Helyem a világban
George megölése után madarat lehetett volna fogatni velem. Éltem az életem, mit sem törődve a következményekkel. Fel sem fogtam, valójában mi történt azon az éjszakán. Hirtelen jött érzéketlenségemet az adrenalinnak tudtam be. Azonban az idő előrehaladtával rá kellett döbbennem, hogy amit hajdanán dajkamesének hittem, valóban létezik. Nem tudom, hogy genetikai mutálódás következtében vagy más egyéb okok miatt tettem szert a különleges képességemre, de valahogy mégis csak velem maradt. Nem érzek fájdalmat…  annyi, de annyi kínlódás után végre ráébredtem, hogy akár ezt a tulajdonságomat jóra is fordíthatom, a sok rossz helyett, amit elkövettem.
De bár ne tettem volna… így kerültem a Walsh intézetbe. Azért, mert próbáltam jó lenni. Erre a mocskos, hányingerkeltő lepratelepre. Ahol lassan elvesztem az eszem. Én, aki mindig is talpraesett, szókimondó lány voltam, most kétszer meggondolom, szóra nyissam e a számat. Ha pedig megteszem, átkozom érte fejemet. Nem bírok elviselni még egy ostoba terápiát, ahol sunyi módon kihúzzák az emberből minden titkát. Felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, mennyi embernek tettem már szét a lábam ezek között a falak között csak azért, hogy ne kelljen újabb agybénító pirulát letuszakolnom a torkomon.
Az énem, amitől undorodtam, most az egyetlen kapaszkodóm és túlélési stratégiámmá vált.

hallgasd a történetem...
Mindig is éreztem, hogy más vagyok, mint a többiek. Anyám világ életében azért küzdött, hogy apám elfogadjon annak, ami valójában vagyok… a lányának. Sosem tekintett rám gyermekeként, fattyú voltam, ami ebben a világban egyenlő egy fájdalmas béklyóval. Próbálkozhattam én bármivel, erőlködhettem, hogy apám figyelmét felkeltsem, sikertelen volt. Egészen addig a napig, amíg nagykorúvá nem váltam.
Kedves lett velem, körberajongott… nem tudtam, hogy egy gusztustalan terv része vagyok. Elhittem minden szavát, szívem csordultig volt szeretettel. Aztán egy szép őszi napon, fény derült a hirtelen jött szeretet mivoltára. Becsapott, elárult, orvul hátba támadott… hozzáadott egy elmebeteg, nálam jóval idősebb férfihoz. Anyám életével tartott sakkban. Túl fontos nekem az élete, nem tudtam nemet mondani, képtelen voltam rá.
A második együtt töltött év után már nem bírtam tovább. Ölni is tudtam volna azért, hogy ismét szabad legyek. Egy csöndes, szeles éjszaka megszöktem. Elhagytam őt és a mai napig nem bánom tettemet. Olyan messzire mentem, amennyire csak tudtam. Megloptam, csaltam és hazudtam, hogy átjussak a határon és Amerikába mehessek. Hetekig csapódtam ide-oda, egyik ismerőstől a másikig, mígnem megtaláltak. Behálóztak, figyelmetlen voltam és féltem. Belesétáltam a csapdájukba, amit isten tudja mióta terveztek. Figyeltek és meglestek, minden lépésemről tudtak.
Begyógyszereztek, magamra hagytak a motelben. Csoda, hogy még élek és nem szenvedtem semmilyen károsodást. Aztán felnyaláboltak és magukkal vittek.
Borzalmas napok következtek, a napokat hetek váltották fel, a heteket hónapok. Nem számoltam már, mennyi ideje vagyok velük, ahogy arra sem gondoltam, láthatom e újra valaha anyámat. Játszottak velem, megaláztak, elvették az önbecsülésem… kettétörtek, majd újra összeragasztottak, hogy jó pénzért eladhassanak. Kicicomáztak, felöltöztettek méregdrága ruhákba, hogy a betegesen vékony testemre aggatott ruhák többszörösét keressék rajtam. Eszembe se jutott már azon tépelődni, hogyan is szökjek meg a markaikból. Feladtam az életemet. Bármikor képes lettem volna meghalni. Eltűnt belőlem a félelem… nem éreztem, a régi mosolygós lány eltűnt. Olyan voltam, akár egy gép. Tűrtem és hagytam, hogy kényükre formálhassanak. Elviseltem, amikor kezet emeltek rám… egészen addig, amíg valami különös dolog nem történt.
Tisztán emlékszem arra az éjszakára. A férjem az ágyam mellett állt. Tekintélyt parancsoló kiállásától felállt a hátamon a szőr. Kék szemének metsző pillantása elég volt ahhoz, hogy meghúzzam magam és rábólintsak minden akaratára. Beteges voltam, vékony és alultáplált, nehézkesen ment a járás és beletelt néhány percbe, míg kimásztam az ágyból. George türelmetlen ember hírében állt mindig is, nem nézte végig, míg elbotorkálok a fésülködő szekrényemhez. Vaskos ujjait felkarom köré kulcsolta és magához rántott. Beleszédültem testünk ütközésébe. Forgott a világ, szám kiszáradt, vérem a fülemben lüktetett. Különös bizsergés indult útnak a testemben és meg sem állt, amíg a fejem búbjától el nem jutott a lábujjamig. Olyan erővel szorította karomat, hogy ujjbegyei kifehéredtek, én még sem éreztem semmi fájdalmat.
Pofon vágott, ajkam felrepedt. A legtöbb nő ájultan esett volna össze, én mégis talpon maradtam. Vérzett a szám és ezt csupán abból sejtettem, hogy fémes íz került nyelvem útjába. Meglepődött férjem hátrált egy lépést, szemében az értetlenség és hitetlenség keveréke cikázott.
Kihasználtam az alkalmat és támadtam. Semmilyen fájdalmat nem éreztem, dübörgött ereimben a vér. Megöltem, kizsigereltem… élveztem, ahogy vére az arcomra fröccsen, melegségétől lenyugodott háborgó lelkem. Aztán sorba végeztem mindegyik féreggel, aki ezt tette velem. Egytől egyig hullazsákban végezték.
Azonban a boldog, szabad perceknek vége szakadt…  újra rab vagyok egy olyan helyen, ahol talán nem is kellene lennem!