Féltem. Minden pillanattal egyre közelebb és közelebb kerültem a teljes pánikhoz, de megpróbáltam tartani magam. A hangok hallgattak, pedig most az egyszer mindent, de mindent megadtam volna nekik, hogy jelezzenek. Tudom, így is segítettek. Vagyis, az a valami segített. Fogalmam sincs róla, hogy mit is láttam pontosan, azt hiszem, talán nem is akarom tudni, de megmentett. És egy részem tudta, hogy nem kell tőle tartanom. De egy másik rettegett, mert annyira valóságos volt, annyira… annyira létező dolognak tűnt, hogy az agyammal alig tudtam felfogni, hogy mégsem volt az. Legalább is, nem ezen a síkon, amin mi éltünk. Sosem hittem a szellemekben, de egy ideje már kezdtem gyanítani, hogy léteznek. Ez pedig számomra egy újabb bizonyítékul szolgált erre a tényre. Nem tudom, lehet, hogy ha innen kijutunk, meg kellene említenem Evan-nek. Ő biztosan tudna mondani valamit, amivel megnyugtathatná a lelkemet.
Most azonban nem értem rá a szellemekkel foglalkozni. Evan szavai sietségre ösztönöztek, olyan gyorsan pakoltam, amennyire tudtam, közben még volt időm az ablakon is ellenőrizni, hogy odakint mi a helyzet. Sajnos nem álltunk túl fényesen. Azonnal ki kellett innen jutnunk és az egyetlen kijárat a tűzlépcsőn lefelé vezetett.
Fejben teketóriáztam, nem akartam menni, nagyon féltem tőle, hogy odakint, ha lőnek ránk, akkor sokkal rosszabbul járhatunk, mintha itt bent megvárnánk, hogy ránk találjanak. Viszont ezt sem akartam. Szabad akartam lenni. Nem akartam visszamenni. Nem amíg vert a szívem és ez a fiú itt volt velem. Addig nem fordulhatott elő, hogy én valaha is visszakerüljek azok közé a falak közé.
Gyorsan kimásztam hát az ablakon, utána átvettem Evan ütőjét, ameddig ő is utánam mászott, aztán vissza is adtam neki. Nagyot bólintottam szavaira, szólni ugyanis nem mertem, nehogy meghalljanak. Ha nekünk ilyen különleges képességeink voltak, vagy nem is tudom, minek nevezzem ezt, aminek a birtokában voltunk, akár nekik is lehetett. Nem akartam kockáztatni, hogy miattam bukjunk le.
Elindultam utána, egyesével, gyorsan szedve a lépcsőfokokat. Mint az intézetben, amikor kiszöktünk a tetőre, vagy amikor éjjelente osontunk az emeletek között. Volt benne gyakorlatom, de persze én még így sem értem annak a csendes közlekedésnek a közelébe, ahogyan Evan mozgott.
Belekapaszkodtam a kezébe, hálás pillantást vetettem felé, a segítsége miatt, és tovább folytattam az utat lefelé. Egészen addig, ameddig meg nem rekedtünk. Én nem igazán tudtam, hogyan működtek ezek a létrák, de azt határozottan látom, hogy ezzel probléma lesz, amiben a szavai is megerősítenek. Nagyot nyelek és beleegyezően rázom a fejem.
- Rendben. Bízom benned. – óvatosan megfogtam a kezét, bizalmam jeléül megszorítottam egy pillanatra, aztán el is engedtem. Erre most nem volt időnk, de mindenképpen szerettem volna biztosítani róla, hogy követem és teljesen megbízom benne. Az életem bíznám és bízom rá.
Türelmesen vártam, és figyeltem, ahogy lehúzza a létrát. Hangos, csikorgó hangját nemhogy az utcában, de a fejemben is hallottam visszhangozni. Ha eddig nem féltem volna eléggé, most teljes pánik lett úrrá rajtam. Fülemben hallottam szívem erőteljes lüktetését, és úgy éreztem, hogy mindjárt elájulok. Szaporán vettem a levegőt, szinte ziháltam. De tudtam, hogy most nem omolhatok össze. Ez nem az a pillanat, amikor megengedhetem magamnak ezt a fajta viselkedést. Megráztam a fejem, hogy egy kicsit kiszellőztessem, aztán kérdőn pillantottam Evan-re. Ha azt mondja, hogy ugranom kell, akkor ugrok. Tudom, hogy el fog kapni. Tudom, hogy vigyázni fog rám. Tudom…

Felrázott álmomból, mégis még így is észrevettem hangjában a félelmet, ami csak egyet jelenthetett azzal, hogy hatalmas nagy szarban vagyunk, mert neki nem szokása kiakadni, vagy félni, így most nagy baj van. Kérdésére még erősebben füleltem, de igazán nem hallottam mindent, beszélgettek, ami csak duruzsolásnak hatott fülemben, értelmes szavakat nem tudtam kivenni,és ez volt az ami elnyomta a lábak dobogását, egészen addig, ameddig egy ajtót be nem rúgtak, pedig mi eltorlaszoltuk. - Elől vannak egy páran, most rúgták be az ajtót. - mondom el neki gyorsan a megállapításomat, csak azután folytatom a csomagolást, nincs sok cuccunk, de mégis kell ettől függ, hogy meddig nem kell elmennünk máshova.
Felpattanva a földről indultam meg az ajtó felé, hátha onnan többet hallok, de nem. - Mindjárt jövök! - súgtam oda Promise-nak, de csakis úgy, hogy hallja, de más ne, akkor se, ha túl közel van, és a folyosóra mentem ki, hogy onnan füleljek. Azt, hogy kintről befele jönnek bárhonnan könnyebb észlelni, mert az ablak nem fogja fel úgy a hangot, mint idebent a kőfalak, amik zavarnak, és mindenfelé vezetik a hangot. Ezért szokott az lenni, hogy az ember minden helységben hangosan hallja a zajokat, ha emeletes házban lakik. Ez pedig pont ilyen, az ajtók nyílását hallom, de meg nem mondanám, hogy melyik emeletről, valószínű, hogy még nem értek fel hozzánk, sok lábdobogást hallok, de annak csak a felét kell vennem, hiszen két lábbal dobognak.
- Valószínű, hogy igazad van. - mondom, mikor visszalépek a szobába, ami pár napig a szállásunkként funkcionált, majd Promisera pillantok, aki már az ablak fele megy. - A tűzlépcső jól hangzik, bár nagyon sok lehetőségünk nincs, már haladnak felfelé. - sokkal többet nem tudok, azt sem melyik emeleten vannak, de azt igen, hogy a lépcsőt előszeretettel használják, elég gyorsan is, ami azt illeti, így a táskámért nyúlok, a hátamra veszem, és az ütőt megint a kezembe kapom.
Meglepve figyelem, hogy mennyire bátran megy előre, de egy mosolyt is csal ez az arcomra, egy büszke mosolyt, mindig is tudtam, hogy megtudna állni a saját lábán, ha olyan helyzetbe kényszerülne, és tessék-lássék, itt vagyunk, ő pedig a stresszhelyzet közepén kimászik az ablakon a tűzlépcsőhöz.
Az ütőmet átadtam neki, amint kezét nyújtotta, és kimásztam utána, nagyon figyelve arra, hogy senki ne halljon semmit, az embereket figyeltem, de csak társalogtak, az egyik jóízűen fel is nevetett, bár innen ugye nem látom, aki a ház előtt van, csak halkan hallom.
- Onnan nem, viszont sietnünk kellene, mindjárt felérnek. - azokra gondolok, akik bent vannak, egyre feljebb érnek, míg mi itt kint vagyunk, és ezért indulok meg, az ütőt átveszem tőle, és megindulok lefelé a lépcsőn, minden fordulónál megállva, hogy a terepet figyeljem, majd a kezem nyújtom Promise-nak, ha kell lesegítem. Ki kell innen juttatnom, nem kaphatnak el most minket, vagyis, Őt nem kaphatják el, ezért kell minél csendesebben leérnünk, csak a végén a létra egy pillanatra megállít. Leugrani innen nem tudunk, a létra pedig hangos.
- Oké... Akkor csináljuk azt, hogy lerángatom a létrát, és ha nem hallottak meg minket lemászol te is, ha pedig meghallanak leugrasz. Elkaplak, nem hagylak leesni. - tekintetem Promise zöld íriszeibe fúrom, még én is félek, a fülemben hallom saját szívverésem, és az övét is, de el kell innen vinnem őt, el kell menekülnie, kerüljön bármibe is.

Menekülj. Menekülj! MENEKÜLJ!
Rémálomból rémálomba esni, pont olyan, mint egy intézeti vizsgálat után az altatásból felébredni. Zavarodottság, rémület és teljes káosz uralkodik el elméden, hiába is próbálsz kapaszkodót keresni, úgy érzed zuhansz az ismeretlenbe, ahol félelem vár rád. Pont ezt éreztem az után, hogy magamhoz tértem a koszos, elhasznált, szétmálott matracon az után, hogy az a valami üzent nekem álmomban.
Zakatolt a szívem, úgy éreztem, hogy lassan kiszakad a mellkasomból és olyan messzire menekül, ahol sosem érhetem utol.
Sikerült felráznom Evant az álomból, ettől egy egészen hangyányit megnyugodtam, tekintve, hogy nem maradt vesztegetni való időnk, minél hamarabb indulnunk kellett.
- Nem tudom. - suttogtam, s bár nagyon figyeltem rá, hogy ne remegjen a hangom, azt hiszem így is eléggé kivehető volt belőle a félelem. - Neked jobb a hallásod, nem tudod megállapítani honnan jönnek? - kérdeztem, miközben magamhoz vetten a napok alatt összegyűjtött cuccainkat, amivel még egész biztos nem okozott volna nehézséget a futás.
Azt kívántam bár használhatnám arra a hangokat, hogy megtudjam tőlük, merre tudnánk elmenekülni, de most mind hallgattak. Azt hiszem, egyelőre segítség nélkül maradtunk.
A legközelebbi ablakhoz húzódtam, óvatosan kinéztem az ablakon, hátha megfigyelhetem az érkezőket. A furgont azt láttam, és még két embert a jármű oldalának támaszkodva. Az pedig egyértelműen kivehető volt, hogy fegyvert tartottak a kezükben.
Arrébb álltam, hogy más szögből lássak rájuk, akkor még két embert láttam a földszint ablakai előtt bóklászni. A többiek eszek szerint már idebennt voltak.
- Sietnünk kell. Szerintem most nézik át az alsóbb szinteket, a tűzlépcsőn talán lemehetünk. - bátornak akartam tűnni, ezért elsőként léptem a másik ablak felé, ami mellett a lépcső húzódott. Csak egy bólintásta, vagy bármiféle visszaigazolásra volt szükségem tőle, arra, hogy tudjam velem marad, bármi történjék is, azután habozás nélkül húzom fel az ablakot és mászom ki rajta.
Éddig nem is tudtam, hogy ekkora életösztön dolgozott bennem, most meglepetésként ért, hogy minden kétélyem és rettegésem ellenére nem hagytam, hogy a félelem úrrá legyen rajtam és a földbe gyökerezze a lábaimat.
A kezem nyújtottam Evan felé, hogy segítségére legyek, mint támasz, vagy hogy csak megfogjam a baseball ütőjét, ameddig ő is átmászik.
Innen meg már csak egy út vezetett, az is lefelé. Mielőtt azonban egy tapodtad is mozdultam volna, pillantásommal a sikátort vizslattam végig, utána Evan felé fordultam.
- Hallasz valamit? - olyan halk próbáltam lenni, amennyire csak lehetséges, tudtam, hogy ő úgyis hallani fogja. Bármiért is volt a Walsh-ba zárva, egész biztos, hogy köze volt a hangtalan mozdulataihoz, a kifinomult érzékeihez és a dorombolásához...
Én pedig bíztam az érzékeiben, de főleg benne bíztam. Mindennél jobban. Tudtam, ha valaki, akkor ő kijuttat minket innen. Csak ez volt a fő.

Nem úgy alakult, ahogy akartuk, sajnos rohadtul nem úgy jött ki, pedig mindent elterveztünk, és minden elromlott, kergetnek minket, mindenkit, aki csak kijutott, fegyvereik is vannak, de még azt nem tudom, hogy éles töltényekkel töltött fegyverek vagy nyugtató lövedékek. Lehet az orvosok megmondják, hogy ki az aki még kell, az csak nyugtatót kap, a többi pedig egy golyót a testébe. Nem tudom ez, hogy megy, de nem is akarok addig várni, míg erre sok kerül.
Ne tudtunk mind megszökni, sokan elindultunk, de ennek talán a fele menekült meg igazából, sokan csoportokba verődtek, ások, mint mi is, becsatlakoztak valahova, ahol ismerős arcok voltak, nem mindenki az, sőt a legtöbbnek a nevét nem is tudom, csak azt, hogy többet láttam, mint másokat, de ez még nem jelent megnyugvást kicsit sem. Főleg, hogy velük tartottunk, kifelé a külvárosba, otthont nyújtó helyet keresve, viszont túl könnyű volt, szerintem nem kellett volna annyi lakást találnunk teljesen üresen, elhagyatva. Inkább hasonlított a környék amolyan szellemvároshoz, mint a nagy Phoenix-hez, akkor is, ha ez már maga a külváros, itt is kellene élnie bárkinek.
Egy több szintes házban húztuk meg magunkat, nem voltam hajlandó Proms nélkül meglenni, nem érdekelt semmi, és szerencsémre neki sem volt ellenére, hogy velem maradjon, így mi együtt húzódtunk meg, míg a többiekkel annyira nem foglalkoztam. Bizalmatlan ember vagyok nagyon, ilyen esetben pedig még jobban az vagyok, ezért sem engedtem volna egyedül az eperszőke hajú lányt, kitudja mi történt volna akkor. Főleg azok után, hogy mikor virradóra felkeltünk már csak mi voltunk. Hazudnék, ah azt mondanám, hogy megrázott és nélkülük nem éreztem olyan biztonságban magam.
Az ezt követő napokat azzal töltöttük, hogy felmértük a terepet, a házakat, hogy mennyire lakatlanok, de mindegyikben találtunk valami kis apróságot, ruhákat, játékokat, én egy táskát is összeszedtem, hogy legyen mibe pakolnunk amiről úgy gondoljuk, hogy kelleni fog, és egy baseball ütőt is lenyúltam. Fémből volt, nehéz, de ebből adódóan nagyot is üt, valahogy meg kell védenünk magunkat, ahhoz pedig kell valami eszköz. Élelmet is keresnünk kellett, nem túl egyszerű kint az élet, de még mindig szabadabbak vagyunk itt, mint ott bent, pedig menekülünk, kergetnek minket, és szinte minden lépés után a hátam mögött figyelem, hogy ki követ minket. Paranoiás leszek, mire megszabadulunk mindentől, és mindenkitől, a határon csak úgy tudunk átmenni, ha átsétálunk, elrepülni nem tudunk, ebben biztos vagyok, figyelik a járatokat ez ezer százalék, a másik meg, honnan lenne nekünk arra pénzünk...
Nem lenne gond ezzel az emeletes építménnyel, ha nem lennénk már itt egy ideje, lehet már ma el kellett volna mennünk, lehet az lett volna a legjobb, ha még ma tovább állunk, de nem tettük meg, későn indultunk volna. Még mindig nem értem a robbanást, hogy történt, mi okozta, hogy nem vették észre, hogy baj van. A fejem tele van összeesküvés elméletekkel, akkor is mikor karomra hajtom a fejemet, hogy na akkor most alszom még egyet ezen a koszos szivacson, vagy matrac, nem tudom minek nevezzem ezt. Az álom nem ér el hamar, sőt, borzasztóan nehezen alszom el, de már annak is örülök, hogy sikerül, csak az álmaim ne lennének olyan zordak, és sötétek. Moon-t látom, szenved, és én odamennék, hogy segítsek neki, de nem tudok. Magammal akartam hozni, de olyan gyorsan történt a robbanás, nem tudtam elmenni érti, menni kellett, nem is hiszem, hogy velünk jött volna, és ez azért baj, mert ha én próbálkozom akkor az esélyt elcseszhetem, és Promise-al cseszek ki, amit nem akartam, ahhoz túl fontos a biztonsága. Ezért is vagyok olyan rosszul, otthagytam, magára, ahogy egyszer már megtettem, de akkor akaratomon kívül, most pedig időhiány miatt, de ez nem megoldás. Tudnom kell, hogy van, és vissza fogok menni érte, kihozom, nem hagyom ott egyedül.
Azt ment ki a szörnyű közegből, hoyg apró puha kezek rázogatnak, én pedig ki is nyitom szemeimet készségesen, és minden szavára igyekszem figyelni attól függetlenül, hogy még az álom hatása alatt állok. - Oké! - abban a pillanatban kimegy az álom a fejemből, és szedelőzködni kezdek, hallom az embereket odakintről, és azt is, hogy leállítják a furgont, tehát idejönnek. A baseballütőt megemelem, ez lett a legjobb barátom, hatalmasat lehet vele csapni, kipróbáltam, játszani pedig mindig tudtam, így kicsi az esélye annak, hogy kis erővel, vagy célt tévesztek. Promiset meg kell védenem az életem árán is. - Merre? - pillantok a lány felé, még nem tusom eldönteni, hogy melyik részről jönnek többen, még csoportosan vannak, azt nem hallom mit beszélnek, csak az embercsoport duruzsolását.

Hajtóvadászat indult az elmenekült betegek után. Utánunk. Zajos szökésünk az őrület hullámát indította útnak, mely az egész várost bekebelezni látszott. Az intézet betegei özönlöttek el mindent, nyomukban a Walsh embereivel, akik nem voltak restek fegyvereket bevetni ellenük. Ellenünk.
Voltak, akiket elkaptak, őket minden bizonnyal visszatoloncolták az intézménybe, másoknak azonban sikerült megmenekülniük, ők pedig különböző irányokba tűntek el. Evan és én egy ideig egy kisebb csoporthoz csapódtunk, velük értük el a külváros azon részeit, ahol meghúzhattuk magunkat.
Olyan épületeket találtunk, amikben már senki sem lakott, nem volt mozgás, nem volt élet. Bár, az életnek halvány jelei mindenhol akadnak. Itt is voltak. Ruhacsomók a sarokban, összehordott kacatok, kartondobozok, plédek… Minden jel arra mutatott, hogy már „laktak” itt előttünk korábban. Ez azonban mind azt jelentette, hogy rövid időre, biztosan egy helyben maradhattunk.
Az első éjszakát egy emeletes házban töltöttük, Evan és én természetesen együtt maradtunk, a kis csoport többi tagja egyedül tért nyugovóra, másnapra pedig nyomuk sem volt. Itt hagytak bennünket. Nem mintha egy percig is bántuk volna.
A következő napot a környező helyek, házak, útvonalak feltérképezésével, valamint elemózsiaszerzéssel töltöttük. Evan ötlete volt, hogy készüljünk fel előre arra az esetre, hogy esetleg menekülnünk kell. Igazából amúgy sem maradtunk volna sokáig egy helyen. Nem volt biztonságos. A Walsh emberei mindenütt ott voltak.
Hallottuk őket nappal és éjszaka, ahogy autós-fegyveres csapatokkal járták körbe a kerületet, lassan átkutatva az épületeket. Attól tartottam, hogy hamarosan talán elérnek bennünket is, azt pedig nem szerettem volna megvárni. Menni akartam, a lehető leghamarabb. De még utoljára ezen a helyen, kénytelen voltam álomra hajtani a fejem.
Az elmegyógyintézettel álmodtam. Arról a lehetetlennek tűnő napról, amikor végre sikerült kiszabadulnunk. A robbanásról, amiben az egész épület, még a csontjaim is beleremegtek. A hangzavarról, a sikolyokról, a rohangáló emberekről. A pillanatról, amikor úgy döntöttem, hogy itt van az alkalom, s kézen ragadva Evant, magam után húztam az intézet falában keletkezett nyíláson. Még álmomban is éreztem, hogy mennyire dübörgött a szívem, éreztem a rázkódást, amit az újabb robbanás okozott, amibe én is belerázkódtam.
Rázkódtam. Egész pontosan engem ráztak. Kipattantak a szemeim, zavarodott, riadt pillantásom idegen szempáréval találkozott. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Behunytam a szemem abban reménykedve, hogy csak képzelődöm és az idegen valójában ott sincs. S amikor kinyitottam a szemem, valóban nem láttam őt. De nem csak őt, semmit sem. Sötét volt. Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy hosszú órákon keresztül aludtam, már minimum pirkadnia kellett volna odakint. Hangokat hallottam. Tomba, elmosódott beszéd zaját. Nem is tudom miért, talán ösztönből indultam meg a hang irányába, nagyon figyelve, hátha megérthetem, mit mond.
Egy másik szobából érkezett a hang, azonban minél közelebb értem hozzá, annál halkabbá és érthetetlenné vált a suttogás. Motyogásnak, inkább valamiféle morajlásnak hangzott, mint sem emberi beszédnek. Beléptem a szobába, ami teljesen üres volt. Lassan körbe pillantottam, továbbra sem láttam semmit. Aztán amikor megfordultam volna, a sötét árny egyenesen az arcomba bámult, alaktalan, fekete masszához hasonlító „testéből” egyedül ijesztő, sötét szemei voltak kivehetőek.
Hangtalan sikollyal estem hátra, a massza pedig köddé foszlott. Megnyugvást keresve ejtettem vissza fejem a padlóra, hogy így nyugtassam meg magam. Azonban ahogy pillantásom a plafonra vetettem, többé már nem akartam megnyugodni. Hatalmas repedések kúsztak végig a mennyezeten, egyetlen egy szót formázva: menekülj.
Riadtan ültem fel az elhasznált, kilyuggatott régi matracon, ami immár két napja szolgált alvóhelyként Evan és az én számomra. Zavarodott voltam, féltem, de nem kérdőjeleztem meg mind azt, amit az álmomban láttam. Álmodtam ezt az egészet egyáltalán? Nem tudom. De egy belső ösztön arra késztetett, hogy hallgassak, a plafonon látott üzenetre.
- Evan, ébredj! – gyengéden rázogatni kezdtem őt, azzal egy időben, hogy odakintről meghallottam az ismerős furgonok hangját… - Mennünk kell, azonnal!