Devon & Adrian then Promise

Tárgy: Re: Devon & Adrian then Promise Kedd Jún. 23, 2015 9:21 pm

Devon & Promise

What are you, Devon?

Bár jól esett volna mindent elmondani Devon-nak, megráztam a fejemet. Sokkal kényelmesebbnek és biztonságosabbnak tűnt magamban tartani mind azt, amik egy röpke pillanatra az ajkaimra tódultak. Elnyílt ajkaim mögött sorakoztak a szavak, mintha beszélni szeretnék. Nem kellett volna mást tennem, csak egy röpke pillanatig belefeledkezni a vállamra helyezett kéz, biztató töltetű erejébe és mindent kiadni magamból, de nem tettem. A gondokat, amik idebent nap, nap után gyötörtek, szerettem volna megtartani magamnak és egyedül megküzdeni velük. Különben sem volt ez olyan dolog, amit csak úgy bárki orrára kötnék. Ez a valami sebezhetővé tett, gyengévé, ezt pedig nem engedhettem meg magamnak. Még egy olyan személy előtt sem – főleg egy ilyen személy előtt nem! -, mint Devon. Nem ismertem, ez volt az első számú probléma. Nem tudtam, hogy tényleg megbízhatok-e benne, az égvilágon semmit sem tudtam róla. Mégis… kicsit úgy éreztem, mintha ismerném, mintha a nyelvem hegyén lett volna arra a válasz, hogy kicsoda is ő? De valahogy a válasz sosem érkezett meg, ő maga pedig; egy ismerős ismeretlen maradt számomra.
Mindennek ellenére, csodálattal néztem fel a férfira. Tudom, butaság, sőt! Egyenesen őrültség, de ez alatt a röpke ismeretség alatt sikerült elérnie, hogy csodálattól csillogó szemekkel nézzek rá. Gondolataim közül elüldöztem mindent, ami a korábbi, gyenge pillanatomból megmaradt és egy nagy mosolyt eresztettem az arcomra. Nyoma sincsen már a lánynak, aki az előbb a sírás határán állt és nem is áll szándékomban a ma este folyamán többet előtérbe hozni.
- Tényleg nem tudod? – vigyorogtam. Furcsa, mégis kellemes töltetű érzéssel töltött el, hogy sikerült meglepnem Devon-t ezzel a kis vallomásommal, az egészet pedig tetőzte, hogy tényleg nem tudta mi csodálnivaló van benne. Pedig ha hiszi, ha nem… rengeteg dolog miatt lehetett őt csodálni. – Először is, csodálatraméltó, hogy ennyire nyugodtan kezeled ezt az egész helyet, ezt az őrületet. Azt is csodálom, hogy nem félsz. Mármint… én, innen úgy látlak téged, mintha semmi félelem nem lenne benned, mintha már megbarátkoztál volna vele, hogy itt kell lenned. Aztán ott van az a korábbi folyosós jelenet… őrületes volt, amit csináltál. – áradoztam, mintha valami rajongója lennék. Persze, talán egy bizonyos szempontból az is voltam, felnéztem rá mind ezért, amit itt most hirtelen elmondtam neki, szerettem volna fele ennyire nyugodt lenni, mint ő. Persze a hangok, a gyógyszerek és a vizsgálatok ezt nem hagyták nekem. – Apropó… azt hogy csináltad? Úgy értem, hogy a folyosón…? – kíváncsiskodtam. Egészen felélénkültem és nem bírtam visszafogni magamban a kíváncsi természetemet. Sok dolog volt, amit nem értettem az intézetben. Többek között ezt a sok furcsa beteget, akik ilyesmi dolgokat műveltek, mint Devon, Evan vagy… például én, aki skizofréniásnak lettem beállítva, mégis szentül hittem benne, hogy halottak dermesztő suttogását hallottam bármerre is fordultam. Lehetséges lenne, hogy ezen a helyen nem is őrülteket őrizgettek a négy fal és a rengeteg biztonsági berendezés közé zárva? Hanem olyan embereket, akiknek valami bizarr képességük volt és még csak nem is tudtak róla? Ezért lettünk volna itt?
Pozitúrát váltottam, térdeimre helyezkedtem, s a sarkamra ültem. Teljességgel Devon irányába fordultam, hogy minden figyelmemet neki tudjam szentelni. Tessék! Megint olyan lehettem, mint egy fiatal, kíváncsi fruska. De nem érdekelt. Tudni akartam, amit. Mindent.

† Music: Counting stars † Note: rövid lett Zacsi

†
¤¤¤

Tárgy: Re: Devon & Adrian then Promise Pént. Jún. 19, 2015 3:47 pm

To: a great little girl

Csemegézni nem igen lehet monologikus szavaimból. Nem cseresznye, amit egyszerűen ajkaid közé zárva eljátszadozhatsz mások érzéseivel, gondolataival, a helyzettel, vagy a gyümölcs ízével. Inkább óvón szól, mint gondoskodó anya gyermekének biciklizni tanulás közben. És a háttérben ott van az a bizonyos fal. A magányos, üres felület, mely tömören és rendíthetetlenül végighúzódva az út mentén támaszod lehet. Bajtárs, segítő kéz mikor úgy érzed elesel. Ez a fal lennék én. Még ha nem is mozdulok kialakított helyemről, itt leszek, ha szükség lenne rám. Érdekes. Mondhatnék más metaforát is ehhez a falhoz. Összefirkálhatod, formálhatod, támadhatod ő akkor is ott lesz mozdulatlan. Tűr és kitart. Mennyi közös van bennünk!
Az utolsó szó is elhagyta ajkaim. Tovaszállt a levegőben, és elhalkulva távolodott tőlünk. Helyét csend vette át. Körül vett minket, hogy várakozásra késztessen és halk elődének súlyosságára figyelmünket felhívja. Csatlakozva hozzá némán figyeltem Promise vizes hajtincseit, melyek hátán végig húzódtak. Érezhetően lassan teltek a másodpercek. Egyetlen perc is végtelen hosszúnak tűnt. Felnézve a csillagos égre eltekintettem a végtelenbe. A messzeségbe. Távoli helyre mentem. Az éterben elveszve gondtalannak hatott a világ. Végül egy alig hallható hang rántott vissza a Föld bolygóra. Fejem a fiatal nő, vagy talán még gyerek felé fordítva figyelmem neki szenteltem. Eltudtam képzelni milyen látvány fogadna ha szembe fordulnék vele, ám szükségét nem érzem. Hiszen alig néhány kimondott szó után felém fordította fejét. Zöld, könnyek áztatta szemeit rám emelte. Teljesen sima arccal álltam a sírni vágyó tekintetet. Noha komolyság ült arcomon, egy cseppet sem voltam szigorú megjelenésű. Sokkal inkább olyan semmit mondónak írnám le magam, mint az a bizony már említett fal az éj sötét magányos utcán. Az egyetlen fényforrás egy régi gázlámpa, mely a reményt kereső zöld íriszek mögött húzódik meg. Halvány mosoly és egy tipikus fiatal lányos bocsánatkérés jött felém. Le sem tagadhatná a korát. Igazi tinédzser. Hullámvölgyek és dombok. Ezzel le lehet írni eme korszakot az ember életében. A bocsánat kérő szavak után finoman rátettem a tenyerem Promise vállára. Változatlan arccal mondtam ki a következő szavakat.
- Nem gond. Elmondhatod, ha szeretnéd. - hagyták el ajkaim ezek a halk, megértő mondatok. Rövidek, mégis sokat mondóak. Íme, egy apró darabka a mélyen megbúvó megértő, kedves Devonból. A napját se tudom mikor voltam utoljára ilyen. Lágyan értem vállához, nem nagy teherként. Elnyomásnak itt most nincs helye. Tenyerem, mint lágy tollpihe, hogy érezze: itt vagyok ha kellek, de el is mehetek ha szükséges. Könnyen, váratlanul jött és ugyanígy távozhat is. Mimikám akkor változott meg, mikor ismételten szóra nyitotta száját. Apró döbbenet ült ki arcomra. Csodál? Ugyan miért? Nem hinném, hogy oka lenne rá. Hogy bárkinek is oka lenne egy olyasvalakit csodálnia, mint én. Különösen ilyen rövid, kesze-kusza ismeretség után. Levettem kezem a vállról és a fűbe téve visszatért előző, sima arckifejezésem. Szemeimben ugyan ott lapult a kíváncsiság, arcizmaimra nem hagytam utat neki. Következő mondatát már könnyebb volt elfogadni, és utána feltehettem a bennem megfogalmazódott kérdést.
- Ugyan mi csodálni való van én bennem? - némi hitetlenkedéssel hangzott el a kérdés. Kételkedtem a hitelességben. Nem értettem, az okot. Ezért vártam, türelmesen, a válaszra. Nem tudtam, hogy így gondolja. Honnan is tehettem volna szert erre az információra? Váratlan, nem mindennapi szó volt ez. Különösen akkor, ha ezt egy emberre, vagy méninkább, rám mondják.

Đ music Đ Tir-nan-Og (The Land of Eternal Youth)
Đ note Đ
Đ words Đ 528

Tárgy: Re: Devon & Adrian then Promise Szer. Május 20, 2015 4:14 pm

Devon & Promise

gee, you're laughing?

Az elhatározásom immár megszületett. Devon innentől kezdve bármit mondhatott vagy tehetett volna, nem tudott volna megrengetni a szökést illetően. Menni akartam, tényleg menni akartam. Szomjaztam a szabadság édes ízére, még úgy is, hogy tisztában voltam vele, sosem lehet nyugtom. Teljesen biztos voltam abban, hogy az intézet utánam eredt volna, amíg újra a markába nem kaparint. De ez nem számít. Semmi sem számít, csak én és az, hogy mi jó nekem. Itt maradni? Pont nem tartozott azok közé a dolgok közé, amik jót tettek volna nekem…
Kicsit meglepett, hogy Devon nem próbálkozott meg a szökéssel - az még inkább, hogy még csak nem is gondolt rá -, ennek azonban igyekeztem semmi jelét sem adni. Békés, sima arckifejezés csücsült rajtam, talán csak a tekintetemben csillogott a kíváncsiság. Mindig is kíváncsi természet voltam, szerettem olyan dolgokba belemártani magam, amikbe nem kellett volna. Még akkor is, ha tudtam, hogy bajba kerülök érte, vagy tudtam, hogy le fognak tolni, még ha csak egy kicsit is megéreztem, hogy valaki majd a lelkemre akar beszélni… én akkor is kíváncsi maradtam és tettem, amit jónak láttam. Most is éreztem, hogy valami ilyesmi közeleg.
Ahogy Devon arcára pillantottam, a tekintetében – a szigor mellett - felismertem azt, amit ő az enyémben. A felismerést. Ezért nem ért egyáltalán váratlanul az a röpke, őszintének és törődőnek tűnő, hegyi beszéd, melyben talán nem szándékosan, de burkoltan azért ott lebegett egy erős célzás arra, hogy ő maga hogyan döntene. Mindent elárult az arckifejezése, az, hogy ezt megosztja velem. Minden bizonnyal, ugyan úgy döntene, mint először is tette; Maradna. De én? Én nem voltam ő. Lehet, hogy fiatal voltam és tapasztalatlan, de azt már kellőképp el tudtam dönteni, mit akarok.
S bár magamban már tudtam a választ, azért pár néma pillanatig, emésztettem a hallottakat. Komolyan elgondolkodtam a szavain, amik egyáltalán nem hangzottak ostobaságnak, vagy felesleges próbálkozásnak a meggyőzésem érdekében. Inkább óvó töltetűek voltak, amik tényleg csak azt szerették volna, ha okos döntést hozok.
Szinte nem is vettem észre mikor mozdult, már csak arra lettem figyelmes, hogy az arcomhoz tapadt, vizes tincs eltűnik, ő pedig kis mosollyal az arcán, kényelmes helyzetbe hozta magát és figyelt. Mosollyal feleltem az övére, aztán leszegve fejemet, ölemben pihentetett kezeimet kezdtem figyelni. Játszadoztam az ujjammal, tördeltem azokat, mindent csináltam velük, ami csak elvonhatta volna Devon figyelmét arról, ami valójában lezajlódott bennem; a döntésről. De az, már megszületett.
- Nem számít. – Hosszas, csendes gondolkodás után, váratlanul szólaltam fel, még saját magam számára is alig hallhatóan. Volt valami a hangomban, ami fátyolossá tette azt, s bár, még mindig nem néztem rá, már ebből is tudni lehetett, hogy a könnyeimet igyekeztem vissza szorítani. Hiába, még mindig csak egy tizennyolc éves lány voltam, aki fél, nem is(!), rettegett ettől a helytől és az egyetlen, amire vágyott, az a szabadsága volt. – Nem maradhatok. N-nem tehetem. – felnéztem rá, a tekintetem egész biztosan fénylett, még pedig az előtörni készülő könnyekről. Én azonban nem engedtem meg magamnak a sírás örömét. Nem én. Nem akartam sírni, csak így mutatkozott meg a stressz, a félelem és a tehetetlenség, ami ide bezárva gyötört engem minden egyes nap. Nem vártam el tőle, hogy megértse, még csak azt sem vártam el, hogy továbbra is itt legyen mellettem. Már azt is csodálom, hogy Devon ennyi ideig képes volt egy ilyen kis taknyos mellett maradni, mint én.
Önkéntelenül is a szememhez nyúltam és megtöröltem azt, aztán kínomban elmosolyodtam.
- Bocs, igazán nem akarlak ezzel untatni, ez csak egy buta tini lány, buta kitörése. Azt hiszem, hogy kicsit megviseltek a napok, főleg mostanában. – Nem értettem miért kértem elnézést, vagy miért magyarázkodtam. Még a hülye is megmondta volna, abból, ahogy rám tekint, hogy előbb utóbb, ha nem is eltörik, de azért megreped nálam az a bizonyos mécses.
Mély levegőt vettem és megpróbáltam erőt venni magamon.
- Csodállak, tudod? – kezdett visszatérni a hangom. – Még nem ismertem senki olyat, mint te. – Őszintén beszéltem, tényleg. Még csak hozzá hasonlót sem ismertem. Devon tipikusan olyan valaki, akiről egyszerre tudsz mindent és semmit, legalább is, ilyennek tűnt nekem. Gyanítom, nem csak én gondoltam róla ezt…

† Music: Counting stars † Note: Csodállak

†
¤¤¤

Tárgy: Re: Devon & Adrian then Promise Csüt. Május 14, 2015 10:20 pm

To: a great little girl

Hatásszünet ott ahol kell. Ahogy kimondtam az életkorom, egyre inkább megértettem annak hosszát és tartalmasságát. Valahogy kezdem kapizsgálni miért is számít ez ennyire. Mr. Walsh, Balthazar és a többiek nézőpontját. Véleményüket, szavaikat. Utolsó szavaim elhangoztával ismét Promise felé fordítom fejemet. Kék szemimmel egyenesen az övéibe nézek. Nem sűrűn adatott meg életem során, hogy valaha leültem volna egy beteggel, vagy bárki mással beszélgetni. Az egyetlen kivételes egyén ebben, egy személyben ápolóm és nevelőapám, Balthazar. Nem is gondoltam volna, hogy lesz még akár egyetlen egy valaki, akivel megoszthatok néhány dolgot. Az orvosok és más ápolók mindössze annyit tudtak, amit nekik tudniuk kellett. De a többi... magányosan, zárkózottan éltem és élek most is. Barátságokat sosem kötöttem. Mennyi az esélye, hogy hosszú életű lesz egy ilyen helyen? És hogy nem veszítem el? Nem élek, soha nem is éltem, de leginkább, nem élhetek álom világban. Ez a kegyetlen és durva valóság, a Walsh Intézet.
Lám, a felhőtlen jó hangulatnak vége lett. Nincs értelme hibáztatni bárkit is. Promise nem tudhatta kérdésére a legrosszabb válasszal rendelkezem. De, jobb embernek nem is tehette volna fel. Talán, kijelenthetem, hogy a betegek közül én tudok a legtöbbet erről a helyről. Volt időm megtapasztalni miként működnek a dolgok. Akárhogy is, a hangulat mindenképp visszazuhant volna. Legközelebb, - ha lesz egyáltalán ilyen - előfordulhat az ennél is jobb meglepetés. Ki tudja, ezek után mennyire fog odafigyelni a folyosókon, vagy ebédnél a magányosan ülő emberekre? Hacsak, el nem viszik még azelőtt őt is. Általában hamar elvesztem azt, akit megismerek. Hát van-e értelme így bárkit is megismernem? Nincs. De, büszke lehetek arra, hogy olyan vagyok amilyen. Erős, és ha veszítek is kitartásomból, kijelenthetem; még itt vagyok! Érzem a már-már tapintható szomorúságot a levegőben. Vegyül mellé némi félelem, aggódás, döbbenet és melankólia. Nem is számíthattam volna másra. Hosszan nézem a fiatal nő zöld szemeit, majd lassan elfordítva felem magam elé meredve a nedves füvet kezdem nézni. Újabb csend telepszik közénk átadva az érzést és megteremtve a helyzethez illő legtökéletesebb hangulatot. Ó, ha nem hallanánk ciripelést mellé, és az ég sem lenne ily' derült... megfulladnék. Minő szerencse ez nekem. Furcsa nyugalom érzése tölt el.
- Nem. Soha. Még csak meg sem fordult a fejemben. - feleltem a hirtelen feltett kérdésre, mely bátorsága tudtomra adta, Promise éppen ezt tervezi. Felé fordítottam a fejem és komolyan néztem rá. Tekintetem be enyhe szigort csempészve a következő, inkább óvó szavaimhoz - Nincs értelme. Ne érts félre, nem azért, mert lehetetlen. Hanem... mert nincs élet utána. Ugyan olyan lenne, mint itt. Idővel pedig, megtanulsz felülkerekedni a "betegségeden" és kivívhatod magadnak az orvosok tiszteletét. A napot melytől fogva nem lesznek veled durvák. Figyelmesebbek, udvariasabbak és segítőkészebbek. A pillanatot, mikortól fogva ha úgy hozza az élet, te magad kérheted, hogy többet ne vágjanak fel és nézzék meg minden rendben van-e az agyaddal. Hidd el, a saját káromon tanultam meg mi az engedetlenség ára. És nem te lennél az első, aki megpróbálja, Promise. Mindenki, aki ezen az úton járt, mint te... végül sosem láttam többet, és nem azért mert kijutott. - hajtottam egy kicsit közelebb a fejemet. Komolyan beszéltem. Igyekezvén felvenni Balthazar kedves és tanulságosan okító hangnemét, melyből megtanultam odafigyelni a dolgokra, ezzel pedig sok bajt megspórolva önmagamnak. Remélem ő is veszi majd a célzást, és lesz annyi esze, amennyinek lennie kell. Csak egy kevés sütnivalóra van szüksége az életben maradáshoz. Én, megedződtem az évek során. Könnyebb lett volna, amiért eleve ebbe születtem bele? Mert nem tudom milyen a világ odakint? Meglehet. De, semmivel sem érzem magam kevesebbnek. Nem is kell, hiszen én még itt vagyok.
Tekintetem az ifjú arcát fürkészik, ahogy letévedtek zöld íriszeiről. Majd lassan állkapcsához érve a bőrére tapadt vizes, egészen sötét színű vörös hajtincsre tévedek. Váratlanul mozdulok meg. Felé fordulok felhagyva eddigi ülő pozitúrámmal, és finoman hozzáérve elveszem azt a kósza hajszálat. Bíztató, halvány mosollyá húzódik ajkam, miközben szemeim újra az övéinél kötnek ki, hogy onnan a vállakra, majd az alig kilátszó kezekre tévedjenek. Felpillantva imént mozdított, felé közelebbi kezem tenyérrészét enyhén mögém téve megtámaszkodom rajta. Csendesen figyelem őt miközben a nem is olyan rég, a csend előtti monológomat ízlelgeti.

Đ music Đ Night Mist
Đ note Đ
Đ words Đ 670

Tárgy: Re: Devon & Adrian then Promise Csüt. Május 14, 2015 9:34 pm

Devon & Promise

gee, you're laughing?

Görcsbe rándult a gyomrom. A félelem lassan kúszott végig az ereimben, ahogy tudatosult bennem mennyire fontos is nekem az a válasz, amit most vártam tőle. Eddig bele sem mertem gondolni, hogy az, amit mondani fog, mekkora hatással lehet rám. Hogy ez az egész mekkora hatással van rám. Ez az egész egy őrület! Nincs rá jobb szó. Lassan kezdem úgy érezni, hogy én is megzavarodok idebent. Vagy lehet, hogy az elmém már most sem teljesen normális? Ez a hely… szépen, lassan őrölt fel belülről és még csak fel sem tűnt! Még csak most ébredtem rá erre, ahogy egy kis reményért áhítozva, vártam, hogy Devon végre mondjon valamit. Bármit, akármit!
Visszatartottam a lélegzetemet, amikor rám nézett. Tekintetem összefonódott az övével, s az én zöldem nem akarta elereszteni az ő kékjét. Láttam benne valamit, amire nem tudtam volna magamtól rájönni, hogy mi az. Talán a felismerést, ahogy engem nézve rájött, miért is kérdezem ezt?
Nem mertem megszólalni. Nem bírtam mozogni. A világért sem szerettem volna sürgetni a válasszal, hiszen ez annyira személyes és tényleg egy elég… mélyen lehetett az a válasz, hogy csak úgy megossza azt akárkivel. Nem várhattam tőle, hogy válaszoljon. Ami azt illeti, szinte vártam, hogy mikor pattan fel és hagy itt egyedül. S bár vártam erre, éreztem, hogy nem lettem volna lelkileg felkészülve rá, ha így tett volna. Még élt bennem a remény, amit jelenleg csak ő tudott volna táplálni vagy éppen végleg kioltani.
Hatalmasat dobbant a szívem, amikor végre megszólalt. Amúgy is nagy szemeim, most még jobban elkerekedtek a hallottaktól. S valami fájdalmas szúrást éreztem a mellkasomban. A szívem… összeszorult érte. Itt született? Itt kellett töltenie a gyerekkorát? Itt?!
Levegőért kaptam. A váratlan információtól még levegőt is elfelejtettem venni. Vettem két mély lélegzetet, éreztem, ahogy szépen lassan kezdek kicsit magamhoz térni. Figyelmem továbbra sem véve le a férfiról, türelmesen várakoztam tovább. Éreztem, hogy nem fog felkelni és itt hagyni. Bár kinéztem volna belőle, volt benne valami, a mozdulatsorában, ami arról árulkodott, hogy ennek még folytatása lesz.
Én is helyzetet váltottam. Nem akartam továbbra is kényelmesen heverészni, amikor egy ilyen dologról beszéltünk. Lassan törökülésbe helyezkedtem, Devon kabátját pedig megigazítva magamon, a hátamra tettem, elől, pedig kezeimmel összefogtam azt magamon. Vizes hajamat hagytam, hagy omoljon előre, össze-vissza, kuszán a vállaimra, nem igazán foglalkoztatott. Az meg, hogy a pizsamám még mindig vizesen tapadt rám mindenütt… inkább nem is gondolnék erre.
Tülkön ültem már, hogy Devon kimondja, ami a fejében jár. Kíváncsi voltam, a szívem hevesen dobogott és még mindig féltem. Nem szerettem volna, de még mindig rettegtem a mondanivalójától. Valahogy rossz előérzetem volt ezzel kapcsolatban. Éreztem, hogy amit hallani fogok, az valószínűleg nem lesz túl kellemes. Sem neki, sem nekem.
S mintha csak a szavaimat akarná igazolni… beszélt. Hallottam a hangját, megértettem a szavait, de mégis… olyan volt, mintha semmit nem fogtam volna fel belőle. Csak meredten néztem magam elé, próbáltam leküzdeni azt a kimondhatatlan érzést a nyomromban, az egész lényemben, ami eluralkodott rajtam. Sírni tudtam volna, nem is! Zokogni, sikítani és minden egyebet. Tudtam. Valahogy mindig is éreztem, hogy ezen a helyen elpusztítják az embert. De most legalább egy valamiben biztos voltam. Meg fogok innét szökni, és akit tudok, magammal cipelek…
Egy hang sem jött ki a torkomon, az arcomon sötét vonalak jelezhették, szemeimben – bár még mindig nem néztem ő rá – a félelem mutatta, hogy mennyire megviselt, amit mondott. De igyekeztem nem összetörni. Valójában, már nem lett volna hová törnöm. Rég összezúztak már, egyedül csak az tartott még életben, hogy voltak mellettem emberek, akiket szerettem és még ennek ellenére is élt bennem a remény, hogy kijuthatok és egyszer; szabad lehetek. A reményt pedig nem hagyom, senkinek sem engedem, hogy elvegye tőlem. Mert amíg a remény él… addig semmi sincs veszve.
- Próbáltál valaha elmenni? – kérdeztem meg tőle váratlanul, a vártnál sokkal bátrabban. A tekintetem is ráemeltem, zöld szemeim az ő kékjét figyelték. Nem engedhettem meg magamnak, hogy gyengének látszódjak, szerettem azt gondolni, hogy elég kemény vagyok hozzá, hogy túléljem. Nem is tudom miért, de szerettem volna, ha Devon is tudja ezt.

† Music: Counting stars † Note: csak megírtam Very Happy

†
¤¤¤

Tárgy: Re: Devon & Adrian then Promise Csüt. Május 14, 2015 7:46 pm

To: a great little girl

Fekszem a fűben és a csillagokat bámulom. Fejemben ezer meg ezer gondolat fordul meg. Nem is tudom mikor csináltam utoljára valami ostobaságot. Valami őrültet! Az egy dolog, hogy most itt vagyunk, de ez még sem a legjobb és a legtöbb, amit mutathattam és tehettem. Azt hiszem, ha lenne legközelebb, már tudom is mit fogok megmutatni Promise-nak. Egy sokkal csodálatosabb és szabadabb helyet. Olyasmit, hová csak öngyilkos jelöltek merészkednének. De én, szárnyaló sas madárnak hiszem magam azokban a percekben. Ritkán jár arra bárki, mint fehér holló megfordulnak páran, de csak ha egy számukra nem kívánatos ok felcsalogatja őket. Igen, fel... nem A toronyról beszélek. Egy sokkal jobb helyről. Többek között erre gondoltam, na meg számtalan ürességre. Tiszta fejjelt, nyugodt szívvel heverészve a fűben. Kékségeim elveszve a fenti sötétben, meg annak apró fénypontocskáiban. Csend telepszik közénk. Az éjszakát lassan megtöltik a tücskök és más apró lények muzsikája, mi pedig itt fekszünk a csillagok alatt. Tökéletes béke, nyugalom, lazítás. Valami, ami ritkán adatik meg ezen a helyen, melyet becsülök és tisztelek. Lassan lehunyom a szemem és érzékeim átadva környezetemnek új szintre viszem a friss, szabad levegő nyújtotta pihenést. Hallom, ahogy a mellettem fekvő - megsaccolt életkorú, de mindenképp fiatal - nő felém fordul. Ekkor nyitom fel szemhéjam és emelem újra az égbolt felé saját kékségeim. Szemem sarkából látom is valamennyire az engem figyelő Promise-t, de nem foglalkozom vizslató tekintetével. Ha mondani szeretne valamit, előbb avagy utóbb, de kinyögi. Ha pedig csak bámulna, nem rontom el a pillanatát. Nem ő lenne az egyetlen. Mondhatnám úgy is, hogy árnyékban élek ugyan, ám hozzászoktam a fürkésző tekintetekhez. Nem telik el sok néma pillanat, a csurom vizes lány beszédhez nyitja ajkait és nehézkesen, nyögve nyelősen ugyan, de felteszi a szívét nyomó kérdést. Eleinte nem felelek. Felé fordítom fejemet és mélyen belenézek szemeibe. A téma személyes, és a válasz, még kellemetlenebb. Olyasmit, amit nem szívesen hall itt valaki. Megtehetném, hogy szokásomhoz híven visszahúzódom magányomba, talán még itt is hagyhatnám, - elvégre épp elég pletyka kering rólam azok körében, akiknek igenis feltűnt a létezésem - ám nem mindent kell nekik elhinni. Mondhatnám úgy is, épp ez az ami maradásra, mi több, feleletre késztet. Hát, megadom a választ a kérdésre. A mondatot, melyet a legkevésbé szeretett volna hallani.
- Itt születtem. - feleltem halkan, tekintetem lesütve a fűre. Elfordítom fejem, majd felülve a lábaim felhúzom egy darabon. Térdeim behajlítva, lábaim terpeszben, bakancsom sarkát a földbe mélyesztem, míg kezeim a térdeken pihenve én magam a messzeségbe bámulok. Tudom, jobb a látásom a sötétben. Nem olyan, mint egy macskáé, de azért épp elég arra, hogy érzékeljem a hatalmas udvar végét jelző még erősebb jelentéssel bíró falat. Azt a magas, nagy falat mely körbekeríti az egész területet - Ezen a helyen nőttem fel. Éltem s élem az életemet. De, ha tudni akarod... innen nincs kiút. Alig néhányan bírják tovább 24-26 éves koruknál. Az az átlag élettartam itt. Addigra... felkerülnek A toronyba. - mesélem egy kis szünet után, majd lehajtva fejem pontosítottam a válaszomon - Ch! Nem ilyen fajta válaszra vártál úgyhogy elmondom: - fejem Promise felé fordítva fejezem be mondatomat - Harminchat éve.

Đ music Đ Night Mist
Đ note Đ
Đ words Đ 510

Tárgy: Re: Devon & Adrian then Promise Csüt. Május 14, 2015 6:53 pm

Devon & Promise

gee, you're laughing?

Nem hittem volna, hogy ezen a helyen valaha is érhetnek jó élmények, ehhez képest az elmúlt pár napban ez már a második alkalom, hogy sikerült megfeledkeznem a bezártságról és boldog voltam. Még ha csak egy kicsit is, de boldog voltam. Ez pedig egy ilyen intézetben, mint a Walsh, hatalmas csodának számít.
Idekint nem kísértettek a hangok, odabent annyira lekötötte figyelmemet a félelemből fakadó adrenalin, hogy nem is hallottam meg azokat. Nem is tudtam, hogy ez lehetséges. Most, hogy megjelent Devon, hirtelen úgy látszott, minden olyan dolog, amiről azt hittem, nem valósulhat meg, mégis megtörtént.
Ezért is és még sok másért is, amit csak ma éjszaka tett, kimondhatatlanul hálás voltam neki. S bár köszönetet mondtam érte, még mindig nem éreztem elégnek, hogy kifejezzem a hálámat. Úgy gondoltam tartozom neki, hogy az adósa vagyok. S ha úgy adódik, hogy tehetek érte valamit, akkor megteszem.
Újabb hálás mosollyal fogadtam rám terített kabátját. Hiába éreztem úgy, hogy jelen pillanatban nem fáztam, a vizes fűben, csurom vizesen heverészve, nem hiányzott a nyakamba egy kiadós tüdőgyulladás. Még egy dolog a listán, amiért megint csak ez a morgó, sötétben settenkedő alaknak kellett hálásnak lennem.
Tekintetemmel követtem Devon mozgását, ahogy ő is leheveredett mellém a nedves földre. Aztán tekintetem megint az égre kúszott, csodáltam a csillagos eget. Tekintetemmel kerestem a legnagyobb és legfényesebb csillagokat, melyek ezüstös fénnyel világítottak meg bennünket.
Így feküdtem percekig, csendben, míg nem lassan az oldalamra fordultam, hogy teljes figyelmemet a mellettem fekvő férfinek szentelhessem. Kíváncsi voltam rá. Megmozgatta a gondolataimat, ahogy rátekintettem. Érdekelt, hogy vajon mit keresett még mindig itt és, hogy hogyan bírta ennyire jól?
Eleinte nem szólaltam meg, csak vizslattam őt, mintha csak arra vártam volna, hogy kérdeznem sem kell, magától megered a nyelve. Hát, kétlem, hogy magától kitalálná milyen kérdések vetültek fel bennem, de az egyszer biztos, hogy bámészkodásom szemet szúrhatott neki. Arcomra is kiülhetett a kíváncsiság jele, ahogy finoman, alig észrevehetően ráncoltam homlokomat, ahogy – még magam sem igen vettem észre – számat rágcsálva, arra koncentráltam, hogy a puszta látványából választ találjak a kérdéseimre.
Aztán, még mielőtt visszafoghattam volna magamat, a szám önálló életre kelve, megszólította őt.
- Devon? – Idegennek hallottam a hangot, ami kijött a torkomon. Mintha nem is én beszéltem volna, de közben mégis. Általában ez történik, amikor hagyom, hogy elsodorjanak a gondolataim és öntudatomon kívül is cselekszem. Pár pillanat kellett, míg megtaláltam a saját hangomat és úgy folytattam:
- Mióta…? – nem fejeztem be, helyette újra gondoltam mit is akarok kérdezni. - Mennyi ideje vagy itt? Úgy értem, hogy a Walsh-ban? – pontosítottam. Nagy, zöld szemeimmel figyeltem rá. Eddig nem is gondoltam erre, de igazából ezt nem csak azért kérdeztem, mert ő rá voltam kíváncsi – persze nagyrészt ez volt az oka -, hanem mert érdekelt, vajon meddig leszek én ide bezárva?! Meddig képesek elmenni az orvosok, hány éven keresztül akarnak még fogolyként kalitkába zárva tartani?
Nem akartam már itt lenni. Egy ideje már elgondolkoztam rajta, hogy kiutat kellene találni. Ezzel pedig nem voltam egyedül. Voltak többen is, velem egygondolkodásúak, akik szintén a szökésben látták az egyetlen kiutat. Lassan kezdtem én is elhinni, hogy tényleg ez lehet az egyetlen módja a szabadulásunknak. De vajon tényleg így van ez?

† Music: Counting stars † Note: rövidke lett Zacsi

†
¤¤¤

Tárgy: Re: Devon & Adrian then Promise Vas. Május 10, 2015 10:35 pm

To: a great little girl

Elintéztem az őrt, Promise sokkos állapotba került, és azt hiszem mondhatom így, sikerült másodjára is megijesztenem. Hát, nem én vagyok a Walsh elmegyógyintézet folyosókon mászkáló rémséges, fekete szörnyetege, ki megbújva a sötétben csak a legjobb pillanatra vár, hogy elkapjon? Beránt a mélységbe, ahonnan nincs kiút. Mégis, ez a lány kihozza belőlem azt, amit senki másnak nem tennék meg. Hiszen, most is épp a lépcsőkön cibálom lefelé. Kivezetem az udvarra, megmutatom neki azt, melyet talán rajtam kívül senki más nem ismer. Az egyik kedvelt időtöltésemet a derült éjszakákon. Éjfél. Mily' csodálatos időpont az estében, mikor beindítják a locsolókat, hogy frissen és zölden tartsák az udvart ahol még le is vágják a füvet. Devon, meg fogod még bánni ezt az estét, és annak minden egyes pillanatát. Na jó, azt a részt, amikor megvédtem nem fogom semmisé kívánni. Ám a többit... az már egy egészen más kérdés. Elvégre, mi ütött belém Mit csinálok? Sosem voltam ilyen azelőtt. Barátkozás? Ugyan már, Balthazar az egyetlen személy akit valaha is nevezhetnék a barátomnak. A bökkenő csak ott van, hogy ő több ennél. Szóval, nincsenek barátaim. Sosem voltak, soha nem is lesznek. Ezután az este után... ki tudja, lehet újra idegenek leszünk egymásnak. Nem tudom. Addig is, eszem ágában sincs abbahagyni, amit csinálok.
Erősen fogom Promise csuklóját. Végig húzom a folyosókon, néha megtorpanok elkerülni az őröket, de célom elérésében hajthatatlanul is előre törtetek. Szabad kezemben annak az őrnek a kulcsait szorongatom, akit már elég jól megismertem. Nem mintha másokat nem, de őt különösen. Mégiscsak a fiúk szintjét tartja felügyelet alatt. Hogy mennyi fejfájást okoztam én neki az évek során! Csoda, hogy még van állása. Ah, azért kedvelem... elseggelni. Sikerül másodpercekkel az öntözés automata indulása előtt kiérnünk az udvarra. A sötét, hold világította füves területre. A hely, ahol akaratlanul is szabadnak érezheted magad. Különösen éjszaka. Gyönyörködhetsz és kikapcsolódhatsz. Talán ezért kedvelem annyira ezt a helyet. Itt, a derült égbolt ezt nyújtja. Ellenben azzal, mikor képes vagyok a szakadó esőben kijönni szintén éjjel, csakhogy jobban érezzem a magányt és teljesen elázzak... a természet által. Célom elérve, nyugodtan engedem el a lány kezét és távolabb lépve tőle széttárt karokkal várom ki azt a néhány másodpercnyi tört időt, amíg bekapcsolnak a locsolók. Telibe kap minket a víz, én pedig örülve ennek elnevetem magam. Megfordulva, ahogy kék íriszeim találkoztak Promise-val elkomolyodtam. Ellenben az ő arcán igenis ott volt a játékosság. Érdeklődve figyeltem közeledését, majd megfogva kezem arra ösztönzött, hogy kövessem. Hagytam, hogy ő vezessen. Pff! Ilyen sincs mindennap. Kétség kívül az elmúlt napok igen rendhagyóak. A részletek most nem fontosak. Inkább követem a fiatal, minden bizonnyal életét még csak most megkezdő lányt keresztül a locsolókon. Több el is talál minket, így nedves ruházatunkon és legfőképpen hajunkon ott csillognak a vízcseppek. Egészen addig megy a bohóckodás, mígnem elcsúszik a papucsos lány és bizony engem elengedve a fűben köt ki. Elkaphattam volna, ha nem ragaszkodik az elengedésemhez. Mindegy is. Nem ütötte meg magát, legalábbis úgy tűnik. Megállok felette és figyelem nevetését. Arcom akaratlanul is lággyá válik, hogy ajkaim finom, lágy mosollyá húzódhassanak. Jó érzéssel töltött el, hogy még ezen a helyen is, láthatok valaki őszintén, önfeledten nevetni, szórakozni. Nem is nagyon kívánhatna mást az ember. Nekem ezek az apróságok számítanak nagy dolognak, fontosnak. A gondolat pedig, miszerint az én kezem munkája is benne van, csak még édesebb.
Pár másodpercig állok, mozdulatlan és kék szemeimmel társamat figyelem. Mígnem, rám néz és köszönetet mond. Mosolyom kiszélesedve bíztatóvá válik. Egyfajta nincs mit, máskor is, bármikor jelzéssel mögötte. Aztán, mint valami varázsszó hangzott volna el, a locsolók leálltak. Felemeltem fejem, körbe pillantottam. Mélyen levegőt véve magamba szívtam a frissen locsolt pázsit illatát. Csodálatos volt. Lepillantva Promise-ra egy másik dolog jutott eszembe hirtelen. Levettem a bőrkabátomat, mely belül meleg volt, kívül ugyan egy kissé nedves, de nem ázott át, így tökéletesen megfelelt a célnak. Leguggolva ráterítettem a lányra, majd mellé feküdve én is a sötét, mégis ragyogó égboltot kezdtem bámulni.

Đ music Đ Funhouse
Đ note Đ miért nem? pirul

olyan kis aranyos vagy! szeri

Đ words Đ 641

Tárgy: Re: Devon & Adrian then Promise Vas. Május 10, 2015 9:21 pm

Devon & Promise

gee, you're laughing?

Nem tudom miért, de biztonsági érzettel töltött el Devon szorítása. Oly annyira, hogy már azt sem igazán tudtam miért is féltem tőle ez idáig?! Úgy éreztem, ameddig mellettem áll, addig nem eshet bajom, addig nem láthatnak meg. Elcsodálkoztam rajta, hogy ő mennyire nyugodt és mi az a hűvös magabiztosság, ami belőle áradt. Nem emlékszem láttam-e valaha hasonló kiállású férfit. Még az apám sem volt ilyen, pedig általában minden kislány ilyennek látja az apukáját. Sérthetetlennek, erősnek, bátornak és mindig nyugodtnak. Az egyetlen és az utolsó, amire emlékszem az apámból, az a hatalmas bőrönd, amivel elhagyta a házat, a kiabálás és a csapódó ajtó, amivel örökre elvágta magát tőlem. Ezt követően pedig az anyám is elhagyott, nemes egyszerűséggel, vigyorogva adott át az intézetnek. Szerintem amúgy sem szeretett soha. Talán még örült is neki, hogy megszabadult a bolond, állandóan sikoltozó lányától. Hát anya, képzeld én is hálás vagyok neki, hogy bedugtál egy ilyen helyre. Itt legalább megkaptam mindent, amit tőle sohasem. Szeretet, barátok, izgalom, félelem, veszély, kaland és a biztonság. Mióta itt voltam, most először éreztem, hogy a félelmemet lassan, de biztosan felváltotta a biztonság érzete. Nem tudom miért most, azt meg főleg nem, hogy miért pont vele, de így volt. S bár kicsit kényelmetlenül érintett a közelség, azért megnyugtatott, hogy így volt és belé kapaszkodhattam.
Minden létező izmom megrándult, megfeszült, ahogy a léptek abbamaradtak és közel két méterre az őr megállt mellettünk. Talán kicsit még meg is rántottam Devon felsőjét, ahogy higgadtságot próbáltam magamra erőltetni. Nem, nem féltem, a félelmem, ahogy jött, úgy párolgott el. Sokkalta inkább voltam izgatott, mintsem ijedt. Ez persze nem zárta ki azt, hogy mennyire aggódtam. Aggódtam, hogy itt lesz a vége, hogy lebukunk, és ebből már tényleg nem dumálom ki magam. Magamban nem is tudom hányféleképpen, de imádkoztam, hogy ne tököljön itt sokáig az őr. De úgy néz ki, ma este elhagyott az én istenem, amikor az őr elejtett lámpája egyenest hozzánk gurult.
Nagyot nyeltem, a szívem zakatolt, engem meg az ájulás kerülgetett. Visszafelé számoltam a másodperceket. 3…2…1…
Enyhült a szorítás körülöttem, s morgás harsant a sötétben. Először nem is tudtam mire véljem. Aztán rájöttem, hogy a hang kiadója nem más, mint Devon. Csodálkozva pillantottam fel rá, mintha csak saját magamat akarnám meggyőzni arról, hogy tényleg ő adja ki a hangot. Ő volt. Nem tudom, hogy csinálta, de tényleg ő volt. Életemben először hallottam valakit idebent így morogni. Evan is szokott kiadni furcsa hangokat, de ő ez idáig még csak dorombolt. Devon meg morog… Kész állatkert. De ha valaki holnap a folyosókon rám sziszeg, én szerzek egy telefont és kihívom az állatrendőrséget!
Annyira lefoglalt Devon tanulmányozása, hogy fel sem tűnt, mikor eresztett el. Azt sem láttam, hogy az őr, mikor került ide. Már csak azt fogtam fel az egészből, ahogy a pufók pasi feje koppant a falban, aztán, mint valami rongy baba, úgy csuklott össze a földön, fölötte pedig Devon állt. Szerencsétlen fickó. Riadt pillantással néztem fel a férfira, aki mellett nem is olyan régen még biztonságban éreztem magam, most megint ijesztőnek hatott. Agresszív és kiszámíthatatlan… Ez a két szó ugrott be róla hirtelen. Bármit is művelt vele az intézet, valami felejthetetlent alkottak.
- Te? Te most…? – kérdeztem, de választ nem igazán vártam rá. Igazából, még csak az őrt se sajnáltam.
Nagyra nyílt, csodálkozó, némi félelemmel hígított, tekintetemmel néztem fel a férfira, miközben egy apró lépéssel a falig hátráltam. Kellett valami, amin megtámaszthattam magam, míg felfogom, hogy mi is történt itt. Épp csak pár pillanat telt el, mire kettőt pislogtam, ujjak fonódtak a csuklómra és húztak magukkal egyenesen előre. Nem ellenkeztem, nem próbáltam magam kiszabadítani. Kicsit sokkos voltam még ahhoz, hogy bármire is futotta volna tőlem. Egyszerűen csak követtem őt, bíztam benne, hogy hirtelen nem gondolta meg magát és nem akar megölni, aztán elásni az udvarban. Bár be kell vallanom, amikor kiértünk a szabad levegőre, kicsit megijedtem. A sors furcsa fintorának tartottam, hogy pont az „elás az udvarban” elgondolásom következtében vezetett, pontosan erre a helyre. Lehet, hogy le kellett volna kopognom?
Úgy éreztem magamat, mint valami játékszer, amit ide-oda hurcibálhatnak. Nem is figyeltem, hogy merre megyünk, csak az este hűvösét érzékeltem bőrömön. Ez az anyag, ami rajtam volt, nem volt elég meleg, hogy távol tartsa tőlem a hideget, de még így sem fáztam. Kellemesen libabőrös lettem.
A kíváncsiságom is fellángolt, ahogy Devon a sötét udvarnak egy olyan részére húzott magával, amit fény nélkül még csak véletlenül sem ismertem fel. Elképzelésem sem volt mi lehetett itt olyan érdekes, hogy ide kellett hoznia.
Elengedett. Fájdalmasan masszíroztam a megszorongatott testrészemet, s hunyorogva meg is szemléltem azt, elszíneződött nyomok után kutatva. Hiába, ebben a fényben semmit sem láttam belőle. Itt az egyetlen fényforrás a hold és a csillagok voltak, amik gyönyörűen ragyogtak odafent, ezüstös fénnyel borítva be mindent idekint. Az égre vetettem tekintetem. Csodálatos volt a látvány.
Már éppen hangosan is meg akartam jegyezni mennyire szépnek találtam az égboltot, amikor szavak helyett egy apró sikkantás szakadt fel belőlem, a váratlanul ért, hideg víz hatására, ami telibe fröcskölt. Meglepetten néztem rabtársam felé, aki nevetve, tárt karokkal élvezte az egészet. Halkan én is felnevettem, miközben őt figyeltem. Mikor tekintetünk találkozott, az ő arcára újra komolyság ült ki. Furcsának tartottam ezt a hirtelen változást. Devon… kiismerhetetlen vagy.
Elbűvölő, játékos fintor csücsült az arcomon, miközben elindultam felé és megfogva Devon kezét, ezúttal én húztam őt magam után, míg keresztülrohantam vele a locsolók kereszttüzében. Valahol félúton aztán megcsúsztam a vizes füvön, hála a papucsomnak és elengedve a kezét, hanyatt vágódtam a nedves fűben. Két kezemmel zavaromban eltakartam az arcomat, de nevettem. Miután leeresztettem a kezeimet, a nevetésem akkor sem szűnt meg. Jókedvem lett és ezt, csak neki köszönhetem.
Tekintetem megint az égre szegeztem, eszem ágában sem volt felkelni a fűből, innen, fekvőhelyzetből a csillagok talán csak még gyönyörűbbnek tűntek.
- Köszönöm. – Arcomat Devon felé fordítottam, s lágyan rámosolyogtam. Mindent köszöntem neki. Hogy megmentett az őrtől, hogy elhozott ide, kicsit talán még azt is, hogy a szívbajt hozta rám.

† Music: Counting stars † Note: nem ér kinevetni Razz

†
¤¤¤

Tárgy: Re: Devon & Adrian then Promise Pént. Május 01, 2015 6:30 pm

Devon + Adrian

☣ 348 ☣ music ☣ thanks the game! ☣

Hatalmas masina gurul ki az állomásról. Kerekei lassan átfordulnak, megindul a gépezet. Maga után hosszú sorban húzza a vagonokat. Az express nagy megterhelésnek van kitéve, megállítani még sem tudja senki. Elhagyja az állomást és tempóján gyorsítva egy hosszú fütty szót is hallat. Végig száguld a városon, majd a termőföldeken. Útja keresztül vezet a réteken, erdőkön, hegyeken. Széllel kel versenyre, míg én magam ott sétálok Devon mellett. Figyelek a csendre, a szavakra, miközben tovább nassolok. Alaposan megrágom a rögtönözve szerzett édességet. Egyenesen előre nézek. Fokozatosan választ kapok szavaimra. Ezek a válaszok gyorsításra késztetik őrült elmém vonatját. Sebességrekordot kész dönteni. Kezdem egyre kevésbé megérteni, miért nem beszélgettem eddig többet ezzel az emberrel. Fondorlatos és kimondottan jó hatással van ördögi énemre. Beindítja sötét oldalam. Átveszi az irányítást mozdonyaim felett és új utakra tereli őket. Ezentúl többször fogom keresni a társaságát. Milyen figyelemre méltó férfivá érett. Oda kell figyeljek rá. Veszélyes!
Izzik a vágány. Barna szemeimmel már fel sem fogom mit látok. Vizuálisan előttem a vonat. Arra fókuszálok, pedig látom a zöldet magam előtt. Érzékelem a férfi jelenlétét, a környező fákat amik alá besétálunk szép lassan a forrón perzselő nap elől. Hallom mély, tiszta hangját a farkasnak, mégis kevésnek bizonyul a valóságban tartáshoz. Evő mozdulatsorom is megállt. Agyamban zakatolnak a gondolatok. Ott vagyok bent. Az egyik utas kocsi oldalsó ajtaját kinyitom, megkapaszkodom és kihajolok a vagonból. Előre nézek, látom a végállomást, de az express járat nem lassít. Nincs semmi ami megállíthatná. Devon vezeti. Túl az állomáson. Elsodor mindent a menetszéllel. Az ütközőktől sem retten meg. Nekik szaladva lángba borítja az egész járatot. Hatalmas robbanással ér véget. A gondolat megérkezett. Az új ötlet megszületett. Valami, ami eddig sosem látott fordulatot vehet. Megállok. Továbbra is előre bámulok. Már jó ideje nem pisloghattam. T'án feltűnt ez a férfinak, Talán nem. Érdekelni nem fog véleménye. Sokkal fontosabb dolgom van ennél. Se szó, se hang, minden további nélkül nyújtom ki kezem oldalra s elengedem a zacskót. Elkapja-e, nem foglalkoztat. Leesik, ez van! Kilépek ellenkező irányba, sarkon fordulok és határozott léptekkel hagyom faképnél a férfit. Kezembe veszem napszemüvegem, majd feltéve egyenesen vissza megyek az épületbe. Rengeteg dolgom van...

Szabad játéktér!

Tárgy: Re: Devon & Adrian then Promise Csüt. Ápr. 30, 2015 4:52 pm

To: Mr. Walsh

Leterítve a kellemetlenül és bosszantóan bután viselkedő beteg társamat éreztem valamit. Mégpedig hirtelen jött dühöt. Felmérgesített ostoba viselkedése, a saját érzelmei és cselekedetének minden egyes apró mozzanata. Kitágult orrlyukai, duzzadt erei és merem járása. Ha valaki megkérdezte volna tőlem, valamikor korábban, hogy ilyen vagy ehhez hasonló helyzetben kiállnék-e az elmegyógyintézet igazgatója mellett biztosan kinevettem volna. Most, mégis ez történt. A nagy helyzet az, hogy teljesen reflexből jött a dolog. Tudatomnál voltam, mégis azt éreztem, ezt kell tennem. Helyes döntés cselekedni, mintsem ott állni és arra várni maga Adrian Walsh mit tesz. Ezt már sosem tudom meg. Ellenben, kíváncsiságom egy másik rétét kielégíthetem. Kideríthetem miért is ilyen érdeklődő velem szemben. Tippjeim, ötleteim vannak, ám a pakli nem csak ezekből a lapokból áll. Bármi más ok, vagy okok előfordulhatnak, és ezekről nekem halvány sejtelmem sem lehet. Hiszen, azt sem tudom milyen a külvilág. És ez jobb is így, azt hiszem. Egyenlőre biztosan. Nincs semmi ami érdeklődésemet kellően vonzaná odakintről. Se szó se beszéd, ott hagytam a csodálkozó, farkas génekkel rendelkező igazgatót. Elkezdtünk egy sétát, amit eszem ágában sincs ilyen módon befejezni. A feltett kérdésre pedig felelnem kellene. Tudom is mit fogok mondani, ha Mr. Walsh hajlandó lesz utánam jönni. Nem tétlenkedett sokáig. Utánam sietett, és míg én némaságba burkolódzva tettem a fűbe egyik lábam a másik után, ő folytatta a beszédet. Meghallgattam szavait, majd egy kis csend után visszatértem az először feltett kérdésre, hogy szépen sorjában válaszoljak minden más elhangzott szóra, mondatra.
- Mr. Walsh, maga is tudja, én itt születtem és nőttem fel. Mindenem meg van, amit csak szeretnék. Nem vágyom többre, tényleg. A betegek számára úgy sem tudja megadni azt, ami a legfontosabbak egyike az emberek életében: a szabadságot. - élénk, erős kék szemeimmel oldalra pillantok. Tekintetem a falatozó férfit pásztázza. Tudomásul veszem, alaposan elmémbe vésem szavait. Ha lesz valami komolyabb problémám, - bár kétség kívül előbb rendezek balhét magam és jut el mástól a fülébe - rögvest felkeresem és elmondom neki. Érdekelne, vajon meddig hajlandó elmenni? Mi az a bizonyos határ, amit meghúzna csak azért, hogy feszegethessem? De, ezt már nem kérdezem meg. Sokkal inkább az elhangzott kérésre reagálok.
- Utálom azt a foglalkozást. Sose tenném be a lábam oda magamtól. - azt hiszem ezzel kereszteztem is reményeit. Van némi elképzelésem mit akarhat ezzel az egésszel, ám ehhez semmi kedvem. Noha, meggyőzhető vagyok - esetleg, talán - nem hinném, hogy ez a megfelelő módja a többiek kordában tartásának. Ráadásul, mit tehetnék? Mit mondhatnék? Csak üljek ott síri nyugalomban és elemezgessem a viselkedésüket? Azt csinálom nap, mint nap. Csak nem egy zárt teremben, feltűnően. Nincs más mondanivalóm. Türelmesen várok. Válasz szavakra, melyek mondatokká állva maradásra bírhatnak. Vagy, én ezzel végeztem is. Épp elég ideig hallgattam a mogyoró darabkák őrlését fogai közt, melyekhez olvadó csokoládé vegyül némi nyállal.

Đ music Đ A Dangerous Mind
Đ note Đ
Đ words Đ 457

Tárgy: Re: Devon & Adrian then Promise Vas. Ápr. 26, 2015 6:42 pm

Devon + Adrian

☣ 595 ☣ music ☣ note ☣

Lazán sétálva, közben a szerzeményemmel jól elszórakozva próbálok beszélgetésünk közepette tapogatózni. Utalásokat teszek Devon felé, miközben gyanúját igyekszem lankadtatni. Elismerően nyugtázom magamban, hogy ennek a férfinak több esze van és igen figyelemre méltó. Érdeklődésemet felkelti egész lénye. Csodálatos őt figyelni, tanulmányozni. Az őrült tudós elméletem, és az érzés, miszerint még mozgó belső szervekkel akarom műtőasztalomra fektetni elnyomom. Sokkal több hasznot remélem belőle így. Ráadásul, ezt az utat egyszer már megjártuk. Igaz, nem én kotorásztam izmos testében, de a vonatja elment. Válasz szavai briliánsak. Megválogatta és megfontolta őket. Úgy látszik ehhez a csinos pofihoz legalább ennyire csinos agy is társult. Szinte érzem, szemeim csillognak. Kíváncsi vagyok és tudás szomjas. Többet akarok! Ezt pedig nem titkolom. Rögvest fel is teszek egy kérdést:
- Biztos van valami, amit szeretnél. Mi lenne az? - a szökésen kívül gondoltam, természetesen. Ha egyszerre szökne meg az összes páciens ő lenne az első akiért küldetnék. Értéke már csak azért is nagyobb, mert ha az egész világ őt üldözné, akkor is képes lenne megállnia a helyét a külvilágban. Így vélem. Választ nem kapok kérdésemre. Megállok és hátat fordítok neki. Egy dühös beteg közelít felénk. Egészen pontosan hozzám igyekszik. Kivárok. Mozdulatlanul figyelem az eseményeket. Az egyetlen dolog amiért "aggódok", hogy összekoszolom a ruhámat. Nincs szükség cselekvésre. Legnagyobb meglepetésemre Devon az, aki cselekszik. Védelmemre kelve helyre rakja az őrültet. Kikerekedett szemekkel nézem mozdulatait. Milyen erőteljes... kétség kívül az általam legkedveltebb beteg ezen a helyen. A világon! Arc mimikám a legtökéletesebb. Mindig tükrözi a bennem rejlő érzéseket. Most is így van. Kerek szemekkel fordulok a távolodó férfi után. Szemöldökeim homlokom közepéig felsiklanak.
- Kösz. - mondom hangomon is érezhető váratlansággal. Fejem lassan visszafordítom az ápolók felé, majd egy hirtelen megmozdulás keretében Devon után eredek. Gyorsan beérem az engem teljesen meglepett farkast. Azt hiszem a mai napra mindketten okoztunk épp elég meglepetést a másiknak. Csatlakozom mellé a sétában, és újra számba veszek a csokoládé bevonatú mogyoródarabkát. Mmm... ez a csokis édesség! Mindig is szerettem nassolni. Rágcsálni apró dolgokat. Cukorkát, csokit, mogyorót, mandulát... Nem is folytatom tovább.
- Ha a későbbiekben szükséged lenne valamire csak egy szavadba kerül. - tettem egy másik golyót a számba és elrágtam. A benne lévő kemény töltelék hangosan ropogott fogaim között. És ekkor új ötlet ugrott be. Egy gondolat mely sokat segíthetne a betegek lelki világán, és kezelhetőbbé válhatnak. Akkor nem kellene olyan sokukat A toronyba küldeni. Ráadásul nagyobb esélyt kaphatnánk pozitív eredményekre. Micsoda ötlet! Egy terápiás foglalkozás. Egy terem, ahol leülnek beszélgetni egy orvossal és elmondhatják bajaikat. Megismerkedhetnek betegtársaikkal és ami ennél is lényegesebb, példát vehetnének egy erős vezetői elmétől...
- Ellenben, én kérnélek meg valamire. - kezdek bele két rágás között. Ha az előbbiek nem jönnek össze, akkor itt ez az elfogadhatóbb variáció, mellyel szintén a segítségemre lehet - Erős vagy és kitartó. Uralkodsz az érzéseiden és megtűröd azt, amit meg kell tűrnöd. Mutathatnál példát a fiatalabbaknak. Tekintve, hogy te vagy a legidősebb... - adom alá a lovat hátha neki is leesik mire célozgatok sétánk folytatása során. Ah, süt a nap. Már-már zavaró. Inkább ülnék az egyik autómban és hajtanék gyorsan egy elhagyatott úton. Kikapcsolódás. Ez az amit most nem kaphatok meg. Ezután a merőben unalmasan kezdődött, és végül igen sok őrült gondolattal teli nap után. Azt hiszem Devon jó hatással van őrült tudós énemre. Előhozza belőlem azt a férfit, aki régen voltam. Kiöregedtem volna abból a szerepből? Hiszen, már egy jó ideje nem tudósként tevékenykedek itt. Más irányba terelődtem. Változtassak rajta vagy épp ez az ami jó? Érdekes felvetések. Azt hiszem, nem tervezek előre ilyen szempontból. Meglátjuk mi lesz most, hogy új dolgokon agyalok. Az express szerelvény kigurul az állomásról.

Tárgy: Re: Devon & Adrian then Promise Vas. Ápr. 26, 2015 5:41 pm

To: Mr. Walsh

Meglepődtem. Méghozzá nem is kicsit. Élvezve a nap melegét nem vágytam másra csak csendre és békére. Ezt nem más vette el, mint Adrian Walsh. Ezt a kicsit is elveszik tőlem. Hát, nem is kívánok ezeknél az apróságoknál többet. A férfi mellém lép és megkínál édességével. Elutasítom, mire génjeim módosítására utaló megjegyzése kicsit sem szórakoztató számomra. Ő minden esetre élvezi saját humorosságát. Most, hogy túlvagyunk a köszönés nélküli formalitásokon rátérünk a témát bevezető kérdésre. Furcsállom, kérdését, de válaszolok. Visszakérdezek. Hátba ver. Noha komoly arc kifejezéssel nézek rá, tudom, ő már csak ilyen. Félvállról vesz bizonyos dolgokat, akárcsak Balthazar. Hozzászoktam ehhez a viselkedéshez, így megjegyzést nem teszek rá. Nem lenne értelme. Ügyetlenkedése és viselkedése azonban szórakoztató. Lassan csóválva fordítom el fejem, miközben ajkaim apró mosolyra húzódnak. Hihetetlenül hangzik, de ez az ember képes igenis komolyan viselkedni... ha az Intézményéről van szó. Más esetben, egy őrült idióta, akit képtelenség bekategorizálni és néha napján elviselni is. Felelőtlennek tűnő viselkedése bajba sodorhatja, de tudom, legalábbis nagyon remélem, megbirkózik az élet adta nehézségekkel. Szavainak engedelmeskedve, magam is szívesen csinálva, elindulok mellette. Sétálva jobb beszélgetni. Ha, a levegőn van az ember. Más különben sokkal inkább ülök valahol a földön és hátam a falnak vetve mesélem a bennem lévő dolgokat. Ez most más. Még a társaságom sem ugyan az. Ő nem az a kiállhatatlan, viccesen őrült ápolóm, akinek tényleg bármit elmondhatok. Felveszem Mr. Walsh sétatempóját és némán hallgatom szavait. Végre rátérhetünk a témára. Érzem, nem teljesen arról van szó, amiről beszél. Több van a háttérben, de nem vonhatom felelősségre avagy kérdőre. Pontosan tudom mire céloz. Akad is pár elképzelésem arról mit akar kihozni ebből az egészből, de valahogy nem akaródzik belemenni a dologba. A következményekre gondolok. A saját életem a legintőbb példa a veszélyek felsorolására.
- Tudom mire akar rámutatni, Mr. Walsh. Értékelem figyelmességét, de nem élek a lehetőséggel. Nekem tökéletesen megfelel minden úgy, ahogy most van. Ha ilyen problémája van, akkor forduljon másik beteghez. Biztos vagyok benne, hogy akad itt olyan, aki ezer örömmel ugrana fejest a lehetőség medencéjében. Ám, én ennél óvatosabb. Nem ugrom fejest a Marianna-árokba. - néztem a férfira és összepréselt ajkaimmal egy "ez van" mosolyt engedtem arcomra. Ha már a veszélyeknél tartunk. Feltűnt valami. Nem sokkal szavaim elhangzása után beszélgető partnerem megállt és nekem háttal fordult. Követve példáját magam is megtorpantam. Kék íriszeim követték tekintetének irányát és akkor megláttam. Valaki ostobaságot akar elkövetni. Bolond. Figyelem Mr. Walsh mozdulatlanságát és a közeledő ápolókat. Nem fognak ideérni. Ráadásul a düh erősebb annál a két, messziről is jól láthatóan gyenge fizikumú férfinál. Kivárok. Egyik kezem ökölbe szorítom a helyre egyre nyilvánvalóbbá válásakor. Az igazgató nem fog megmozdulni. Az utolsó pillanatig biztosan nem. Talán, még hagyja is, hogy megüssék. A beteg egyre közeledik. Már majdnem ideér, mikor kilépek az igazgató mögül és ökölbe szorított kezemmel jó erősen arcba küldöm a dühös férfit. Eztán megragadom és gyomorszájába térdelek. Kap még egyet az arcába és már a földön is van. Fölé magasodva ellenségesen és hangosan rámorgok. Tanulja meg hol van a helye. Ilyen kis söpredékek nem emelhetnek kezet erre a férfira! Ezt a kiváltságot nem engedhetik meg maguknak! Ide ér a két ápoló és felkarolják a beteget, míg én vissza hátrálva lépek egyet a menetiránynak megfelelően. Aztán még egyet, és már folytatom is félbeszakított sétánkat. Mi lesz, Mr. Walsh? Önre kell várjak?

Đ music Đ
Đ note Đ
Đ words Đ 543

Tárgy: Re: Devon & Adrian then Promise Vas. Ápr. 26, 2015 4:48 pm

Devon + Adrian

☣ 540 ☣ music ☣ note ☣

Tavaszi időnek tökéletes volt a mai nap. Tökéletes a tavaszi unalomra. Ez a két mondat érdekesen hangzik együtt. Majdnem olyan érdekfeszítően figyelemfelkeltő, mint a kérdés, a férfi, ki kedveli az intézetem kellemes hűvösét mit keres idekint talpig bebugyolálva fekete göncébe? Ráadásul a napon! Muszáj megkérdeznem jól érzi-e magát vagy szükség szerűen mérjem meg én a lázát? Persze, szokásos lazaságom nem hagyott el. A nap unalmassága ellenére. Miért is nem jutott eszembe korábban felkeresni ezt az aranyat érő kutyát? Hosszúra nyújtott léptekkel, lendületesen megyek ki irodámból az udvarra, hogy mellé érve a frissen szerzett nassolnivalómmal, az én drágassszágosz zsákmányommal, beszélgetést kezdeményezzek. Megkínálom a csokis, mogyorós édességgel, de elutasít. Ugyan már! A foglyukasodást nem most kell megelőzni. Arra ott van a fogkeféje és fogkrémje. De, ha nem hát nem. Nem erőszak a disznótor... csak a disznónak. Mi több, el is sütök egy humoros megjegyzést az elutasítására.
- Legközelebb kutyakekszet hozok. - mondom és újabb golyót veszek számba. Hallom a mogyoró ropogását, ahogy megadja magát és egyre kisebb darabokra esik szét. Közvetlenül érdeklődök hogyléte felől, mire a választól rá nézek. Át teszem másik kezembe a nasis zacskót és barátiasan hátba vágom Devont.
- Ne hülyéskedj! Hát nem érdekelhet mi van a kedvenc betegemmel? - elnevetem magam, és ügyetlenebbik kezemmel, melye most vált szabaddá, feldobok egy csoki golyót a levegőbe. Kitátom számat, felemelem fejemet. Megpróbálom elkapni, de nem jön össze. Orromra esik a darabka endorfin termelő édes finomság, onnan meg a földre. Összeráncolt homlokkal nézek utána - Gyere. Sétáljunk egyet. - hívom mozgásra beszélgető felemet és elindulok. Nem túl lassú, de nem is gyors tempóban. Szeretnék kellemesen elbeszélgetni vele, miközben tovább falatozom - Kedvellek. Épp ezért szeretnék egy kicsit a kedvedre tenni. Mindig olyan magányos vagy. Soha nem beszélsz senkivel. Nincs senkid. Arra gondoltam, hogy segítek több... élvezetet vinni az életedbe. Ha érted mire gondolok. - kezdtem bele mondani valómba két falat között. Mind emberek vagyunk. Vannak igényeink. Bármennyire is próbáljuk elfojtani őket, neki is vannak vágyai. Kell legyen! Ha belegondolok milyen erős génállománya van, személyisége és ebből mit lehetne még kihozni a későbbiekben... elönt az őrült tudós érzés! Újra feldobtam egyet és megint megpróbáltam elkapni. Szintén sikertelenül. Ezúttal egy halk nem tetszést kifejező morgó hangot hallattam. Csak úgy, a levegőbe. Bosszantó kis golyócskák. Nem az őket megtaláló törpikéimet akarom megetetni. Igazságtalanság lenne velem szemben. Kevesebbet kapni, még a gondolata is sértő. Ezek az enyémek! Attól a perctől fogva, hogy elvettem az egyik alkalmazottam kezéből. Séta közben rápillantok Devonra. Arra a csinos pofira, amitől még kelendőbb lehet. Ha nem lenn ennyire komoly simán letagadhatná a korát. Ráadásul azok az eredmények, amiket mutat... ez a férfi egy aranybánya. Nem is! Egy igazi gyémánt! Muszáj lesz megdumálnom.
Komoran húzom el számat és fordulok előre. Megyek még pár lépést. Esetleg meghallgatom válaszát is, majd körbe nézek az udvaron. Ha fel is tűnt néhány kint lévőnek, hogy itt vagyok nem nagyon foglalkoznak a dologgal. Egyébként sem tehetnének ellenem semmit. Legalábbis ezzel a gondolattal nyugtattam magam, míg egy igen erős düh irányította férfi el nem indult felém. Épp csak észre vettem szemem sarkából, miután vissza fordultam előre. Megálltam és teljesen oda figyeltem az érkezőre. A távolból kiszúrtam két ápolót erre szaladni. Vajon időben ideérnek és kellően erősek lesznek a lefogásához, vagy nekem kell cselekednem? Nem szívesen koszolnám össze ruhámat.

Tárgy: Re: Devon & Adrian then Promise Vas. Ápr. 26, 2015 3:09 pm

To: Mr. Walsh

Tisztelet. Valami, amit nem könnyű kivívni magadnak. Különösen akkor, ha megvetni való kísérleti patkány vagy egy laborban. Nekem mégis sikerült elérnem. Bebizonyítottam, hogy igenis megérdemlem az emberséges viselkedést. Teljesen átlagos hétköznap volt ez is. A megszokott rutinnal keltem reggel hat órakor, hogy reggeli edzésemnek eleget tegyek. Ezt követően tettem egy frissítő zuhanyt. Amíg az ellenkező nembe tartozók elfogyasztották reggelijüket én szokásos rendbe szedésemen estem túl. Nagy gondot fordítva a ruházatomra és külsőm többi részére. Megszokottan egyedül étkeztem. Ebéd előtt a folyosón ültem. Figyeltem az elhaladó betegeket, az őröket és ápolókat. Ez volt minden elfoglaltságom ebédig, ahol ismét egyedül ehettem. Csendes pihenőm alatt az ágyon feküdtem és a plafont bámultam. Vannak napok, amikor ezt az időt könyvek bújására fordítom. Egészen a pihenő végéig minden egyes nap ugyan azt a monoton mozdulatokat tartja magán. Az érdekesebb része akkor jön el ha vizsgálatra kell mennem, vagy kimehetek az udvarra. Noha minden egyes percet magányos farkasként töltök, akadnak társaságban töltött pillanatok. Ilyenek például a Balthazar-al való beszélgetős jelentek. Akadnak különleges, kivételes alkalmak is. Ebbe sorolnám a mai napot. Ritka jelenség, hogy láthatom az Intézmény igazgatóját. Még ritkább az, ha beszélhetek is vele. Nem kell vizsgálatra mennem. Kísérletezős napot sem tartanak rajtam, így minden gond nélkül kimehettem néhány másik beteggel és ápolóval egyetemben a külső részre. A napon álltam meg. Érezni akartam, ahogy fekete ruhám beszívja a melegséget. Egyenesen, mereven állok és egyedül a pillanatnak élek. Hallom a fűben, léptek közelednek felém. Nem mozdulok. Bámulok előre, míg mellettem meg nem áll a szintén farkas férfi. Adrian Walsh. Mellkasom elé tartja kezét, melyben egy zacskó édesség lapul meg. Nem kell lepillantsak, hogy tudjam mi az. Komor arccal nézek előre, közben felelek a kedves gesztusra. Mindig is érdekes személyiségnek tartottam Walsh-t. Legalább annyira egyedülálló, mint ápolóm, ki most sincs velem.
- Nem, kösz. - mondom magam elé ugyan olyon komorsággal és mély hangon, mint amilyet megjelenésem sugároz. Az ezt követő kérdés is hasonlóan furcsa, bár, már megszoktam. Az itt dolgozók előzékenységét... azoktól, kik többet tudnak rólam annál, miszerint én is egy beteg vagyok. Fejem a férfi felé fordítom - Jól. De, nem ezért jött. Vagy tévedek? - mondom valamivel barátságosabban. Az igazgató nem látogat meg csak úgy hobbiból valakit. Mindig nyomós oka van rá, és a következmények nem minden esetben kellemesek. Sosem lehet tudni mi jár fejében. A koponyában, mi sötét gondolatokat és terveket rejteget. Noha, bizonyos napokon meglehetősen elviselhető és netalántán még megmerem kockáztatni a kijelentést, szórakoztató társaság tud lenni Mr. Walsh. Biztos vagyok benne, hogy a szög hamarosan kibújik a zsákból. Én pedig itt leszek, hogy megtudjam a kellő információt.

Đ music Đ
Đ note Đ
Đ words Đ 425

Tárgy: Re: Devon & Adrian then Promise Vas. Ápr. 26, 2015 10:39 am

Devon + Adrian

☣ 531 ☣ music ☣ note ☣

Az íróasztalom mögött ülök. Lábam átvetettem a másikon, mutatóujjammal a laptop touchpadján húzogatom. Unottan nézem a képernyőt. Egyik mappából a másikba lépek. Ezt játszom a napsütötte, kellemes délutáni órán. Semmittevős hangulatom kihat egész lényemre. Nincs ihletem dolgozni. Nincs kedvem úgy igazán semmihez se. Az utasaira váró vonat az állomáson áll, üresen. Mi több! Az egész állomás elhagyatott! Egyedül sétál a kalauz. Hallja léptei zaját és a vasparipák pihenését. Ez az egész olyan... borzalmas. A többi ember hogy éli túl ezt a lelki állapotot? Nem tudom felfogni azzal a briliáns elmémmel. Lenne mit csinálni, nem erről van szó. Az asztalon most is van néhány papírdarab. A bökkenő ott van, hogy semmi kedvem nincs azokkal foglalkozni. Egy órával a csendes pihenő után vagyunk. Azóta simogatom a gépet. És csak most jut eszembe megnyitni a biztonsági kamerákat, hogy megnézzem a játszóteremet, benne pedig a sok kis törpikémet Aprajafalvából. Szemem egyik megfigyelőről a másikra téved és akkor meglátom Őt. A férfit, ki legalább olyan fontos számomra, mint az egész Intézetem. A legkedvesebb házi kedvencem. Figyelem merre megy, mit csinál. Követem lépteit egészen az udvarig. Nocsak! Levegőre vágyik a nagykutya. Körbe nézek asztalomon és megállapítom a nyilvánvalót, nincs kedvem itt maradni. Ki is lépek a gépből és felállva székemből határozott léptekkel és komoly céllal indulok meg az ajtó irányába. Menet közben vállamra dobom zakómat. Kilépek az irodából, végig megyek a folyosón és az egyik ápoló kezéből laza mozdulattal veszem ki a csoki golyókká formált mogyorós édességét. Egyik kezemben a zacskóval, másikkal nassolva hagyom el az épületet. Kiérek az udvarra az ápolók és betegek közé. Nem nehéz megtalálni a magas, magába fordult, egyedül lévő férfit. Devont gyerekkorom óta ismerem. Nem beszéltem vele sokat élete 436 hónapjában. Apám is látta benne azt, amit én. Minden dac ellenére ezért szentelünk neki olyan nagy figyelmet és adunk engedélyt különböző kiváltságokra. Például, más beteget már rég A toronyba küldtem volna. Vagy, mondhatnám azt is melyet mindenki láthat, ápoló nélkül van kint az udvaron. Balthazar általában vele van a nap 18 órájában - a többiben mindketten alszanak -, de amikor nem, hagyom, messziről tartsák szemmel a veterán beteget. Tapasztaltabb orvosok, az ő orvosai, már nem olyan erőszakosak vele. Mindenki elfogadta a sorsát. Az együttműködés, különösen Devon részéről, fontos számomra. Barna szemeimmel hamar megtalálom a szintén farkas génekkel rendelkező férfit. Róla állíthatom, hogy nem ifjú. Ostoba fiatalnak lenni elmúlt rég. Ezért megyek oda hozzá, beszélgetni. Lazán sétálok oda, megállok mellette és elé nyújtom a édességet tartalmazó kezem, miközben magam is bekapok egyet.
- Kérsz? - kérdezem két rágás közben - Hogy vagy ma? - érdeklődöm az előttem lévő messzeségbe bámulva. Hangvételem tipikusan magamat adja. Laza és közvetlen. Az pedig már egy egészen más kérdés, hogy valóban érdekel-e a válasz. Bármennyire is becsülöm ezt a farkast, a hogyléte nem érdekel jobban, mint bármelyik másik törpémét. De, ha lenne valamilyen nem tetszést kiváltó panasza, talán, de csak talán, az ő esetében még tennék is lépéseket a javulás érdekében. Vagy nem? Nem tudom. Ez elég bizonytalan. Már csak Devon makacssága és "nem panaszkodom senkinek" jelleme miatt is. Ez tetszik benne. Nem szól vissza, csak tűr. Mire benőtt a feje lágyan egészen kezelhető és kedvelt kutyuska lett belőle. Ki tudja, lehet egy nap elhívom sakkozni az irodámba.

Tárgy: Devon & Adrian then Promise Szomb. Ápr. 04, 2015 9:42 pm

» Adrian & Devon
» Devon + Adrian
» Adrian Walsh
» DD, avagy a 'senki sem becézhet Devon'

Devon & Adrian then Promise

Devon & Adrian then Promise

Similar topics

Similar topics