságosabb hangvételben teszem fel a kérdéseimet, mint az előbb. Elvégre, nem vagyunk ellenségek. A kapcsolatunk pedig valamivel közvetlenebb is, mint egy egyszerű beteg-tudós esetében. Lássuk csak, először felvágjam vagy kössem rá a gépekre?

☣ 572 ☣ music ☣ note ☣

A második emelet egyik folyosóján álltam. Egészen pontosan az elkülönítő terem ajtajában, ahol egy szakember épp azon dolgozott, hogy kicserélje az ajtó zárát. Olyan ötletem támadt, melyet egyedül, nyugalomban szeretnék kivitelezni. Vagy legalábbis megpróbálni. Ehhez pedig a saját tudós vénámra volt szükségem. Elvégre túl feltűnő lenne ha egy titkosított laboratóriumot állíttatok fel egy rakás vadidegen, ezeknél is sokkal okosabb tudósokkal. Nem, az túlságosan is a szemük előtt lenne. A lányom is gyanút foghatna, míg így, ezen a részen hiába hozattam új felszerelést, továbbra is ide fogok rendelni pár beteget. Szükségem lesz néhány "önkéntesre" a tesztek elvégzéséhez. A legnagyobb reményeket mégis ahhoz a személyhez fűzöm, kivel még annál is több elképzelésem akad. Épp ezért is hívattam ide az egyik orvossal. Egyre türelmetlenebbül várakozok. Hátul összefogtam kezeim, fel-fel emelkedem lábujjhegyre, szám összepréselve egészen vékonyra. A velem szemben lévő falat nézem úgy teszek, mintha semmi látnivaló nem lenne erre. Egészen addig, amíg szemem sarkából észre nem veszem a magas, feketét és kéket szimbolizáló férfit. A betegek legöregebb és legszívósabbját, Devon Delavegat. Ravasz tudós félmosolyra húzódik szám, ahogy ránézek. Ahogy ideér abban a pillanatban küldöm el az orvost, aki idekísérte.
- Szervusz. Hogy érzed magad? - érdeklődöm vidám visszafogottsággal. Izgatott is vagyok egy kicsit. Hatalmas reményeket és pozitív eredményeket fűzök hozzá. Az eddig élete során, és már a kora miatt is tudom, nem fog csalódást okozni nekem. Ebben a pillanatban áll fel az eddig guggoló férfi, és bejelenti elkészült. Váltok vele pár szót, majd ő is távozik. Ezennel van egy helyiség, melyet csak én használhatok. Ujjlenyomat, retina, saját számkód és külön kulcs kell hozzá, mind, hogy bejusson ide az aki hívatlan vendégnek számítana. Már végigmondani is fárasztó volt ezt a sok ellenőrzést. Szerencsére még nem aktiváltam, így egyszerűen csak kitártam az ajtót és előre engedtem Devont - Csak utánad. - próbálom visszatartani vigyoromat. Belépek én is a terembe, mely tele van vizsgálatra alkalmas dolgokkal és még olyan berendezésekkel is, melyek egy apró része sehol máshol nincs az intézetemben. Itt az ideje, hogy új fordulatot vegyenek a kísérleteim és visszatérjek egykori, fiatal önmagamhoz. Fel kell vennem a fehér köpenyt!
Elégedetten szemlélődöm a világos szobában. A levegő pedig már-már irritálóan steril. Mintha én magam is hipóval mosott lennék. Brr... Körbenézve, egyszer-kétszer megfordulva jövök rá a nyilvánvalóra. Tökéletes! Vissza is fordulok a szintén farkas génekkel ellátott férfihoz - Kérlek, foglalj helyet! - mutatok a műtőasztalra. Odasétálok az egyik fiókos pulthoz, és kinyitva annak felső fiókját nem lelem meg amit keresek. Átnézek még vagy nyolc fiókot, három szekrényt is mire megtalálom a titoktartást vállalt alkalmazottak által berendezett hely tárgyait. Felhúzom a gumikesztyűt, keresek egy tűt és még néhány olyan apróságot, melyekre szükségem lesz. Rápakolok az egyik guruló fémasztalra és odahúzom Devon mellé.
- Különleges vagy. Ezért téged hívtalak ide. A legtöbb dologra pozitívan reagálsz. Először vért veszek tőled. - mondom, majd közösen választott karját előkészítem hozzá. A tűt a megfelelő helyre szúrva el is kezdem az említett cselekvést - Szeretnék, - többek között - egy új gyógyszert is feltalálni a betegek számára. Valamit, amivel könnyebben... nos, érted. - folytatom a magyarázást teljesen normális, baráti hangon és arccal - Új szintre viszem azt, amit te magad is sejtesz. Mi több, tudsz. Észre vettem, hogy tudatosan irányítod a cselekedeteid. Különösen azóta, hogy azzal az ápolóval... hogy is hívták? Grace? Gladis? Gedeon? Ja nem, az férfi név. - ráncoltam össze szemöldököm az utolsó mondatnál. A szokásosnál több vért vettem az engedelmes kutyustól, de se baj. Szükség van rá. Nos, lássuk a második lépést...