Őrültség volt visszamenni abba az őrültek házába, mi pedig valóban őrültek voltunk, amiért megtettük. Bevallom az elején nem akartam menni. Voltak kételyeim, rossz érzések, amik valahogy azóta sem múltak el igazán, de igent mondtam. Nem azért a lányért. Nem azért, mert egy cseppet is érdekelt, hogy mi történhet vele. Odabent mindenkire az a sors várt, ami ő rá várt volna, számomra éppen ezért ő is csak egy volt azok közül a szerencsétlenek közül, akiket a toronyba vittek. Lehet kegyetlenül hangzik, de ha a életed legnagyobb részét bezárva töltöd egy ilyen intézetben, előbb-utóbb kénytelen vagy hozzászokni a halálhoz is.
De hogy akkor miért mentem mégis vissza? Miért segítettem egyáltalán megtalálni a lányt? Evan miatt. Ő fontos volt nekem és azt akartam, hogy boldog legyen, bármi is az ára.
Arra mondjuk nem számítottam, hogy megmentésre váró emberek létszáma egyről a kettőre ugrik, plusz, már nem is igazán kellett őket menteni. Valahogy megoldották maguknak, mi pedig, mint egy véletlenszerűen, összeakadtunk velük kifelé menet. Azóta már napok teltek el, de mind együtt maradtunk. Együtt menekültünk.
Furcsa csapat volt a miénk. Egész úton, amíg megfelelő helyet keresve bolyongtunk, alig szóltunk valamit egymáshoz. Vagyis, ez így nem teljesen igaz. Evan és én beszélgettünk. Moon és Kale (azt hiszem, mintha így mutatkozott volna be) is beszélt egymással. Bár engem ez az apró részlet zavart a legkevésbé. Ami viszont igazán nyomasztott, az a bizalom teljes hiánya és a jól érezhető feszültség a két srác, valamint Evan és Moon között. Hiába is próbáltam, nem tudtam olvasni a sorok között, fogalmam sem volt róla, hogy mi a fene bajuk volt egymással. De nem tetszett. Egy idő után nem is vettem tudomást azokról az ellenszenves pillantásokról, amikkel egymást illették és Evan gyűlölködő arcmimikáit sem méltattam figyelemre.
Most is magam elé bámulva, a gondolataimba révedve követtem a többieket. Már egy ideje azt se figyeltem merre mentünk, csak némán ballagtam Evan mellett. Nekem elég volt annyit tudni, hogy még mindig mellettem van, akkor semmi baj nem lehet.
Kizártam a hangjukat, szavaikból semmi nem jutott el a tudatomig, valahol a fülem mélyén persze érzékeltem tompa morajlásukat, mintha víz alatt lettem volna, de semmi több.
Az áttörést Evan érte el, azzal, ahogy mellém lépett, hangja visszarántott a gondolatok fullasztó tengeréből.
- Hm? - fordultam felé értetlen arckifejezéssel. Persze minden szavát kristálytisztán értettem, csak éppen hirtelen nem tudtam, hogy erre mit mondhatnék. Én sem bíztam meg Kale-ben, de ha már bizalmatlanságnál tartunk, Moon-ban fele annyira se. - Szerintem nem vészes. - feleltem könnyedén, miközben hosszasan megnéztem magamnak a fiút. Emlékeztem rá, többször is láttam az elmúlt évek alatt az intézetben, de nem rémlett, hogy valaha is beszélgettem volna vele. Egyetlen alkalmat leszámítva, de akkor sem váltottunk pár mondatnál több szót. Ráadásul akkor sem árult be senkinek, amikor rajtakapott éjszaka a folyosókon osonni. Talán ez volt az, amiért úgy gondoltam, hogy Kale annyira nem is rossz és talán megérdemli az esélyt, hogy elnyerje a bizalmunkat.
Ehhez pedig kezdetnek úgy gondoltam, megteszi, ha rájuk bízzuk az ajtó kinyitását. Hé, ők nem bíztak bennünk, mi sem bennük. Valakinek azonban lépnie kellett és nem voltam kíváncsi egy kirobbanó vitára. Főleg nem itt és nem most.
Megszorítottam Evan kezét és gyengéden magam felé húztam őt, ezzel jelezve, hogy ne kezdjen bele a csatározásba. Erre nem volt időnk és amúgy sem láttam értelmét.
- Nem lehetne, hogy egyszerűen csak kinyitja valaki? - szóltam közbe a beszélgetésbe, mielőtt elfajulhatna. - Kale, megtennéd, hogy kinyitod? - fordultam felé, fejemmel az ajtó felé bökve, közben halványan rámosolyogva. Direkt kértem meg pont őt. Egyrészt, hogy Evan is kénytelen legyen elfogadni a tényt, hogy igenis egymásra vagyunk utalva, másrészt pedig, mert én meg a lányra nem bíztam volna ezt. Semmit sem tudtam róla azon kívül, hogy Evan számára fontos, azonban Moon egy cseppet sem viselkedett úgy, mint akinek Evan bármit is számítana. Érthető hát, hogy enyhe ellenszenvet kezdtem táplálni iránta.

Mit hittem? Most komolyan... Amikor Promise elmondta, hogy Moon lehet, hogy már nem él, azt hittem, hogy az a saját halálomhoz fog vezetni, és majdnem igazam is lett, mert akkor döntöttem el, hogy nem hagyom ott, vissza fogok menni érte. Nem is tudom miért, de Promise belement, nem azonnal, amit persze meg is értettem, nem kis dolgot kértem tőle, hanem azt, hogy jöjjön vissza velem a Walsh intézménybe, ahonnan így is nehéz volt megszökni, most pedig azt kértem, hogy szökjünk be, majd ki is, plusz egy emberrel. Az életét kockáztatta azért, hogy valaki olyat kihozzunk, akit ő nem ismer, nem mellesleg én sem ismerem az egyik tagot, de a szememet is szúrja, hogy velünk van ez az ősember. Úgy néz ki, mint egy jégből kiolvasztott, és megborotvált ősember, már csak azt várom mikor vágja fejbe a két lányt, hogy aztán a hajuknál fogva elrángassa őket a barlangjába.
Semmi bajom nem lett volna vele, ha már az elején nem tesz keresztbe, mert bármikor amikor oda akartam menni, hogy beszéljek Moon-nal, fogta és intett, hogy húzzak el, bár nem ezért tettem meg, ismerem őt, tudtam, hogy akkor ott nem kíváncsi semmire, amit mondhatok neki. Tiszteletben tartottam, de most már rohadtul kezdi szúrni a szememet az a jelenet, ami lezajlik előttem, el sem eresztik egymást, bár foghatjuk a csípős hidegre, de én sem úgy megyek Promise mellett, mint aki a bőrébe akar bújni. Nem vagyok féltékeny, egyáltalán nem, csak zavarja a szemem, hogyha mi nem toljuk az orruk alá, hogy mi van, akkor ők se tolják az én orrom alá, mert rohadtul nem érdekel. Nem bizony, egyetlen pillanatig sem érdekelt, ha nem előttem csinálják még annyira sem.
Kale kérdésére megforgatom a szemeimet, olyan jó volt a csönd, nem baszta a fülemet a hangja, erre csak meg kell szólalnia, nem mellesleg beszólnia, hogy tudjuk-e, hova megyünk. Az igazság az, hogy nem, vagyis de, menedéket keresni, az már más kérdés hol találjuk azt meg, emellett kellenének felszerelések, bármi, amit csak össze tudunk szedni, mert ez nem olyan, mint egy tábor, nem tolják a segged alá a tűzifát, az élelmet, és a vizet, hogy nesze bazdmeg. - Az, hogy tetszik, hogy bolyongva keresünk rendes helyet? - kérdésem szinte visszavakkantom, hangomban kissé kihallatszik a szarkazmus, de nem túl erősen, nem akarok balhét, ezért inkább visszafogom magam, és nem megyek bele jobban ebbe. El kell viselnünk egymást sajnos, azt hiszem túl sok ideig is, ami rohadtul nem tetszik, de le kell nyelnem ezt a békát, egyébként is, jobb olyan szinte, ha többen vagyunk, hogy aludni is többet lehet, nem kell mindig őrködni, és talán még hasznos lehet a védelem szempontjából a több ember. Most csak a túlélésre kell összpontosítanunk, tudom, de Kale pofája ebben gátul, az az arrogáns feje, és hangja... Kiráz tőle a hideg is, sajnos nem jó értelemben.
A gyárépületek annyiban hatottak jó helynek, mert azt hiszem egyet már végigjártunk Promsie-val, és találtunk pokrócot és élelmet, ami nagyon hasznosnak bizonyult, és mivel többen vagyunk itt, így több dolgot is vihetünk el. Promise-ra lopva vetek egy pillantást, ahogy mellette haladok, tekintetem azt sugallja, hogy ez lehet mégsem volt túl jó ötlet, de, hogy biztosan értse oda is lépek hozzá, egy lépéssel közelebb. - Nem bízom a nagydarabban - súgom oda neki,  hogy csak ő hallja, legalábbis abban biztos vagyok, hogy Moon nem hallja, hogy az emlegetett nagydarab mennyire hall jól, azt nem tudom, de ha hozzám hasonló biztosan hallotta. Nem is érdekel, az viszont igen, hogy itt van Promise, benne megbízom, és tudom, hogyha ő azt mondja, hogy annyira nem is rossz, még kicsit meg is nyugszom, fontos nekem, hogy ő biztonságban érezze magát, és megnyugtatna a tudat, hogy többen vagyunk, ha kis bizalmat is tudnék Kale felé fordítani. Nem akarom azt, hogy Promise-nak, vagy Moon-nak baja essen, de az utóbbi lány látszólag túlságosan is megbízok benne.
Az ajtó kinyitásáról esik szó, én pedig odafordulok hozzájuk, észrevétlenül megfogva az eperszőke hajú lány kezét, és egy picit megszorítom ujjait, jelezve, hogy itt vagyok mellette, és el sem mozdulok, bár ha oda tényleg be akarunk menni, akkor valakinek mozognia kell külön, ebben a kettőben meg részben nem bízok meg. Aminek hangot is adok, egy horkantással, mikor Moon közli, hogy nem meri rénk bízni. - Én meg rá nem merem bízni ezt - bökök ujjammal a jeti felé, vagy nagyláb... Nem tudom melyik az, amelyik hasonlóképpen nézhet ki, de az biztos, hogy nem tetszik nekem, hogy ő is velünk van, nem csak a kapcsolatuk miatt, úgy sehogy, de most jobban foglalkoztat az, hogy egy tök ismeretlen gyárba akarunk bemenni, oda, ahol még nem jártunk Promise-al, és nem tudjuk mi vár odabent ránk.

Az utolsó napunkat kaptuk három nappal ezelőtt, azt hittük tényleg vége, hiszen megelégelték, hogy nem kapják meg amit akarnak, pedig igyekeztek, és minden lehetőséget megadtak nekünk. Nem is értem, hogy gondolták, hogy majd mind az állatok bezárva, és mivel jobb dolgunk nincs, majd gyereket csinálunk nekik, ami annyit tesz, hogy én addig élek, amíg Moon megtermékenyül, ő pedig jobb esetben kap kilenc hónapot, majd kiszedik belőle a gyereket, és vége. De erre nem került sor, lehet, hogy közelebb kerültem hozzá, talán túl közel is, de megszerettem és fontos lett számomra, ezért kellett megszöktetnem akár az életem árán is. Mondjuk azt, hogy ez részben sikerült is, átvertük az őrt, de ez csak azért következhetett be, mert Moon meggyőzön adta be, hogy eltűntem. Az őrök vagy nem tudták, hogy mire vagyok képes, vagy tudták, de azt hitték, hogy majd észrevehetnek, amikor belépnek, vagy megijedek tőlük, de nem így lett, még szép, hogy nem. Leütöttem őket, és ha akarta Moon, ha nem kézen ragadva kirángattam a kis zárkából, és le is vittem a toronyból. Én azonnal ki akartam menni, de ő még búcsúzkodni akart, ami meg is volt, és ki is jutottunk volna minden bökkenő nélkül, ha nem futunk bele két ismerősbe.
Promise jelenléte nem zavart, még mindig csodálatra méltóan szépnek tartottam, ahogy most is, csak nem tudtam vele foglalkozni, mert Evan tenyérbemászó pofáját is el kellett tűrnöm vele. Szerintem, ha ölni lehetne tekintettel, már nyolcszor temettük volna, és ez mind csak az idő alatt volt, hogy még bent tartózkodtunk az épületben. Minden alkalommal mikor a lányhoz próbált szólni én elhajtottam, tudom, hogy nem akar vele beszélni, még a vak is látja rajta, és ez a szabadulás után sem változott. Nem mondom, hálás vagyok nekik, hiszen mégiscsak Moon-ért jöttek vissza, és ha úgy lenne, én el is párologhatnék, de nem, nem fogom egyedül hagyni most Moon-t, mellette van a helyem, és több szem többet lát, még szükség lehet a veszélyérzetemre, és a képességemre.
- Tudja bárki is, hogy merre megyünk, vagy csak bolyongunk itt a semmi közepén? - jó ideje nem szólalt meg senki, én sem, csak öleltem Moon-t, hogy biztonságban érezze magát idekint, hiszen jó ideje be volt csukva, és igazán szabad sosem volt. Nem tetszik ez nekem, eddig szinte a semmi fele közeledtünk, most meg hatalmas gyárépületek vannak előttünk, amiket még életemben nem láttam, és ez azért is olyan furcsa, mert valószínűleg nem mindegyik működik már. Vajon atomreaktorokat is így itt hagytak volna, minden felszereléssel. mintha sietősen kellett volna elmenniük? Csernobil szebb helynek tűnik így a messzi távlatból, mint ez itt, de nem szabad ezt néznem, most ezek a helyek nekünk kellenek, ezen áll vagy bukik az életben maradásunk.
- Szerintetek nyitva van valamelyik? - megint csak megtöröm a kis csendet, lehet van bent olyasmi, amit hasznosíthatunk, amivel megvédhetjük magunkat, esetleg térkép, bármi. Nem tudom milyen gyárak ezek, de ha ruhagyár is van, akkor már olyan rossz nem lehet benézni, de nem tudom, ezt nem egyedül kell eldöntenem, négyen vagyunk, minimum hármunknak úgy kell vélekednie, hogy bemerészkedünk. Bár, ha úgy van, én egyedül is be tudok menni, senkinek se tűnnék fel.