Nem ismétlek kérdést. Ha netalántán másodszor is elhangzik a számból ugyanaz, akkor a következő ami mellé kapsz egy finom, ízletes nyakleves. Nem is olyan régen ezzel a módszerrel intettem helyre az egyik orvost. Azóta nincs panasz, ha véletlenül hozzá kerülök vizsgálatra. Bármennyire is próbál lecserélni, a feje tetején kopaszodó szemüveges férfi mindig remegve megjárja. Annyira tart tőlem, fél megbántani, hogy egyik alkalommal remegő kézzel bele törte karomba a tű hegyét. A pillantás, melyet akkor kapott elég volt gyáva szívének és elájult. Néha megkérdezem magamtól, mire tartanak ilyen nyúl szívű és könnyen befolyásolható alakokat az Intézetben. Kis kellemetlenséget okozott ijesztő megjelenésem. Nekem kellett kiszednem a vérvételhez készült tű darabot a karomból. Utána én szóltam az ajtó túloldalán álló őrnek, majd kértem egy másik orvost. Szerencsére a második körnél egy csinos, dolgát határozottan tudó nővért kaptam. Már megérte, azokért a kidomboruló mellekért. Hát igen, vannak akik szeretik félig kigombolni blúzukat munka közben. A tanulság mégis az; soha, semmi nem hangzik el kétszer a számból, következmények nélkül. A szemteleneket megbüntetem, tiszteletre tanítom őket és szerepemben maradva nem változom papagájjá. A különös - talán mondhatom várva várnak is - találkozás után végre valahára váltottam pár szót ezzel az éjszakai osonó bagoly Promise-al. A fiatal szépséggel, kit elragad a sötétben bujkáló szörnyeteg. Az volnék? Meglehet. A Walsh falai közt járkáló rém, mely elől nem futhatsz el, nem bújhatsz el. A tornyot elkerülheted, de a folyton mozgó szörnyet nem. Felkészültél a találkozásra? Másodjára elárulta annak nevét, akit látásból már ismerek. Evan. A fiú, ki szeret sétáló körutakra menni és némi időt tölteni minden bizonnyal ezzel a bizonyos Promise-al. Igen, ő kell legyen az a kis vöröske. Társalgásunkat egy aprócska nesz zavarja meg. Valami, amit csak az én éles hallásom képes érzékelni ilyen távolságból. Ha nem ismerném ezeket, simán letagadhatnám tapasztaltságomat, melyet az évek előre haladtával szereztem. Felismerem a léptek legapróbb hangfoszlányát is. Reflexből, gyorsan mozdulok. Hiába az őr testessége, lassúsága és ehhez a szinthez szokott, már jól ismert útvonala. Minden másodperc fontos lehet. Érzékelem a lány hirtelen eluralkodó ijedtségét, de figyelmen kívül hagyva azt folytatom rendíthetetlenül a mozdulatsort. A falhoz húzódva a folyosó sötétségébe burkolódzva várok. Halkan jelzek a nálam jóval alacsonyabb egészen fiatal nőnek, megnyugodhat. Sikerül is elérnem ezt. Érzem a szívverését, a lélegzetvételének tempóját és izmai ellazulását. Mindehhez képest én vagyok a legnyugodtabb. Egyenletes ütemű, békés dobbanások pumpálják ereimben a vért. Mellkasom változatlanul, ennek megfelelő gyorsasággal emelkedik és süllyed. Fejem lehajtva figyelek oda Promise-ra és az őrre egyaránt. Nem sokáig kell várjak. A lány megkocogtatja karjaimat. Veszem a célzást, engedek szorításomon egy keveset, épp csak annyit, hogy megtudjon fordulni. Szívem szerint szorosabbra fogtam volna, jelezve neki, ne csináljon semmit, de bevallom, még kényelmesebben érzem magam így. Sokkal védelmezőbben. Furcsa az érzés, de jól eső. Az eddig felkarját szorító kezem most háta közepén végig húzódva tartja hozzám közelebb. Míg a száját befogó karom tarkóján át, a vállain kapott helyet. Egészen közel tartva magamhoz, már-már préselve, ügyelek a lehető legnagyobb észrevétlenségre. Bármennyire is egy ostoba őrrel van dolgunk, erre a kis mocorgásra felfigyelt. Lassan elindult a folyosón. Léptei egyre hangosabbá váltak, ahogy egyre közeledett. Promise megmarkolta bőrkabátom alatt húzódó szintén fekete pólómat. Éreztem szívverése fokozatos gyorsulását. A levegőben tapintani lehetett a felgyülemlő feszültséget, míg én magam épp ezt a kis adrenalint szeretve, igyekeztem a lehető legnyugodtabb maradni. Izgalmat szeretnétek? Megkaphatjátok. És, mint végszó, a kimondottan éjszakai műszakot vállaló, régóta itt dolgozó őr ide ért. Megtorpanva a megvilágítatlan szakasz előtt, közel két méterre tőlünk, abba maradtak a léptek. Fejem enyhén felé fordítottam, hogy szemem sarkából rálátást nyerjek. Sunyin figyeltem vállam felett a bamba arcot. Az övnél matató vaskos virsli ujjakat, melyek először a kulcscsomóba ütköznek, majd a hosszú zseblámpába ütköznek. Eltávolodik egymástól a patent két része és a fényt csináló eszköz a padlóra zuhan. Onnan pedig begurul a sötétbe. Követem tekintetemmel az eszközt, egészen a bakancsomig jön, minek neki ütközve megáll. Kék szemeim újra a sötétkék ruhát viselő enyhén borostás férfira ugranak. Megvakarja izzadtság cseppektől csillogó homlokát, majd nagyot sóhajtva elindul felénk, hogy megkeresse szolgálati felszerelésének elhagyott darabját. Lassan lazítani kezdek szorításomon, félig el is húzódom, ahogy eleinte halkan morogva - mintegy figyelmeztetésnek szánva - az őrnek intézem figyelmeztetésem. Meglepetésében hátra lép egyet hőkölő hangot kiadva enyhén nyitott ajkain keresztül. Fokozatosan felé fordulok. Morgó hangom egyre fenyegetőbbé és hangosabbá válik. A férfi már lépne is még hátrébb, vissza a fénybe, de addigra már elkésett. Mint mikor a farkas feléd kap, hogy megharapjon, olyan jellegzetes hangot adva ki tökéletesen megspékeltem mozdulatsoromat. Megragadtam, beljebb húztam a sötétségbe és olyan erővel vertem fejét a falba, hogy reggelig biztosan nem tér magához. Egyensapkáját el is hagyta a gyors mozdulat során, mely a sötét peremtől alig néhány centire, felborulva állt meg. Utolsó emléke ma éjszakáról, hogy egy fenevad - melyet nem látott - rámordult és onnantól se kép se hang. Ezzel el is intéztem a férfit. Ha szerencséje van nem lesz komolyabb baja. Ha nincs, nos... hát, remélem a koponyába azért nem lett lyukas. Kár lenne érte. Szeretem ijesztgetni ezt a fazont. Mindig olyan jó volt szórakozni vele. Remélem ő is így látja majd, egy szép napon. Hmm... az éjszaka csendjéhez képest nem is voltunk hangosak. Bár gyorsan cselekedtem, még most is hallatok némi halk utó morgást. Pár másodperccel később egy kisebb szipogás után abba hagyom és félig Promise felé fordulva tekintélyt parancsoló, veszélyes fenevad arckifejezéssel nézek rá vállaim felett. Én vagyok a szörnyeteg az éjszakában. Erről jut eszembe! Már csak pár percünk maradt éjfélig! Bizakodom, hogy nem rémítettem meg túlságosan a lányt. Mutatnék neki valamit. Elvégre, itt nem maradhatunk. Így, kellő gyorsasággal megragadtam egyik csuklóját és rászorítva - nehogy elszökjön valahová - magam után húzva elindultam a folyosón. Még épp időben hajoltam le, hogy elvegyem barátomtól a kulcscsomót és végig sietve, hosszúra nyújtott léptekkel elhagytuk a fiúk szintjét. Akarja vagy sem, lecibáltam a fiatal lányt a földszintre. Néha, mikor szükség volt rá megtorpanva vettem tudomásul, pár másodpercig várnunk kell, ha nem akarunk lebukni az egyik őr által. Végül, megnyugodva vettem tudomásul, hogy pár másodperccel éjfél előtt kiértünk a nappal nekünk fenntartott, éjjel viszont teljesen elhagyatott külső részre. Ím, itt vagyunk az udvaron. Éjjel, mikor teljesen elhagyatott és csendes. Ezért is kellettek a kulcsok, hiszem az ajtó ugyan nyitva, de van egy-kettő kapu, amin át kell jutnunk előtte. Erre szabad a pálya, elvégre nem szökni akarunk, csak... majd meglátod Promise. Elismerem, vannak őrök akik ezt a részt is figyelik, de nincs megvilágítva és ilyenkor... Beljebb cibálva a nő neműt végül elengedtem csuklóját. Nem kérek bocsánatot, ha piros lenne kezem helyén a bőre, mert... nem. Felnéztem a csillagos égboltra. Hamarosan éjfél. 3... 2... 1... És a locsolók egyszerre indultak be. Karjaimat széttárva, fejem hátra vetve nevettem el magamat nem túl hangosan. Hatalmas, boldog vigyorral arcomon figyeltem a csillagos égboltot. A friss, hideg víz épp telibe talált az elindítás után egy pillanattal, majd a forgó apró szerkezet tovább spriccelt. Leengedve kezeimet megfordultam és a tőlem pár lépéssel odébb hagyott társamra emeltem kék, csillogó tekintetem. Arcomon ugyan komolyság lett úrrá, de ott volt benne az a bizonyos derültség is. Mély levegőt vettem, és büszkén néztem végig a lányon. Itt az ideje, hogy egy kicsit elengedjük magunkat ma este. Most még, szabad a pálya. Na, Promise, el tudod engedni magad? Elnézed nekem ezt a kis kellemetlenséget, amivel ide rángattalak, hogy érezhesd a friss levegőt, a nedves pázsitot és csodálhasd a csillagokat?
Đ music Đ Ghost Town Đ note Đ a legkevésbé sem! Đ words Đ 1 205
Mielőtt megszólaltam volna, választ adva a kérdésére, pár pillanatig furcsán méregettem a sötét idegent. Láttam, körvonalát kirajzolódni a sötétből, és világos szemének, apró villanását. Hát mégsem olyan kihaltak éjszakai a folyosók, mint, ahogy én azt eddig gondoltam… - Egy barátomhoz. Evan a neve. – zártam rövidre a dolgot. Lehet, hogy ismeri őt, talán láthatta már velem szintén a folyosókon osonni. Nem először fordult már elő, hogy ketten indultunk útnak, hogy körbejárjuk az intézményt, követtük a hangokat, a keserves halálsikolyokat, amik tele lengték az egész épületet, hol erősebben, hol gyengébben. Végül minden kirándulásunk a toronyhoz vezetett. Ott rejtőzhetett az intézmény legnagyobb titka, úgy gondolom. Akárhogy is, Evan egész biztos nem ismerte őt. Devon… még én sem ismertem őt soha ez előtt. Talán még csak nem is láttam, vagy legalább is nem emlékszem rá. Bár nem tudom, hogyan lehetne elfelejteni egy ilyen alakot, mint ő? Ez a félelemkeltő megjelenés, az egész kisugárzása, amitől hűvös borzongás töltött el… nehezen felejthető figura, úgy gondolom. Vajon mennyi ideje lehetett már ide bezárva? Minimum kétszer annyi idősnek tűnt, mint amennyi én vagyok. Lehetséges, hogy valakit több mint harminc éve fogvatartottak itt? Hihetetlennek hangzott, mégis, ahogy ő itt állt előttem, minden jel arra utalt, hogy ő volt itt a legrutinosabb beteg mindközül. Most, hogy már meg volt köztünk az egy lépés távolság, kevésbé éreztem magam feszélyezve mellette. Figyeltem ara vonásait, láttam rajta, hogy talán mondani szeretett volna valamit aztán… Sikoltani szerettem volna, amint ujjai összezárultak a karom körül, mint egy erős bilincs, úgy tartott vele fogva, de a számra tapasztott keze megakadályozott ebben. Kezeim szinte automatikusan csapódtak a számat csukva tartó kezére, amit elsősorban ijedségemnek hála, megpróbáltam letépni magamról, mondanom sem kell, hasztalan. Rémült voltam, fejemben csak a korábban említett szavai cikáztak szüntelen. Kezdtem azt hinni, hogy mégsem volt alaptalan a félelmem vele szemben. Úgy éreztem magamat, mint Piroska, akit jól átvágott a csúnya, gonosz farkas. Olyan gyorsan történt minden, s én máris a fallal szemben találtam magam, kezeim még mindig Devon karjába kapaszkodtak, bár már nem próbáltam leszedni azt magamról, sőt. Hátammal szorosan neki préselődtem, mintha a tudat, hogy ő van mögöttem, valami nevetséges módon biztonsági érzetet nyújtott volna a sötét folyosón. Nem tudom, miért ragadott meg, hogy miért tartott szorosan, hogy moccanni sem tudtam, de abban biztos voltam, ha bántani akart volna, akkor nincs ez a kis előjáték. Abban a pillanatban kapva kapott volna a lehetőségen, hogy először a szívbajt hozta rám, de így... Inkább olyannak tűnt, mintha a saját testével akart volna védelmezni valamitől. S mintha csak az elméletemet akarta volna igazolni, hallottam a csitító hangot közvetlen a fülem mellett, aztán már jó magam is felfigyeltem egy harmadik személy lépteinek, halk koppanásaira. Összerezzentem, minden egyes közeledő kis lépéstől. A szívem a torkomban dobogott. Annyira tartottam a lebukástól, hogy szinte levegőt is alig mertem venni. Kétségbeesetten szorongattam Devon karját, úgy, mintha tőle vártam volna azt, hogy majd megmenti a helyzetet. Tulajdonképpen… valóban tőle vártam. Ha már elmondása szerint többször is flangált már ilyen tájt a folyosókon, csak lesz valami ötlete vagy bármi, hogyan is tudnánk ezt megúszni. Az hiányozna még csak, hogy elkapjanak minket. S kettőnk közül azt hiszem, én lennék a legnagyobb bajban, tekintetbe véve, hogy nekem nagyon nem lenne szabad ilyenkor a fiúk emeletén mászkálnom. Így is elég dolog volt már a rovásomon, szerintem a köpenyes majmok másra sem vártak már, csak arra, hogy végleg beteljen a pohár és vihessenek végre a francba. Örömükre szolgálna minden bizonnyal, ha megszabadulhatnának tőlem. Kár, hogy én azonban nem szándékoztam még távozni. Legalább is, így nem. Ha én egyszer innen kikerülök, annak visszhangja lesz. Óvatosan mozdultam. Kezemmel megkocogtattam előbb a számon - majd a karomon lévő kezét jelezve, hogy most már elengedhet, nem fogok elrohanni. Eztán amilyen lassan és halkan csak tudtam, megfordultam. Nem bírtam már az üres fal látványát, sokkal inkább nézegettem volna az elém tornyosuló izmos, férfi mellkasát, hiába éreztem ezt a pozitúrát sokkal kényelmetlenebbnek, mint az előzőt. De megérte. Így remekül ráláttam a folyosó megvilágított részén toporgó, testes biztonságira, aki zseblámpáját övén keresztül szorongatva, nézelődött ide-oda. Lépteinek visszhangja, mint az ólom, nehezedtek a mellkasomra. Minél közelebb lépdelt a sötéthez, annál jobban éreztem a torkomat vasmarokkal szorongató, jeges félelmet. Számoltam a lépéseit, láttam az őr és a köztünk lévő távot. Csak pár méter. Mindössze pár méter választott el minket tőle. Újabb lépést… nem bírtam tovább nézni. Lassan elfordítottam fejemet, s homlokomat Devon mellkasának támasztottam. Nem érdekelt, hogy esetleg ez neki nem tetszik, az sem érdekelt, ha netán rosszallóan felmordult volna. Ezt el kell viselnie, pont. Hogy biztosan ő is kényelmetlenül érezze magát, szándékosan csimpaszkodtam bele aprócska kezeimmel a felsőjének aljába. Azt akartam, hogy ne csak én feszengjek amiatt, a nagyon szoros közelség miatt, nem mellesleg pedig már csak ezzel is azt szándékoztam a tudatára hozni, hogy már nem ijeszt meg annyira, mint korábban. Hallottam, ahogy megtorpan. Csukott szemhéjaimon is láttam, hogy bambán a maga előtt lévő sötétséget vizslatja. El tudtam képzelni azt a suta arckifejezést, ami arcára ülhetett. Nem tudom miért, de kezdtem úgy érezni, hogy ezt már nem úszhatjuk meg. Vártam a másodpercet, amikor az őr bekapcsolja a lámpáját és végig világítja vele a sötétséget. Hallottam, ahogy matat az övénél, aztán egy nagy koppanás, majd a guruló hang… Leejtette volna a zseblámpát? Megdermedtem és moccanni sem mertem. Még a lélegzetem is visszafojtottam, úgy vártam mi fog történni. Magamban imádkoztam, hogy elég gyáva legyen ahhoz, hogy ne keresse meg a lámpát.
Tudom azt én magam is! Kiszámíthatatlan vagyok, és nem olyan értelemben, mint egyes betegek. Ha vannak is itt valódi elmebajosak, az óriási különbség köztem és közöttük az én épp elméjűségemből adódó tudatosságom. Irányítva változom meg egyik percről a másikra és pontosan ez az, ami veszélyesebbé tesz. Nem ész nélkül kapálódzom a heves tiltakozás reményében, hanem taktikázva verem össze a velem szembe kerülő biztonságiakat. Ennek fényében ott, ahol én tartózkodom, szembetűnően több van belőlük. Megtudom érteni. Én vagyok a rém a sötétben, és amikor útra kelek én vagyok a horrorfilmek titokzatos gyilkosa, ki a hely minden zegzugát ismeri, hogy egy váratlan pillanatban elkapva elnyeljen a sötétség. Van merszed kilépni a folyosóra? Folytattuk a lámpák fénye nélküli beszélgetést, mely egyre titokzatosabb és érdekesebb lett. Szavaimból kiérezte a lényeget és a felvetült kérdést fel is tette. Épp ahogy vártam. Honnan tudok settenkedő járkálásáról? Többek között, hallom lépteit az ágyamból azon éjszakákon, mikor nem jön szememre álom. Vagy, ezt a magyarázatot hangosan fogom elmondani. Mielőtt válaszolnék a kérdésre enyhén oldalra döntöm a fejemet, épp csak egy picikét. Nem tudom, hogy ő mennyit láthat ebből, és milyen génmódosításokkal rendelkezik, de amit biztosan észre vehet az a hang. Halkan adtam ki a "hmm" hangot zárt ajkaimon keresztül, míg szemeim az övét fogva tartva kapott mellé egy sima, mégis rosszaságra csábító arcot. Éppen itt az ideje, eme néhány másodperc eltelte után a válasz megadására is. Sosem jutunk egyről a kettőre, ha folyton elkerüljük a feleletet, vagy kitérünk a válasz elől. Elvégre, nem mondta kihez jár éjjelente. - Többször láttalak a folyosókon. Egyszer, mikor a felsőbb szintekről jöttem lefelé a lépcsőn, te éppen akkor fordultál be a folyosóra. - adtam meg az egyik magyarázatát a kérdésnek. Több alkalmat fel tudnék sorolni, de úgy érzem, felesleges. Ebből biztosan rájön, nem is olyan üresek azok a folyosók éjjelente és nem csak az őrök járkálnak fel s alá az épületben. Ugyebár, nem kaptam választ kérdésemre, így megismételve azt, remélem ezúttal el mondja és nem nekem kell kifigyelnem egy másik éjszaka - Kihez mentél volna, ha nem szólítalak meg? - hát igen. Ha csendben maradtam volna akkor már tudnám. Talán, majd legközelebb. Most fontosabb dolgunk is van ennél. Elrugaszkodva a faltól közelebb kerülök a nőhöz. Belemászva a privát szférájába zavaró és kétértelmű helyzetet teremtek. Jóval magasabb, izmosabb termetemmel fölé kerekedve húzódom hozzá, egészen közel. Belenézek a kerek, zöld szemekbe. Eleinte kiélvezem az egyre növekvő feszültséget. Rosszfiúsan teszek egy megjegyzést a kockázatokra, mely alatt nem csupán az őrökre céloztam, és egyáltalán nem magamra, hanem valami másra. Nem írnám le. Maradjon homály fedte titok. Hátborzongató a köd alatt. Újabb másodpercek peregtek le, mire a legváratlanabb dolgot csináltam. Na jó, ha lekaptam volna, amire igenis lett volna esély az éppen ennyire váratlan lenne. Hiszen, bemutatkozni éppen olyan rendellenes az én esetemben, mint csak úgy smárolni valakivel. El is tudom képzelni Balthazar miképpen reagálná le a dolgot ha elmondanám neki: dobna egy hátast kikerekedett szemekkel. A bemutatkozás után a fele annyit élt Promise elengedte kezem és hátrébb lépve kényelmesebb helyzetbe hozta magát. Elismerem, bármennyire is élveztem ezt a rosszfiús felállást, nekem is jobb a normál egy lépés távolság. Talán, még ez is túl közel van. A kalandot kereső fiatal szólalt meg előbb. Szavait megértettem. Tisztában vagyok vele, hogy senkivel szoktam beszélgetni. A betegek közül. Azt is, veszélyes tudok lenni. De ha van félni valója, akkor rossz helyen keresi a bűnbakot. Nem én vagyok az. Nem kezdem el meggyőzni burkolt célzásának ellenkezőjéről. Elvégre, nem tehetem. Nem is lenne értelme. Épp ezért, barátságos arccal lassan és finoman bólintottam egy egészen kicsit. Mind ez, megerősítésül szolgál a tényre, legyen bármily csendes is egy éjszaka, sosem biztonságos. Soha, de soha nem vagyunk elzárva a veszély é fenyegetés kénköves bugyrától. Már csak azért sem, mert ez a Walsh... Szóra nyitni készülök ajkaimat. Beszéljünk még? Engedjem útjára? Mi legyen? "A" vagy "B" verzió, mindegy. Mindkét kimenetel folytatást tartogat maga előtt. Hogy milyet, az már egy egészen más kérdés. Hiába akarok még mondani valamit, bármit, hang nem hagyja el enyhén szét nyílt ajkaim. Nincs idő, lehetőség beszélni. Sokkal élesebb hallásom érzékeli a folyosó szájához ért őrt. Újra itt van! Abban a pillanatban, hogy felfigyelek bakancsának halk érintkezésére a padlóval, megragadom Promise felkarját. Másik kezem szájára tapasztom. Gyorsan és hirtelen mozdulok. Szorosan magamhoz húzva fordulok vele a falhoz. Neki dőlve, a közeledő férfinak háttal állva takarom a pizsamás lányt. Erősen tarom. Nem lenne bölcs mocorogni, vagy hangot kiadni. Ha szerencsénk van, ezúttal nem sétál végig a folyosón. Mert ha igen, a lebukási esélyeink megnőnek. Noha, ez az éjjeli őr kövér, lassú és bamba is, nem becsülném alá a kezében lévő zseblámpa és az apró neszek együttesének erejét. Lehajtva fejem, közel rabtársam füléhez a lehető leghalkabban hívem fel figyelmét a némaság és mozdulatlanság segédeszközeire. A veszély emlegetése után épp itt volt az ideje az izgalmaknak. Ha eddig nem lett volna elég. A harmincas évei végén járó férfi elérve a folyosó szájához sarkaira támaszkodva fordul felénk. A feszültség nő. Elindul, vagy elég neki az üres látvány? Ha végig járja útját, észre vesz? Maradj nyugton, Promise! - Shh. - a lélegzetvételnél alig hangosabban súgom a vörös tincsek mellett elbújó fülkagylóba. Nem akarom bántani, bármennyire is hihetetlen ez korábbi beszéd témánkat eltekintve. Ha az állatokhoz tartozna, észre vett volna... talán. Épp ezért nem merem kijelenteni, ő is észre vette a közelgő őrt. Bántani akarna, engem? Nem tartok tőle. Ám, nem szívesen kérném meg nevelőm arra, hogy újra magyarázzon ki... ezúttal, minket.
Đ music Đ Ghost Town Đ note Đ legalább nem unatkozol Đ words Đ 893
Promise Cipriano
patient
▲▼ Születési idő :
1996. Jun. 20.
▲▼ Kor :
27
▲▼ Párkapcsolat :
❝IDK❞
▲▼ Tartózkodási hely :
❝UNKNOWN❞
▲▼ Hobbi :
❝ESCAPING❞
Tárgy: Re: Folyosó Szomb. Május 02, 2015 11:01 pm
Devon & Promise
What's hiding in the darkness?
Legközelebb, ha újabb esti lopakodó túrára készülnék, észben fogom tartani, hogy a folyosók sötét foltjai nem mindig annyira üresek és ártalmatlanok, mint amilyennek kinéznek. Íme, itt az élő példa erre, ez a fekete göncökbe burkolózott, figura, aki épp az imént hozta rám majdnem a sikító frászt. Ha előbb tudom, hogy az intézetben vannak betegek, akik előszeretettel játszanak vak hunyót, talán soha az életben nem indultam volna neki este egy kis kalandtúrára. Pláne nem, ha azzal is tisztában vagyok, hogy ez az alak is a folyosókon rohangál, mikor senki sem látja… Nem is tudom mi tartott jobban sokkban, mitől dobogott torkomban a szívem; attól, hogy megijesztett vagy inkább az arcát ékesítő mosolyától? Tartok tőle, inkább ez utóbbitól éreztem úgy, hogy nem túlzottan bizalomgerjesztő. Pimasz válaszától, meglepettségemben felszökött szemöldököm, kezeimet csípőre vágtam, mintha csak azt akarnám kommunikálni „parancsolsz?”. Képzelem mennyire tűnhettem ettől a mozdulattól nevetségesnek, főleg ebben az öltözetben. S ennél csak még nevetségesebbnek éreztem magam, ahogy újabb szavai elhagyták a száját. Hitetlenkedve néztem rá. El nem tudtam képzelni mégis honnan a fenéből tudhatott ő erről? Összeszűkült szemekkel néztem rá, mint aki arra vár, hogy majd a következő pillanatban elvigyorodik és kiderül, hogy ez az egész csak egy rossz vicc. De minél tovább néztem, annál biztosabb voltam benne biztos, hogy ez nagyon is komoly. Ő tudott az éjszakai sétáimról, tisztában volt vele, hogy többször is jártam már itt. A kérdés adott volt: - Honnan tudsz te erről? – kissé megremegett a hangom. Félelemmel töltött el, hogy ez a vadidegen tudott rólam valamit, amivel rajtam kívül csak két ember volt még tisztában. Vagyis… most már három. Tudom, le is tagadhattam volna az éjjeli settenkedéseket, de semmi értelmét nem láttam volna. Ez a férfi nem úgy nézett ki, mint akit meg lehetett piti hazugságokkal etetni. Szinte biztos voltam benne, hogy előbb szúrta volna ki a füllentésemet, minthogy kigondoltam volna azt. Ahogy figyelt engem, szerintem már most kitalálta, hogy a füllentésnek gondolata is megfordult a fejemben. Ellentétes gondolatok kavarogtak a fejemben a helyzettel és az ismeretlennel kapcsolatban. Nem tudtam hová tenni őt, a kérdéseit és a semmit mondó válaszait. Pont olyan kérdőjelek lengték körbe őt is, akár csak az intéztet. Bár ezen meg sem kellene lepődnöm. Akinek csak egy minimálisan is köze volt ehhez a helyhez, előbb utóbb a személyisége is alkalmazkodott a hely hangulatához, jellegéhez. - Ez nem válasz. – jelentettem ki, ezúttal úgy, hogy ajkaimról visszaköszönjön rá, a saját pimasz, félmosolya. Olyan volt ez, mint valamiféle kihallgatás. Ha ő kérdezett nekem válasszal kellett volna előállnom, de ha én kérdeztem, arra nem kaptam normális választ. Komolyan mondom, már csak az arcomba világító lámpa kellett volna és akkor már biztosra vettem volna, hogy ez egy vallatás. S ahogy hirtelen elrugaszkodik és közelebb kerül hozzám, szintén erősítik bennem ezt a gondolatot. Sikerült neki, megint megijesztett. Eddig nem is voltam tisztában vele mennyire ijedős tudok lenni, hála ennek a fickónak, most már ezt is tudtam. Nagy szemeimet le sem véve róla, figyeltem, ahogy egész pontosan elém lép, s buksimat hátrébb billentve tekintettem fel rá. A szívem gyorsabban vert, a lélegzetem egy pillanatra meg is akadt. Egyértelmű volt, hogy volt benne valami sötét és félelmetes, ami görcsbe rántotta a gyomromat. Halk hangjától kirázott a hideg. S valamilyen ostoba módon hittem is a szavainak, de nem féltem tőlük. Nem a szavai voltak rám ilyen hatással, hanem ő maga. Meglepetten pislogok rá, ahogy meghallom a nevét. Nem számítottam bemutatkozásra. Azt hittem ő az a fajta, aki jól halálra ijeszt, mindenféle sötét és misztikus gondolatot elültet az ember fejében, aztán név nélkül távozik, és sosem látom megint újra. Úgy néz ki, Devon tartogat még meglepetéseket. Egy pillanatra lepillantok felém nyújtott jobbjára, aztán újra szemeibe nézve, kezet fogtam vele. - Promise. – szinte észre sem vettem mikor nyitottam szóra a számat. Lefoglalt, hogy tanulmányoztam a szemeit és a vonásait. Kerestem rajta valamit, ami segíthetett volna eldönteni, hogy hová soroljam őt. Azok közé az emberek közé, akiket szeretnék megismerni, vagy inkább azok közé, akiktől jobb minél távolabb maradni és messzire elkerülni őket? Egy belső hang azt visította, hogy erősen ez utóbbi kategória ajánlott, a kíváncsiságom azonban erősebbnek bizonyult. De azért annyira nem volt erős, hogy továbbra is fent tartsam kettőnk között ezt a minimális távolságot. Így gyorsan elengedtem a kezét és egy lépést hátráltam. Mégis csak egy idegen volt, aki köszönés helyett szimplán csak egy kisebb szívrohamot okozott nekem. Nehezemre esett volna ilyen közel maradni hozzá. - Még nem igazán tudom, hogy örülök-e ennek a találkozásnak, Devon. – halkan beszéltem, s egy sejtelmes mosolyt is megeresztettem felé. – Pláne így, hogy szerinted nem kellene itt lennem, mert veszélyes… - sejtelmes mosolyhoz, sejtelmes hangszín párosult, s ha nem is egyértelműen, de ott bujkált benne a burkolt célzás, hogy mit is tartok én ezen a szent helyen igazán veszélyesnek. Őt, természetesen. Az, hogy bármelyik pillanatban erre kalandozhatott volna valamelyik biztonsági egy kicsit sem izgatott, mással voltam elfoglalva.
Beleolvadva környezetembe mozdulatlanságra ítéltem magam. Sötétségbe süllyedve figyelem környezetem. Hallásomra támaszkodva állapítok meg néhány dolgot a közeledő személyről. Elég régóta vagyok itt, hogy tudjam milyen helyen élek s vagyok. Tisztában vagyok saját képességeimmel, a jobb érzékekkel és nagyobb erővel. Sokat tudok életstílusomnak köszönhetően is, mely megóvott a haláltól. Ezért lehetek még itt, és kísérthetek a folyosókon élő szellemként. Hosszú idő elteltével végül rajta kaphatom az éjszakánként erre járó idegent, kit messziről ugyan már láttam korábban is, de még sosem beszélgettünk. Hosszúnak tűnő, csendes várakozás után hallom meg a lépteket. Lassan felér a lopakodni óhajtó fiatal nő az emeletre. Elindul a folyosón és belegázolva a sötétbe elém ér. Ördögi oldalam diktálja az időt, így a lehető legtökéletesebb pillanatban szólalok meg. Felteszek egy kérdést, amely után felpillantva - az átlagosnál jobb látásomnak köszönhetően - végigmérhetem a pizsamába öltözött nőt. Egyenesen belenézek szemeibe. Látva reakcióját - nem is számítottam másra - elégedett, rossz fiús félmosolyra húzódnak ajkaim. Türelmesen vártam. Adtam időt a történtek feldolgozására, mielőtt összeesik és rögtön a nyakamba is varr egy gyilkosságot. Vagy, saját magát sodorva bajba - mintha nem lenne így is épp elég nagy slamasztikában - elviszem az egyik őrnek. Egyenlőre ezekre nincs szükség. Reményeim szerint később sem kerül elő az a bizonyos "B" terv. Összeszedve magát egy kérést szegez nekem a fele annyi idős, mint én, nő nemű beteg, melyből kiérzem idegességét. Meg tudom érteni. Noha, én is éppen ugyan úgy kérdőre vonhatom itt léte nyomán. - Meglehet. - feleltem a kérdésre némi pimaszsággal a hangomban nem túl hangosan, nehogy valaki meghallja. Kellemetlen lenne ha felébresztenénk valamelyik srácot, vagy felkeltenénk az őrök figyelmét. Habár, számításaim szerint a folyosó őrének még van pár perce mielőtt visszatérne és itt is végigsétálna. Az általam feltett kérdésre fél választ kapok. Nem kifogás az álmatlanság. Ezt meg is jegyzem. - Az, hogy nem tudsz aludni - ami elég sokszor elő szokott fordulni - nem ok arra, hogy a fiúk szintjére gyere és másokat is felverj félálmából. Mond csak, - böktem fejemmel felé - kihez szoktál jönni éjjelente? - nem vagyok ostoba. Ha kirándulni támad kedve az embernek, akkor nem minden alkalom adta éjjel ugyan oda megy. Felfedezni az épületet... nem egy folyosóval kell letudni. Valahol megértem, miért nem a kijelölt helyen és időben találkoznak, - már amennyiben erről van szó, és igenis sok esélyt látok erre - de ez még sem megoldás a problémára. A lebukás esélye, a következmények, amiket magával sodor ez az áramlat... túl sok és szökőárat is eredményezhet. Nem azt akarom mondani, hogy én félnék vagy nincs szükségem adrenalinra, de más módja is van ennek. De, miket is beszélek? Én igazán nem szólhatok bele ebbe, különösen ilyen témába nem. Tovább nem is firtatom. Felesleges gondolataimban boncolgatni a lehetőségeket, a témát. Hiszen, ha elég szemfüles a kis betörő, akkor észre vehet valamit, amit szavaim közé biggyesztve mondtam. Már korábban felfigyeltem cselekedetére és annak rendszerességére. Azonban, mielőtt jobban belebonyolódnánk itt a beszélgetésbe, én is megkapom a kérdést. Az egyszerre jogos és jogtalan kérdést. Nem habozok felelni rá. - Az csak rám tartozik. - adok fél választ a kérdésre, ahogy ő is tette velem. Hangomban némi titokzatosság és játékos rosszaság lapul meg. A majdnem szívrohamot kapott fiatal, életét még csak most megkezdő nőt figyelem. Tekintetem elhagyják szemeit, végig siklanak az arcon, az ajak vonalán, és a nyakak ívén. Le a szabad vállak mentén egyenesen alakjának formáin. Papucsot viselő lábfejeihez érve szemeim vissza pillantanak az övéire. Magamban megállapítom, nem kellene itt lennie. Végül, olyan elhatározásra jutok, ami nem jellemző rám. Noha, nem szokásom és nincs is nagyon ínyemre a dolog, mégis megteszem. Leteszem a még mindig faalt támasztó lábamat, enyhén ellököm magam tőle és az ugrástól keletkezett másfél méteres távolságot eltűntetve egészen közel lépek hozzá. Fejemet többek között kényszerűségből hajtom le, elvégre jóval magasabb vagyok társaságomnál - Nem kellene itt lenned. Veszélyes. - mondom halkan, közben egyenesen belenézve szemibe - Devon vagyok. - nyújtom felé jobbom teljesen váratlanul. Nem szokásom elárulni a nevemet, a kilétemet, de ez a hangulat ami kettőnk közé furakodott és ez a minimális távolság kikívánkozta magából. Biztos vagyok benne, hogy ő épp olyan meglepett most, mint amilyen váratlanul érte ez az egész késő esti vándorúton való találkozás a farkassal. Ha jobban belegondolok simán le is kaphatnám, ezzel a jó harminc centis távolsággal, ami közöttünk van.
Sötétben settenkedni? Már jó ideje meg sem kellene kottyannia ennek, nekem mégis minden egyes alkalommal görcsbe rándult a gyomrom, ha csak arra gondoltam, megint itt egy remek lehetőség arra, hogy elkapjanak és a sokadik kihágásom miatt ezúttal tényleg A toronyba szállítanak. Nem tagadhatom, rettentően féltem ettől az eshetőségtől. A sok kérdőjel, ami a torony működésével kapcsolatban felbukkant, a rengeteg találgatás és az, hogy eddig oda bárkit felvittek sosem láttam többé… egyszerűen elég ok volt nekem ahhoz, hogy gyomorgörccsel gondoljak rá. Én nem akartam erre a sorsra jutni; elrettentő példaként szolgálni a szabályszegésre. Minden egyes lépésemnél arra koncentráltam, hogy lehetőleg semmiféle zajt ne csapjak, amit a normál fülek érzékelni tudnának. Nem igazán értem, de akadtak itt olyan emberek, akiknek az érzékeik sokkal jobbak voltak az átlagénál és olyan dolgokat láttak, hallottak, amiket nem lett volna szabad. Ilyen volt Eva is, nekem pedig szent meggyőződésem volt, hogy az intézetnek volt ehhez is köze valahogyan. Eddig is élt bennem a gyanú, hogy csináltak velünk valamit, s hogy még most is ezt csinálták, amikor a hülye bogyóikat próbálták lenyomni a torkunkon, vagy amikor vizsgálatra vittek minket. Azt ugyan nem tudtam, hogy ez mind mire ment ki, vagy milyen előnyük származott ebből az intézetnek, abban viszont biztos voltam, hogy nem szándékoznak ezzel leállni. Eredményesek vagyunk; hallottam ezt egy pár évvel ezelőtti vizsgálatom után. Bármit is csináltak velünk, szerintük működött, s míg minden úgy zajlott itt, ahogy ők azt előre elképzelték, addig nem fognak megállni. Nekem pedig valahogy semmi kedvem kivárni a kis kutatásaik végét. Már csak ezért is érdemes volt éjjelente gyakorolnom a lopakodás művészetét, mert szükségem lehet még rá a kijutáshoz. Ahogy haladtam a célom felé, egyre szűnt az idegességem, éreztem, hogy feloldódik bennem valami és a lépteim sem lesznek már annyira nehezek és lassúak. A fiúk folyosójára érve, már könnyedén lépkedtem, figyelve rá, hogy itt se csapjak zajt, hiszen nem lett volna célszerű pont itt elbukni. Még az előttem lévő sötétség láttán sem visszakoztam, pedig azért újabb idegességgel öntött el annak látványa. Még életemben nem láttam horror filmet, de ezt a fogalmat jól ismertem és szinte egészen biztos voltam benne, hogy ez a kép, ami elém tárult - egy elmegyógyintézetben elhelyezkedő folyosó, gyér fénnyel megvilágítva, melynek egy részét teljes sötétség fedi - tökéletesen beleillett volna egy ilyen film képkockái közé. Remek alapanyaga lehetett volna egy új borzongós elkészítéséhez. Ennek pedig már csak puszta gondolatától is félelem kúszott az ereimbe, gyökeret verve bennem. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy a saját horror filmemben én lennék a buta hősnő, aki bemerészkedik a sötétbe, mikor pontosan tudja, hogy az árnyak sosem alszanak, s bármikor rávetheti magát valami, a kísérteties árnyékok közül előlépve. Azzal nyugtatgattam magam, hogy ez nem egy film, itt semmi sem leselkedik rám a sötétben, s ár a félelmem továbbra sem múlt el, a lépteim egyre bátrabbak lettek és szinte önállósulva vezettek bele a sötétbe. Nem fáztam, mégis a hideg futkosott a hátamon, s libabőrös karjaimat mellkasom előtt összefontam, mintha ezzel megszüntethettem volna ezt a hideg érzést. Jó pár megtett lépés után a sötétben, kezdtem lenyugodni. Úgy gondoltam, ha ennyi ideig semmi sem ugrott rám, harapott meg vagy vette vérem, akkor már nem is fog. S ahogy ez a gondolat átfutott a fejemben, abban a pillanatban szólalt fel valaki a sötétből. Ijedtemben ugrottam egy nagyot és majdnem sikerült is felvisítanom, de még időben csaptam számra a kezemet. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, olyan gyorsan zakatolt, hogy már attól féltem képes és kiugrik a helyéről, átszakítva a bőrt, a szöveteket és egymagában leszaladja a maratont is. A lélegzetem is elakadt, emlékeztetnem kellett magamat, ha lassan nem veszek levegőt, akkor bizony megfulladok. Egy darabig mozdulatlanul álltam, a hang irányába meredve. A titokzatos mumus akár joggal feltételezhette volna rólam azt is, hogy sokkot kaptam. Félig meddig biztos igaza is lenne. Így is elég közel sodort egy kisebb szívrohamhoz. Talán egy percbe is beletelt mire összeszedtem magam annyira, hogy leeresztettem a szám elé rakott kezemet és kihúztam magamat. Bár így is elég nevetségesen éreztem magamat a pizsamámban, tudva, hogy a hangja alapján egy idegen és nálam jóval idősebb férfi állt velem szemben a fal mellett. Hunyorogtam, a szemem már eléggé hozzá szokott a sötéthez, így ki tudtam venni az alakját, egész megjelenését. Nem úgy festett, mint egy éjjeli őr, de még csak nem is tűnt ápolónak vagy orvosnak sem. Magamban eldöntöttem, hogy biztos csak egy idősebb beteg, így megengedtem magamnak vele szemben egy bizonyos viselkedést, amit az itt dolgozókkal szemben soha. - Neked valami hobbid gyanútlan, erre érkezőket halálra rémíteni?! – suttogtam, de a hangom így is hangosabbnak hatott, mint szerettem volna. Ráadásul az idegességem is alakot öltött benne, amit most igyekeztem elnyomni. Nem szerettem, ha tudták rólam, mennyire ideges vagyok, vagy félek valami miatt. – Nem tudtam aludni. – feleltem könnyedén a kérdésére, bár nem mintha bármi köze is lett volna hozzá. Néha még magamat is megleptem mennyire közvetlen tudtam lenni, pláne egy ilyen helyzetben, mikor kis híján rám hozták a frászt. – Na és te? Miért bujkálsz a sötétben? – Próbáltam valami félmosoly szerűséget az arcomra ölteni, ami máskor könnyű szerrel ment volna, most azonban az előző sokkhatástól még a gondolataim is nehezebben álltak össze, nem hogy a mimikám.
Későre jár. Az éjfél közeledtével a Walsh teljesen elcsendesedett. Ritka, és számomra igen kedvelt esték egyike, mikor egyetlen beteg sem ordít fájdalmában. Ilyenkor tudom, az éjszaka az enyém. Az őrök is szeretnek őrhelyeikről figyelni. Kijátszhatóak, ha az ember egy csendes éjszakai sétára vágyik. Hasonlókép volt ez ma is. A takarodó elrendelésekor befejeztem adott teendőmet és felfeküdtem az ágyra. Elköszöntem ápolómtól és vártam. Lehunyt szemekkel lazítottam, és vártam az idő múlását. Tíz, fél tizenegy körül járhatott az idő, mikor felültem és lehajolva belefújtam fekete bakancsomba. Az asztal előtt álló székhez mentem, lekaptam támlájáról a fekete bőrkabátot és felvettem. Ma este ismét teljes sötétségbe burkolódzva lépek ki a folyosóra. Előtte még megigazítom a hajamat, a ruhámat, majd lenyomom a kilincset. Kilesve megállapítom a tényszerűt, sehol senki. Nem tervezek se esti sétát, se mást. Egyszerűen csak érezni akarom, újra magaménak tudni azt, enyém. Én vagyok a rém a sötétben. Birtokba venni egy érzést, az uralás édességét, melyet még így, betegként is elmondhatok. Elvégre, ki ha nem én, megteheti? Becsukom magam mögött a mindenki által elkerült, folyosó végén elhelyezkedő szoba ajtaját, ahol magányosan élek születésem óta. Előfordult ugyan, hogy megpróbáltak szobatársat adni, de egyik sem bírta maximum egy hétnél tovább. Különböző okokból kifolyólag. Visszatérve a folyosóra, lakrészem még épp meg volt világítva. Fejem felett a lámpa árnyékot vetett, míg előrébb egy igen hosszú részen kiégtek a neonok. Utána újabb világos folt következett. Azt hiszem épp erre a sötétségre lesz szükségem. Néha hallani szoktam járkálást ezen a szinten. Álmatlan éjszakáimon. Nem őr, se nem ápoló léptei ezek. Könnyebbek, mint egy férfié. Ebből arra következtetek, hogy valaki más lesz az. Egy beteg, ki vagy alvászavarral, vagy alvajárással küzd. Utóbbi esetében nem ismerik a zárt ajtó fogalmát? Ha tudnák mennyire idegesítő az apró neszek közé még a lépteket is besorolni! Megállok a sötétben, egyik talpam térd magasságban a falnak támasztom, hátam annak vetve állok. Teljesen beleolvadok a sötétbe, melyben nagy segítségemre van külső megjelenésem. Legfőképpen mozdulatlanságom. Előre hajtott fejjel őrködöm, míg kitűnő hallással bíró füleimet meg nem csapja egy ismerős hang. Majd' egy órás várakozás után, ugyan azok a léptek közelednek. Merev szoborként hallgatózom. Egy pizsamába öltözött beteg kelt vándor útra, kit egyenesen a lányok szintjéről szalajtottak. Nocsak, nocsak, nocsak. Miféle huncutságon törheti a kis fejecskéjét? Nem tudja, hogy erre külön részleget tartanak fenn? Miért az én álmom kell megzavarnia éjjelente? A nő - ki, mint minden más beteg hozzám képest, ő is fiatal - egyre közelebb és közelebb jön. Óvatosan bemerészkedik a sötétbe is. Türelmesen, mozdulatlanul várok. Szívverésem lassú és egyenletes. Légzésem fényben is alig észrevehető, olyan könnyed és apró. Némaságba burkolódzva figyelem a padlót. Nincs szükség rá, hogy felnézzek. Már a járásából megállapítom a nemét. Léptei nem olyan nehezek, mint egy férfinak. Ruhája pedig, könnyed. Nem nehezítik mozgásában. A papucsa pedig sokat sejtet. Körülbelül egy méterre lehet tőlem, mikor elém ér én pedig megszólalok. - Hova-hova ilyen késői órán? - hangom halk, mély és tiszta. Komolyság érezhető benne. Épp csak kitettem a kérdőjelet az utolsó szó végére, lassan felemeltem fejemet, hogy tekintetemet ráemeljem a nőre. Megijesztettem volna? Meglehet. Ugyan nem ált szándékomban, de tény és való, van időzítésem. Ebből pedig nem engedhettem. Többet mit mondhatnék? Nem beszélnék feleslegesen, ám úgy vélem, jobb így, mintha minden féle szó és hang nélkül megragadtam volna a felkarját és úgy hozom rá a sikító frászt. Mégiscsak egy elmegyógyintézetben vagyunk éjnek évadján. Elég elképzelni a jelenetet és már kapsz is egy horror filmet. Noha, azt is meglehetett volna csinálni, hogy a vibráló lámpa alá állok és akkor hol látszom hol nem. De, nem szaporítom tovább a szót. Lássuk mit reagál az éjszakai manus.
Đ music Đ Ghost Town Đ note Đ rád hozom a frászt! Đ words Đ 593
Promise Cipriano
patient
▲▼ Születési idő :
1996. Jun. 20.
▲▼ Kor :
27
▲▼ Párkapcsolat :
❝IDK❞
▲▼ Tartózkodási hely :
❝UNKNOWN❞
▲▼ Hobbi :
❝ESCAPING❞
Tárgy: Re: Folyosó Pént. Május 01, 2015 9:16 pm
Devon & Promise
What's hiding in the darkness?
Forgolódtam. Melegem volt és fáztam egyszerre. Úgy éreztem majd megfulladok a meleg, testemre csavarodott takaró alatt, miközben jegesre fagyott, libabőrös végtagjaim próbáltak kiszabadítani az anyag fogságából. Rosszul voltam, ráadásul hiába próbáltam, nem tudtam aludni. Ha még szedtem volna őket, úgy gondolnám, hogy a gyógyszereim álltak a rosszullét és álmatlanság hátterében, de mivel már jó ideje nem voltam hajlandó őket bevenni, szinte egész biztos, hogy az elvonási tünetektől szenvedtem. A nagy kalimpálás közepette sikerült megszabadulom a takaró fojtogató fogságából és kicsusszantam alóla. Lábaimat óvatosan lelógattam az ágy széléről, ügyeltem rá, hogy a lehető legnagyobb csendben mozogjak, mert semmi jó nem származott volna belőle, ha sikeresen felverem alvó szobatársamat. Lara nem igazán díjazta, ha idő előtt felkeltették és nem aludhatta ki magát. Olyankor elég… durcás tudott lenni és elviselhetetlen volt. Szerencsémre, ilyenre példa eddig csak egyszer fordult elő, s hála a jó égnek, nem rajtam verte le a dührohamát. Az ágy fájdalmasan felnyögött, ahogy helyezkedtem rajta, de ahogy Csipkerózsikára néztem, úgy vettem észre, ő még továbbra is a hercegével álmodozik. Megkönnyebbültem fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt és szépen lassan felálltam az ágyról. Az ágy mellett hagyott papucsba gyorsan belebújtam, ez a gumitalpú, kényelmes lábbeli legalább halkított a lépteimen. Már rég elmúlt a takarodó ideje, az ember arra számítana, hogy az ajtaja kulcsra van zárva és minimum tíz biztonsági flangál a folyosókon, nehogy a páciensek kóborolni kezdjenek, ehhez képest, az ajtón egyszerűen lenyomtam a kilincset, s az kitárult, rálátást és utat nyitva a teljesen üres folyosókra. Kikukucskáltam a szobából. Gyér fény világította meg a folyosót, a neon lámpák villogtak, vibrálásuk kicsit bántotta is a szemeimet. Óvatosan kiléptem az ajtón és amilyen halkan csak tudtam, becsuktam magam mögött a szoba ajtaját, aztán lopakodva elindultam a folyosón előre. A szívem hevesen dobogott, bár már nem először csináltam ilyet. Fordultam már meg éjnek évadján a fiúk részlegén, főleg ilyenkor, ha nem tudtam aludni és kellett valaki, aki szívesen ébren maradt velem. Ezért mentem oda most is, nagyon reménykedtem benne, hogy Evan még fogadóképes. Nem szívesen maradtam volna tovább a folyosókon a kelleténél, pizsamában, mely tulajdonképpen egy hosszúszárú, kényelmes, alvós nadrágot és egy spagetti pántos, kék színű toppot jelentett. Ellopakodtam az őrszoba mellett és a falhoz lapulva igyekeztem elkerülni minden fényforrást, őrt, ápolót, bármit és bárkit, ami a leleplezésemhez vezethetett volna. Elérkeztem a lépcsőhöz. Lassan a korlátra csúsztattam kezemet és elindultam felfelé. Óvatosan és puhán léptem. Sarok, lábujj… sarok… Egészen addig, míg el nem értem a következő szintre. A neon pislákoló fénye itt is gyéren borította be a folyosót, s ahogy előre hunyorogtam, láttam, hogy a folyosónak egy részét teljes sötétség borította. Kiégett neoncsövek. Remek! Amilyen szerencsém van, egész biztos rám veti magát valami a sötétből. Mint azokban az ijesztő rajzfilmekben, amiket még gyerekkoromban láttam. Már akkor sem szerettem a sötétséget. Kicsit még féltem is tőle. Ez idáig úgy hittem, hogy ez a félelmem elmúlt az itt töltött évek alatt. Most azonban kezdtem bizonytalanná válni ezzel kapcsolatban. Előre léptem, újra és újra. A lábaim önálló életre kelve vezettek előre, egyre csak a sötétség felé. Magamban számoltam a lépteimet, miközben figyeltem a szobák számozását. Tudtam, hogy melyikhez kell eljutnom, azt pedig sötétség fedte. Egyre bátrabban léptem előre. Eldöntöttem magamban, hogy nem hagyom, hogy egy kis sötét megijesszen. Elvégre mi történhetne? Valami elő ugrik a sötétből? Ugyan már…
Üdvözlünk a Theory of Insanity oldalán! Egy olyan világban, amely magába foglalja a valótlant a valódival. Nálunk, egy különleges elmegyógyintézet és a körülötte lévő város adja a bejárható teret, ami... mitől is különleges? A Walsh Elmegyógyintézet lakói nem egyszerű őrültek, hanem génmanipuláltak. Veszélyesek vagy sem, netalántán az orvosaiknak gurult el a gyógyszere… nos, ezt neked kell kiderítened! Az élet középpontjába Te kerülhetsz, légy akár egy, az intézmény betegei közül, vagy az őket felügyelő orvos, esetleg egy hétköznapi városlakó. A döntés és az út, melyet végig akarsz járni, csakis rajtad áll! A kérdés igen egyszerű: Van elég bátorságod belépni a híresen gonosz és kísérteties épületbe, ahol halál sikolyok rázzák fel az éjszakát? Ha biztosan jól átgondoltad a döntésed, kis családunk szívesen fogad téged is! (: Az oldalt kedves, segítőkész, mindenre elszánt staff vezeti, akik éjjel-nappal készenlétben állnak óhajaitokat, sóhajaitokat valóra váltani, kérdéseitekben, kéréseitekben segíteni. Ne félj segítséget kérni, talán nem őrültek… Az intézmény kapuja nyitva áll előtted!
Kezdőlap 
†
†
†
