Helyem a világbanAz emberi agy legkésőbb kifejlődő része a neocortex, vagyis az "új kéreg". Ez az agy kognitív központja, így tehát mondhatjuk, hogy itt gondolkodunk. A gondolkozás azonban alapvetően egy tudat alatti folyamat, mely akkor történik, ha a gondolkodó valamilyen problémára keres megoldást, vagy választ. Az, amit a fejünkben hallunk, nem gondolkodásunk teljes egésze, szimplán az adott külső benyomásokra való reagálásunk, mindezt gondolatokkal tesszük meg. Valójában nem teljesen lehet tudni, hogy mi is a gondolat, vagy honnan jön. Az agy nem képes arra, hogy gondolatokat hozzon létre, a gondolatok mégis jelen vannak az emberek fejében. Vannak olyan kutatók, akik szerint az ember a gondolkodást saját szelleme megértésére használja, és ennek a tevékenységnek tükröződése a fizikai agyban a gondolat. Így egyelőre nincs rá jobb magyarázat, mint hogy a gondolatokat agyunk helyett a "lelkünk" kreálja?
Ez azt jelentené, hogy amit a fejemben hallok, az a lelkem. Ez azt jelentené, hogy amit a fejemben hallok, az én vagyok. Ez azt jelentené, hogy nem tudom, ki vagyok....
Kilenc éves korom óta nem tudtam, mi az a csend. Ha előtte valaki gondolatolvasással fenyegetőzött volna, vigyorogva vetem bele magamat a dologba, elvégre mi lehetne annál királyabb, mint belelátni az emberek legmélyebben eltemetett gondolataiba. Mint tudni azt, mit nem mer hangosan kimondani. Azonban az a gondolatolvasás, ami nekem jutott, cseppet sem volt olyan, mint amivel Edward Cullent szédíti a picsogós libát a kisvárosi esőerdőben. Az én agyam valami oknál fogva nem gondolatot olvasott, hanem gondolatot hallott. Meglepődnél, mennyire hatalmas a különbség a kettő közt.
Sosem volt csendes. Akaratom ellenére törték át koponyámat leghalványabb gondolataik legvékonyabb szálai is. Az általános iskolai osztálytermem középső padjában ültem, némán hallgatva a tanár beszámolóját a madarakról, mikor életemben először hallottam kristály tisztán a gondolatokat. De olyanokat, melyek nem hozzám tartoztak. Nem tudtam kihez. Mindenkihez. Egyszerre érkeztek. Annyira sokan, hogy elvesztem köztük, már többé nem tudtam melyik az én gondolatom, melyik másé... Ha torkom szakadtából sikoltottam, körmeimmel mélyen felkaromba vájtam, enyhült fejem lüktetése. Igazán viszont csak akkor múlt el, amikor az elmegyógyintézetben kezelés alá vettek.

hallgasd a történetem... Nem éreztem haragot irányukban azért, amit tettek velem. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, ahogy azt is tudtam, hogy csak ők tudnak segíteni rajtam.
Arra próbáltak rájönni, hogy hány ember gondolatát hallom egyszerre, és arra, hogy mennyinél kap "zárlatot" az agyam. Így hívtam. Zárlat. Ha nem voltak bennem az ellenanyagok, melyek tompították az agyam egy részét, a gondolatok mindenhonnan a fejembe férkőztek. Kellett pár perc a zárlatig. A legtöbb, amit bírtam, tizenhat éves koromban volt. Akkor tizenhét perc huszonnégy másodpercig voltak a fejemben, amíg a szokásos orrvérzés meg nem kezdődött, a fejem lüktetése maximumára nem fokozódott, és ösztönös sikoltozással, önmagamnak okozott fájdalommal próbáltam kiszorítani őket a robbanni készülő koponyámból. Ilyenkor nyugtatóztak be mindig, és engedték, hogy a következő, vagy a két hét múlva elérkező csütörtökig a szükséges gyógyszerek kellemes hatása alatt pihenhessek.
Nem pontosan értettem az agyamról készített feljegyzéseket. A túl sok latin szóval teletűzdelt orvosi kórlap összekuszálta a fejemben az amúgy is kusza dolgokat, így mindig orvosaimtól érdeklődtem állapotom miben létéről, akik meg nem mondtak sokkal többet annál, mint hogy fapapucs. Annyit értettem, hogy az agyam nem képes egyszerre ennyi információ megértésére, és mint a gondolatok nagy többségét, az agyam nyilván megpróbálja elraktározni az összeset. Viszont hogy ez az összes pontosan mennyit jelent... Hogy miért történik mindez velem... Levegőben lógó állandó kérdéseimre fittyet hányva hagytak a tudatlanság leple alatt várakozni. Csak nem tudtam mire.
Mondhatni a csütörtököket leszámítva kifejezetten jól éreztem magamat. Mások gondolatai szellő susogására emlékeztető halk hangként duruzsoltak csupán valahol fülem leghátsó részében, de saját gondolataim uralták az agyamat felülkerekedve a többin, és nekem ez elegendő volt ahhoz, hogy megelégedjek az intézettel. Többnyire jóban voltam a konyhásokkal, a takarítókkal, más páciensekkel. Mindenhez hozzá tudtam szólni, makacs véleményeim tömkelege minden témában helyt álltak. Olyasvalaki voltam, aki mosolygott az őrültek házában, olyasvalaki, aki ahhoz is hozzá szólt, aki nem kérdezte. Talán azért tettem, mert minden csütörtökön hallottam a gondolataikat, noha sosem tudtam őket elkönyvelni, ténylegesen értelmezni, gazdájukhoz kötni, és ilyenkor úgy éreztem, gondolataim hangos kinyilvánításával ők is meghallhatják azt, ami az én fejemben van. Csak egyszer. Csak egyszer ne én, hanem ők.
Minden rendben volt. Én elfogadtam a sorsomat.

Ujjaim felsiklottak halántékaimra, erősen összeszorítva koponyám mindkét oldalát. Lehunyt pilláim megrebbentek az erősödő migrén felismerésének keserű gondolatára. Ösztönösen az orrom alá nyúltam. Számat, egész államat bemocskolta a folyadék, arra tévedt ujjaim is sikeresen összemaszatoltam a vörös festékkel, és még egy fél percig megadtam magamnak azt a ritka örömöt, hogy tovább maradok az ágyban a szokásosnál. Aztán szemeim felpattantak, üres betegszobám fehér plafonjával néztek farkasszemet, és pánikszerűen ugrottam ki az ágyból. Sejtelmem sem volt az óramutatók állásával, vagy azzal, hogy mi zajlik az intézetben. Nem tudtam, hogy páciensek szöknek meg, nem tudtam, hogy azért nem keltettek fel reggel a szokásos gyógyszereim beadására, mert kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint sem hogy a fejembe szökő gondolatok hangerejét szabályozzák.
A csaphoz tántorogtam, orrom vérét három könnyed öblítéssel lekapartam a fejemről.
És ha elkapnak, és megölnek? El kell mennem... Gyűlöltem ezt a helyet. Mit csinálnak? Mi van? Sajnálom. Mi történik itt? Az ismeretlen eredetű gondolatok vihara a tetőpontjához közeledett, megoldást kerestem. Mit csinál az agy, ha megoldást keres? Gondolkozik. Azonban a fejemben elszabadult káoszban nemigen találtam meg saját gondolataimat. Elvesztem. Nem tudtam, mit gondolok. Nem tudtam többé gondolkozni. Szeretlek anya. Meg akarok halni. Félek. Mi vár ránk odakint? Hol van Scott!? Vagy maradnom kellene? Gyűlölöm.
Amikor a neocortex használhatatlan állapotba került, és bekapcsoltak a túlélési ösztöneim, mely már a reptilian complex feladatkörébe tartozott, azon a ponton kezdtem el sikoltozni. Segítségért kiáltozni. Azokat a szavakat formálni remegő ajkaimmal, melyeket nem hallok a fejemben. Ilyenkor próbáltam fájdalomingerrel eltompítani mások gondolatait, hogy figyelmem csak a sajátoméra koncentrálódjon.
Lábaim ösztönös rohanásba kezdtek, hálóingem vékony anyaga palástként lebegett mögöttem, ahogy száguldva repültem át a folyosókat.
- SEGÍTSÉG! - sikoltottam, könnyek gördültek le álmatag szemeimből. - KÖNYÖRGÖM, VALAKI SEGÍTSEN! - sírtam a folyosókon, szedtem a lábam egymás után, nyúltam orromhoz, hogy ingem ujjával letöröljem az újabb dózis vért. A barna, vagy a kék jobb? Nem mondhatom el neki. Vajon tudja, hogy hazudtam? Azok a vékony combok. Miért hiányzol ennyire? Fáj a fogam. Faszom ebbe a hosszú sorba. Miért nincsen soha az én méretemben?
Végre találtam valakit. Az őr látszólag sietőben volt, személyem mégis felkeltette figyelmét.
- Kérem... - suttogtam, ahogy közel szökkentem hozzá, kezeimet a vállára tettem, és eszeveszettül sírtam. - Könyörgöm, segítsen!
Mennyire perverz, ha megfektetném ezt a nőt?
- Segí... - szavam elakadt. Ritkán hallottam ki egy-egy gondolatot a fejemben tomboló orkánból, most mégis eljutott a tudatomig. Ha elő is fordult ilyen, valószínűtlen volt, hogy éppen a közvetlen közelemben lévő személy gondolata ragadta meg a figyelmemet, általában a gondolatokat nem is tudtam emberekhez kötni. Most mégis biztos voltam benne. Talán mert a molesztálás elleni védekezés is ösztönös reakció, nem pedig tudatos? És emiatt a reptilian complex megragadta a neocortexben megjelent gondolatot?
Kicsit véres az orra, könnyes a szeme, de azok a vékony combok. Azok a vékony combok. Azok. A. Vékony. Combok.
Kezem ösztönösen indult, orrát milliméter pontossággal eltalálva. Reccsent. Tört.
Felháborodott képe, szitkozódó gondolatai, ösztönös reakciója. A keze megindult felém.
Aztán jelent meg ő. Kale keze hárította az ütést.
Promise.
Ezt gondolta. Aztán benyugtatózták. Én pedig sikoltva a földre zuhantam, körmeimmel a bőrömet tépve, lábammal a földet rugdalva, fejemben mindenkit hallva.