Helyem a világban Szemfényvesztő egy világban élünk, mindenre azt mondják, hogy csillog, és jó, közben oszlik és romlott, mint egy hulla, amit a vízben érleltek, majd mikor a a felszínre került átpakolták pácolni, hogy megsüssék. Az emberek manipulatívak, boldogan kihasználják azt amijük van, és elhitetik mindenki mással, hogy az mennyire jó is. Az összes vezető ezt teszi, az elnök is, ahogy az iskola igazgatók is, na meg.... ÉN. Hát ki más? A világnak olyan vezetőkre van szükségük, mint mondjuk Hitler, aki igaz, hogy ideges hangyának tűnt, míg kiabálta, hogy NEIN NEIN NEIN NEIN NEIN! mégis előrébb volt a társadalmi nézete, felsőbbrendűnek tartotta magát, és valljuk be az is volt. Ilyen vezetőkre van szüksége az országoknak, nem olyanoknak, akik azt sem tudják, hogyan töröljék ki egyedül a seggüket, azoknak a börtön való, ott segítenek, a nagyon segítőkész fiúkák.
És, hogy én mégis miként manipulálom az embereket? Egyszerűen, bármit, mondom bármit el tudok velük hitetni, elhiszik, hogy valóság, amit képzelnek, de már én is elhiszem, és tényleg valósággá válik, hát nem csodás? A múltkor azzal játszottam, hogy valakiben azt a látszatot keltettem, hogy lángba borult a teste, a végén még én magam is éreztem a hőt, amit árasztott, a bűzt, amit az égett bőr, és szőr egyvelege keltett, és tényleg megégett a hapsi. Kár érte, tetszett az öltönye, de ha égető problémái voltak, akkor nem tehetek róla. Égő egy helyzet volt a számára sok sok ember előtt lassan, és fájdalmasan elégni, míg mások csak nézték. De nem maradhattak sokáig, nincs ingyen cirkusz, vagy fizettek, vagy égtek vele.

hallgasd a történetem... Körülöttem mindenhol emberek, sokan, nagyon sokan, de nem mozognak, állnak, mint a marionett bábuk, vagy a próbababák, a ruhák is lezseren állnak, minden olyan mozdulatlan. Mintha az idő megállt volna, az arcok sem rezdülnek, mintha viaszba öntötték volna őket, szó bent akad, és egy mukkot sem szól senki, de mozdulni sem mernek. A sötétség úgy borul rájuk, mint egy sötét lepel, ami akadályozza őket mindenben, legyen szó a beszédről, a légzésről, vagy akár bármilyen mozdulatról. Nem tudják mi fog következni, de feszülten várnak, homlokukon látszik az izzadság, ahogy az izgalom fokozódik, de semmi sem történik hosszú pillanatokig. Csak a csend és sötétség uralja a helységet, fokozva a feszültséget, hogy majd valami nagy dolog fog történni, valami olyasmi, amire sosem számítanának. Ez fog történni, varázslat, ami megzavarja elméjüket, majd egy kis kaput kinyit, amire sosem gondoltak volna, hogy nyitható, de majd most meglátják, ma este mindenre fény derül apró, és mocskos kis titkokra is, amik elrettenthetnek bárki is, de nem lesz menekvés számukra.
- Ezek után mi történt? - hallom a kellemes női hangot, ahogy simítja a fülem, de nem válaszolok neki azonnal, nem, nem, szépen várja csak ki a sorát, az én gondolataim most messze járnak, nagyooon messze, azon az estén, ahol minden sötét volt és mozdulatlan, amikor az emberek csak minket figyeltek, és lélegzetvisszafojtva várták, hogy mi lesz.
- Hogy mi történt? - kérdésem visszhangzik saját fejemben, hiszen tudja jól, hogy mi történt, ott vannak a jelentések, csak nem hiszem, hogy elég hitelesek volnának, pedig én hiteles voltam. Felülök fekvésemből, mert a nőhőz közelebb hajolok, orvos, pszichonyuszi, én kaptam, hogy elmondjam neki mit miért tettem. Pedig az ok borzasztóan egyszerű és logikus, de ő azt akarja hallani mi történt, akkor megkapja. Folytatom a mesélésem pont ott, ahol abbahagytam, a csendnél, ami mindent elnyel, minden pisszenést és mozdulatot, de hirtelen villannak fel a fények, a hang is elindul, a drótok megfeszülnek, és az emberek megmozdulnak. Bűz uralkodik most már a termen, nem istálló szag, mint ami az összes ilyen helyet uralja, nem, az én cirkuszomban a halál fertelmes bűze terjeng, ezt még annyira sem bírják az emberek, mint az állatok állott szagát, az orrukat takarja a közönség, de az nem fedi el, hiába próbálják. A porondon álló emberek mozogni kezdenek, a drótjaik irányítják őket, a drótokat pedig én rángatom. A saját marionett bábuim teste már nem merev, a hullamerevségen már túl vagyunk, a csontokat úgy törtem, ahogy nekem kellett, beszélni mégis képesek, nekem köszönhetően. Az egész műsort végigvezetem, mindenkit én mozgatok, mindent én váltok, nem kell szaladgálnom mindenfelé, mert valami varázslatos módon meg egyszerre minden, csak elég erősen kell képzelnem. Eh, mint valami Pán Péter filmben.
Vastapsot kapok, csak ekkor jövök elő, pedig eddig a háttérben dolgoztam, de most, a tapsra előre merészkedek, és meghajolok, mindenki más úgy maradt, ahogy hagytam őket.
- Mi változott miután lement a műsor? - a kedvenc kérdésem, nem tudom mit szeretne ezzel elérni, tudja mi történt, mindent tud, de elmeséltem neki, hogy miről volt szó, most jöhet az ok. Nem a bábuk oka, arra rá sem kérdezett, pedig azt sosem mondtam el senkinek, a másik ok, pedig egészen nyilvánvaló, de hát mit várjak egy orvostól...
- Valaki, aki túl közel volt az egyik babához elkiáltotta magát, hogy: Jézusom, ezek meghaltak! Én pedig mondtam, hogy igen, igen, túlléphetnénk ezen? - nem értékelték annyira a művemet, mint eleinte, tetszett nekik a műsor, de amint megtudták, hogy minden másik halott, már nem tetszett annyira nekik, pedig én a szívem lelkem beletettem az előadásba. - Hálátlan népség! - mondom ki hangosan is, amit gondolok, az összes ember hálátlan, és nem értik a poént, pedig nagyon sokat dolgoztam azzal, erre ők sikítva próbáltak menekülni, de nem tudtak, nehéz a sátort megemelni, olyan gyorsan nem megy az nekik, én pedig ekkor indultam meg a közönség ellen. Nem sokan úszták meg, de aki igen, az elmondta mi történt. Mindig mondták, hogy nem hagyunk szemtanukat, én nem is akartam, de kimászott a tetvese.
- Megölt mindenkit? - hangzik a kérdése, én pedig a szememet forgatva dőlök hátra. Milyen hülye kérdés ez?
- Nem, ha mind meghalt volna, most nem ülnék itt ebben a poshadó szobában, és a fehér falak között, egy túliskolázott, magát magasabb rendűnek képzelő emberrel szemben... - nem is értem ez, hogy nem jutott el az agyáig, mármint, most tényleg, ez annyira alap.
- Azért egy bizonyos hangnemet ne üssön meg velem szemben, a pofátlanságig ne jussunk el - pofátlanság, ez a szó visszhangzik a fejemben hosszú pillanatokig, majd hirtelen kigyullad a villanykörte a fejem felett, arcom felvirul, és tekintetemben beteg fény csillan.
- Pofátlanság? - hát ha ez kell neki, megoldható, az arcom egyik pillanatról a másikra változik meg, apró kis iratfűző kapcsok jelennek, egy keskeny vöröslő csíkot összefogva, de én az egyik lyukhoz nyúlok, két ujjamat könnyen csúsztatom be a bőr, és a hús közé, fáj, nem mondhatom, hogy nem, hiszen ténylegesen leszedem a bőrt az arcomról, de nem nagyobb fájdalom ez, mint mikor rálépünk egy legora, rövid ideig nyilal, de aztán elmúlik. Az én fájdalmam is elmúlik abban a pillanatban, ahogy leszedem a nyúzott bőrt, és a nő felé nyújtom. - Na ez az amit én pofátlanságnak nevezek - vigyorodom el, beteges fény villan a szememben, de csak mert látom arcán az elképedést, meglepte amit tettem, de hát ez volt a cél. Majd meglátjuk legközelebb leesik-e az állam tőle, vagy csak a pofám bánja.