Felháborodást éreztem, amiért az a faszfej figyelmen kívül hagyott. Minimum vártam volna egy ronda pillantást, vagy, hogy visszaszóljon, bármit, csak reagáljon. Engem nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni. Képtelenség volt. Ez a gyökér mégis megtette. Én pedig éreztem azt az erős belső késztetést, hogy utána menjek, a hátára ugorjak és leharapjam azt a haszontalan fülét, amelyikkel nem figyelt oda a szavaimra. Már erre a gondolatra is, ahogy megjelenni láttam lelki szemeim előtt a jelenetet, arcomra önkéntelenül is kirajzolódott hátborzongató, élvezet teljes vigyorom, ami egész addig arcomon virított, amíg az ápoló el nem tűnt a látómezőmből. Ezután visszafordultam új kísérőm felé. Alaposan szemügyre vettem, azzal a pillantással méregettem, amivel a nagy többségét szoktam az ápolóknak: kritikusan De hiába néztem, hiába volt olyan érzésem, hogy valami nem stimmel vele, nem tudtam rájönni, hogy mi volt az. Gyanús volt, de azt sem tudtam eldönteni, hogy jó, vagy rossz értelemben. - Nem kell fáradni, én jól elvagyok itt a folyosón is... - De komolyan. Eszem ágában nem volt visszavonulni a szobámba, amikor megkaptam rá a lehetőséget, hogy egész éjjel a folyosókon barangoljak. Ki nem hagytam volna egy ilyen bulit. Mindig éjszaka történtek a legjobb dolgok. Ki tudja, lehet, ha a most a folyosókon maradok, láthatok majd valami izgiset. Vagy hallhatok ezt azt, a dolgozók hálószobájából kiszűrődni... Nagyon nem tetszett, hogy parancsolni próbált, aminek halk morgásra emlékeztető torok hanggal jelét is adtam. De aztán szépített a dolgon azzal, hogy nem próbált meg a kapom után nyúlni, vagy úgy egyáltalán hozzám érni, ezért lassan mégis elindultam a kellő irányba. Kíváncsi voltam, vajon miféle elintéznivalója lehetett ott, ami ennyire sürgős és halaszthatatlan volt, hogy ápoló létére még engem is szabadon eresztett volna utána. Egy rossz szavam nem lehetett ellene, számomra ez nagyon is előnyös üzletnek bizonyult mindenféle szempontból. - Abszolút! - lelkesedés, kíváncsiság és izgatottság vegyült a hangomban, miközben baljósan felcsillanó szemeimmel kísérőmre nézve választ adva egyszerre az összes kérdésére. Szerettem volna belelátni a fejébe, tudni, hogy mit forgat odabenn és, hogy mennyire bosszanthatok fel vele akárkit is. Minden olyan jellegű dologban benne voltam, amivel bosszanthattam az intézet munkatársait, vagy kárt tehetettem az intézetben egy bizonyos szinten. Kimondottan szerettem bajt keverni és nagyon szerettem, hogy sosem kellett benne egyedül részt vennem. Mindig akadt valaki, akivel le tálca-szánkózhattam a lépcsőkön, vagy lenyúlhattam a bent lakó ápolók ruhaneműit és zászlót csinálhattam belőle. Vagy ott volt például a tányért frizbi, azt is lehetetlen volt ugyebár egyedül játszani. Kivéve, ha az volt a cél, hogy a tányérok a falnak, vagy valami keménynek csapódva ripityára törjenek. Merthogy igen, erre is volt példa. És még sorolhatnám mennyi mókás dolgot lehet csinálni - és csináltam is - az intézet falai között, de sosem érnénk a lista végére. - Na és miféle játékot? - adtam hangot végül a kíváncsiságomnak és nagyon reméltem, hogy nem fog itt nekem titokzatoskodni, hanem szépen beavat a mókába.
Tárgy: Re: I won't ask nicely Hétf. Jan. 16, 2017 9:59 am
Daeva
KI EZ? ki ez? KI EZ? Megakad rajta a tekintetem, csupán egyetlen pillanatra, hogy emlékek után loholva megpróbáljam beazonosítani a férfit. Nem emlékszem... NEM. nem. NEM. Nem tudom ki ez. Nem tudom veszélyt jelenthet-e. Kellemetlenül fojtogató érzés rádöbbenni, hogy nem a férfi a nagykutya a teremben. Láncra vert doberman áll a lábai mellett, ami nem tiszteli a kezet, ami enni ad neki. Nincs gazdája, nincs parancsolója. Vad és kezelhetetlen, de nélkülözhetetlen. Azt hisze átvert, szinte látom magam előtt, ahogy holnap meséli majd hogyan szedte rá szegény ördögöt, hogy maga mellé vegye a nőt, akinek neve is van. Végigtúrom hátra szőke hajamat és elfojtok valamit, ami feltörni készül... egy hisztérikus nevetés... a meglendülő kezem. Ott helyben meg kellett volna ölnöm. VOLNA. volna. VOLNA. De hagytam. Könyörületességet mutattam a célom elérésének érdekében, de nem fogják megköszönni, ha leveszem majd a lányról a láncokat és egy egész éjszakát úgy tölthet a falak között, hogy nem figyel rá senki. Nem tudják mi lapul majd a sötétben. Az emberi agy mindig azokkal a lapokkl dolgozik, amiket osztottak neki. Én pedig a kezembe kaptam azt a lapot, amivel bármit kezdhetek, nincs más dolgom, mint szabadon ereszteni az erejét. Erre azonban várnia kell. Segíteni fogok neki, ha azzal nem teszek keresztbe saját magamnak. NEM BASZOK KI MAGAMMAL. Megvárom míg eltűnik a férfi. Nem jelentene gondot elintézni, sőt valószínüleg még segítene is benne az alany, akinek neve is van.
Ekkor emelem a nőre először a tekintetemet. Szar lehet. A kívánatos külső mögött valami olyan lappang, amitől az itteni férfiak félnek. Én azonban most látok először közelről olyan nőt, aki nincs megtörve, nincs megszeppenve és az általa ismert hierarchia csúcsegyede. EGY NŐ. egy nő. EGY NŐ. Itt érzem fontosnak, hogy tisztázzuk nem áll felettem, én nem azok közé tartozom, akit megrémíthet és nem kifejezetten van választása, hogy most együttműködik-e vagy sem. Szinte látom ahogyan felkapcsolódik a kislámpa a koponyája belsejében. Összeáll, amit mondtam, de innen újabb forgatókönyvek nyílnak a fejében. A szemei kérdeznek, de a szája nem mozdul. Nincs időm ismerkedős estre. NINCS. nincs. NINCS. Elhalóan horkantok egyet. -Ha akarod be is zárhatlak a szobádba, de nincs időm ápolót játszani.-nem pazarolhatak értékes időt értéktelen cselekedetekre. Bár egy pillanatra szinte elcsábítja gyenge férfielmém, hogy igazi poklot kellene elszabadítani és minden ajtót kinyitni, hogy úgy szórakozzák át az éjszakát ahogyan csak az ingerküszöbük engedi. Aztán megszólal a paranoid belsőm, hogy esetleg kiabálhatni kezd a lány vagy lebuktat és visszakerülök a jól ismert falak közé, de van annyi hitem saját magamban, hogy elhiszem, hogy kellemesen csábító üzletet ajánlottam neki. -Talán nem tetszik a dolog, de nem tettem fel kérdést neked. Indulj!-nem érek hozzá. Én is gyűlöltem, amikor idegen kezek érintették a testemet, az alárendeltség és a szabad akrat hiányának a kihangsúlyozása. Ekkor azonban meggondolom magamat. Egy furcsa gondolat, amely pillanatok alatt elburjánzik az agyamban. -Mondd.... veszélyesnek érzed magad? Keménynek? Akarsz játszani velem egy játékot?-hirtelen a fülemig csúszik a vigyorom. Ha joggal félnek tőle az ápolók, akkor talán az új kedvenc játszótársam is lehet a nő.
Már rég megfogadtam magamnak, hogy egy egyenruhás seggfej munkáját sem fogom megkönnyíteni és nem fogok úgy ugrálni a szavukra, ahogy ők füttyentettek. Nekem nem mondhatja meg senki, hogy mit csináljak. Azt hittem, hogy erre sikerült már rájönniük az elmúlt két évben, mióta itt rontottam a levegőt, de mindig hatalmas csalódásként ért, amikor rá kellett jönnöm, hogy mégsem. Ilyenkor nem tudtam eldönteni, hogy vajon ennek elfogadása esett nehezükre, vagy ők maguk is pont annyira retardáltak voltak, mint amilyennek minket akartak beállítani és képtelenek voltak felfogni ezt az aprócska, ám de lényeges tényt? Igazából mindegy, hogy melyik verzió volt az igaz, én szerettem úgy gondolni, hogy a második állt közelebb a valósághoz. Ettől a gondolattól valahogy mindig jobban éreztem magam, még akkor is, amikor a falhoz szorítottak és nyugtatókat próbáltak ledugni a torkomon. Szerettem, hogy máshogy nem bírtak el velem. De azt még jobban, amikor ezt az orruk alá dörgölhettem. Az őrök, ápolók és orvosok ezt annyira nem díjazták, nekem viszont örömöt okozott, hogy mekkora bosszankodást váltottam ki belőlük. Igazából csodálkoztam rajta, hogy még nem küldtek fel a toronyba. Arra számítottam az első harminc nagyon szép verekedéses esetem után, hogy azonnal felküldenek és akkor nekem nyekk. Ehhez képest még mindig szabadon garázdálkodhattam az intézeten belül és a legrosszabb büntetés, amit valaha kiszabtak rám, az egy eltöltött hét volt a magánzárkában, kaja nélkül. Na bumm. Egész biztos nem számítottak rá, hogy az ott eltöltött idő után is ilyen maradok, de hát, ahogy a mondás tartja: rossz pénz nem vész el. Vagy valami ilyesmi… Mondjuk, hogy most épp mit követtem el, amiért ezt a baromira idegesítő ápolót sózták a nyakamba, arról fogalmam sem volt. Nem rémlik, hogy olyan eget rengető dolgot műveltem volna, amiért minden lépésemet szemmel kellett volna tartani. Ez a pasas egész nap a nyomomban volt, bárhová mentem, tutira ott volt és meresztette rám a szemeit. Ebédidőben jött el az a pillanat, amikor ezt meguntam és megkíséreltem kibökni a szemét. Na nem ám valami éles vagy szúró tárggyal. Még csak nem is voltam agresszív. Először szépen szóvá tettem, hogy jó lenne, ha felfüggesztené az utánam való szaglászást, aztán amikor erre elnevette magát, az én két szép ujjacskámmal nyúltam bele a szemébe… Megérdemelte. Ezután osztottak be mosogatni. De természetesen a késeket és a villákat nem mosogathattam el. Azt valaki másra sózták rá, nehogy még a végén megsebesítsek valakit. Ezt úgy állítják, mintha minden nap ezt tenném… Oké, belátom volt benne némi igazság. De én igazán nem tehettem róla! Ha nincs aki baszogasson, akkor én is jól viselkedem… fogjuk rá. Vacsoraidőre végeztem az összes rám kiszabott konyhai büntetőmunkával, ami után az egyik ápoló krapek feladata volt, hogy visszakísérjen a szobámba. Kivételesen semmi gondom nem volt a kísérettel. Ez nem nyúlt hozzám, nem taszigált, nem próbált meg gyorsabb, vagy lassabb tempóra sem bírni. Szerintem azt se érdekelte volna, ha egyszerűen elkóborlok mellőle. De nem tettem. Csendben követtem őt, egészen addig, amíg bele nem botlottunk egy másik ápolóba, és még akkor is csöndben is maradtam, nem adtam hangot a nemtetszésemnek. Csakhogy ekkor alanynak nem nevezett… - Hé, seggarc! Van ám nevem is! – morrantam rá, de mit sem törődve vele, itt hagyott ezzel a másikkal. Mit is mondott mi a neve? Conrád? Vagy Connor? Tudja a franc. - Hát ez igazán remek! – csaptam össze tenyereimet gyakorlatilag nulla lelkesedéssel. Aztán eljutott a tudatomig mondandójának második fele is. – Várj, azt mondtad, utána elmehetek? - őszinte meglepettség és egy cseppnyi öröm keveredett a hangomban, szemem csillogásából is könnyedén kitalálhatta, hogy részemről teljesen rendben van ez a dolog. Bár bevallom, kissé gyanúsnak találtam a dolgot, és a pasas sem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, egy cseppet sem zavart. Sőt! Egy részem remélte, hogy az illető valami rosszban sántikál, az igazán ínyemre lenne
Gondoltam valamire.... MIRE? mire? MIRE? .... ami nagy.... WALSH. walsh. WALSH. .... ami veszélyes .... WALSH. walsh. WALSH. Amit soha... többé... nem... akartam látni. A Walsh intézet. Még mindig hallom a sikolyokat. A fülemben csengenek. Megkínzott lelkek édeskés szenvedése. Tetszett a fájdalmuk... mert ők képesek voltak érezni. Én ezt elveszítettem. RÉG. rég. RÉG. A fájdalomtól élő marad a lélek, a hús, a csont. Fájdalom nélkül csupán a mérhetetlen unalom marad. Megszöktem. Elmentem. Messzire mehettem volna. Kimenekülhettem volna még a világból is. NEM. nem. NEM. Miért? Mert ez volt az én játszóterem. Nem volt hova mennem, nem várt rám odakint senki. Itt. Kint. Mindenki. Gyenge. Bent erősek vannak, akik szabadságra vágynak. Tudnom kell... Muszáj.... Kik azok akik kellhetnek. Innen csak egy irányba vezethet az utam. VISSZA. vissza. VISSZA. Úgyhogy lemosok magamról mindent. A múltat, a nyomokat, a téveszméket, a lelkem sebeit. Várok. Mire? Az éjszakára. Miért? Mert akkor van műszakváltás. Hol megyek be? Hátul a konyhánál. Miért pont ott? Mert ott nem ismerik a pofám, és a pénz megnyitja előttem azt az ajtót. Ruhát is kapok. Milyet? Ápolóit és beöltözök, hogy ne tarthassanak fel. Nem gyanakszanak? Nem. Miért? Mert azt hiszik, hogy ez a perverzióm... hogy elmebeteg tyúkokra verjem ki miközben alszanak. HA. ha. HA. De most nem ezért vagyok itt.
Nyugodt léptekkel sétálok végig az ismerős folyosókon. Megállok. Elidőzök egy kicsit néhány helyen, hogy hallgatózzak akár egy gyermek. Nyugalom. Csend. Csendesen nyikorog az ételszállító. A veszélyesebb betegek mindig házhoz kapják a vacsorát a nyugalom megörzésének érdekében. Én is mindig a szobámban kaptam. Hirtelen két tenyér csapódik a vállamnak és egy jókedvű ápoló vigyorog az arcomba. -Új sráááác. Mi a neved? -Connor.-jókedvű kézfogás. Egy pillanat alatt felveszem vele a ritmust pedig halvány lila fogalmam sincs róla, hogy minek kell ilyen veszettül örülni. -Kérnék egy szivességet... ez itt.. kérlek alássan... a D4642B23-as alany. Megtennéd, hogy visszakíséred a szobájába.. húznék már haza a kölykökhöz... tudod, hogy van ez...-nincsenek kölykei, látom ahogy egy pillanatra megremegnek az íriszei amikor kimondja az azonosító számot. -Átveszem.-biccentek egyet. -Kössz haver.. nagy vagy... jövök eggyel.-már ott is hagyott a francba a lánnyal. Grimaszba torzul az arcom egy rövid pillanatra. Szemtanú... egyből kettő... idegesen tekerek egyet a nyakamon és ekkor rá emelem a tekintetem. -Fel fogsz jönni velem az első emeleti irodákhoz. Onnantól mehetsz amerre látsz..-nem kérésnek szánom, így a hangom se bizonytalanodik el egyetlen rövid pillanatra sem. Várok.. egy reakcióra.. egy válaszra, hogy eljutott az agyáig. Nem keverhet bajba. Nem fogok megcsúszni az esti terveimen miatta.
Üdvözlünk a Theory of Insanity oldalán! Egy olyan világban, amely magába foglalja a valótlant a valódival. Nálunk, egy különleges elmegyógyintézet és a körülötte lévő város adja a bejárható teret, ami... mitől is különleges? A Walsh Elmegyógyintézet lakói nem egyszerű őrültek, hanem génmanipuláltak. Veszélyesek vagy sem, netalántán az orvosaiknak gurult el a gyógyszere… nos, ezt neked kell kiderítened! Az élet középpontjába Te kerülhetsz, légy akár egy, az intézmény betegei közül, vagy az őket felügyelő orvos, esetleg egy hétköznapi városlakó. A döntés és az út, melyet végig akarsz járni, csakis rajtad áll! A kérdés igen egyszerű: Van elég bátorságod belépni a híresen gonosz és kísérteties épületbe, ahol halál sikolyok rázzák fel az éjszakát? Ha biztosan jól átgondoltad a döntésed, kis családunk szívesen fogad téged is! (: Az oldalt kedves, segítőkész, mindenre elszánt staff vezeti, akik éjjel-nappal készenlétben állnak óhajaitokat, sóhajaitokat valóra váltani, kérdéseitekben, kéréseitekben segíteni. Ne félj segítséget kérni, talán nem őrültek… Az intézmény kapuja nyitva áll előtted!
Kezdőlap 
•• 
