moon & kale ;;

•• i’ll be right here now to hold you when the sky falls down

Az elmúlt időben, akárhányszor hallottam Moon hangját, mindig csak a kétségbeesettség, s a reményvesztettség tükröződött belőle. Tudtam jól, hogy ő már elfogadta azt a sorsot, ami odafent várt ránk, s én bárhogy is próbáltam visszahozni az életkedvét, úgy éreztem, mintha az üres falnak beszélnék. Jobb napokon úgy tűnt, mintha kicsivel jobb kedve lenne, mintha végre megjelent volna benne ismét a remény akár legapróbb szikrája is, s a hangom valamiféle megnyugvást nyújtott volna számára. Voltak azonban olyan napok is, mikor ugyanazt éreztem, mint mikor legelőször beszéltünk. Mintha bármi, amit mondtam értelmetlen, s felesleges lett volna. Persze ez sem jelentette, hogy feladom. Még akkor sem tettem volna ezt, hogyha én is úgy látom, hogy minden egyes kimondott szó csak elillant volna a levegőben egyik pillanatról a másikra, mielőtt átszűrődve a falon eljutott volna a lányhoz, hogy felélesszem benne az élni akarás vágyát, s elhitethessem vele, hogy ez még nem a vég. Nem lehet a vég!
A legjobb volt az időzítés arra, hogy összezártak minket. Végre nem választott el minket egymástól semmi, ezáltal pedig úgy éreztem, a szavaim még többet érnek, mint üres ígéretek. Hiszen mégis mit tehettem volna a fal másik oldaláról?
A válasza hallatán csak lassan bólintottam magam elé bámulva, mintha próbálnám felfogni a dolgot, bár utólag belegondolva a kérdésem ostobán hangozhatott, hiszen a válasz egyértelmű volt. Hátam a kemény falnak vetettem és alsó ajkamat harapdálva gondolkoztam, mégis mit kellene válaszolnom erre. Van ilyesmire egyáltalán jó válasz? Szerencsére kettőnk közül nem csak én voltam zavarban. Legalábbis ezt sikerült megállapítanom Moon reakciói alapján, ahogy fél szemmel rá pillantottam.
Már épp készültem megtörni a kínos csöndet, mikor végül megmentett attól, hogy valami ostobaságot dadogni kezdjek. – Hát persze, hogy nem fogunk! – Vágtam rá kissé homlok ráncolva, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – bár talán kissé át is estem a ló túl oldalára. Nem akartam, hogy azt higgye, az a fajta srác vagyok, aki kap az első adandó alkalmon, mikor lefeküdhet valakivel, ezt a fajta helyzetet, s Moon érzéseit pedig főként nem használtam volna ki. Ez persze nem jelentette azt sem, hogy nemet mondanék egy ilyen ajánlatára. Mégiscsak róla volt szó – valakiről, akivel kölcsönösen támaszkodhattunk egymásra. Ráadásul Moon még mindig gyönyörű.
Halkan felsóhajtottam, ahogy ismét magam elé kezdtem bámulni, mert attól féltem, ezzel a kellemetlen beszélgetéssel fogjuk megölni a pillanat varázsát. Azon gondolkoztam, vajon mivel tudnám terelni kissé a gondolatait erről az egészről, mikor ismét meghallottam a hangját. Lepetten emeltem rá a tekintetem, résnyire nyíló ajkakkal és újra meg újra lejátszottam a fejemben a szavait. Legalábbis nem itt. Nem egészen tudtam, ez mit is jelent pontosan, vagy egyáltalán hányadán állunk, de automatikusan egy mosolyra húzódtak ajkaim.
De az is lehet, hogy ezt már csak azért mondja, mert úgy érzi, tartozik nekem. Bepánikoltam.
- Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy nekem csak erre megy ki ez az egész – szólaltam meg végül, mikor már tényleg úgy éreztem, illő lenne valamit mondanom. – Nem azért akarlak kijuttatni innen, mert cserébe várok tőled valamit, és azt sem szeretném, ha azt hinnéd, tartozol nekem bármivel. – A végére a hangom kissé átváltozott, mintha mentegetőzni szeretnék, bár valójában semmi szükség nem volt erre. Tudtam, hogy Moonban meg sem fordulnak ilyen gondolatok – legalábbis reméltem -, de úgy éreztem, jobb tisztázni minél előbb. A következő kijelentése hallatán azonban torkomon akadt a szó. Lefagyva pillantottam rá ismét, elvégre kaptam egy információt, amit hirtelen nem tudtam hova tenni magamban. Mondjuk ez sok mindent megmagyaráz – kúszott elmémbe a gondolat, ami által sikerült is kissé megnyugodnom, hiszen így már biztos lehettem benne, nem velem van a baj.
- Oké – böktem ki végül kissé kínosan, de ennél többre egyelőre képtelen voltam. Kellett pár pillanat, mire végre sikerült valami értelmes dolgot is mondanom. – Az elsőnek különlegesnek kell lennie, én megértem. És amúgy sem csinálnék semmit, amit te nem akarsz csak azért, mert pár orvos azt mondja, csináljuk… - nyögtem ki végül halkabban.
Ahogy fejben ismét végigpörgettem az ápolók tervét, rájöttem, hogy közeleg a vég. Én magam is kezdtem kicsit aggódni, és nem tudtam, hogyan nyugtathatnám meg a lányt. Azonban nem engedhettem meg magamnak, hogy lássa, kissé meginogtam, mert végleg elveszíti azt a kis reményt is, amit a napok elteltével sikerült felélesztenem benne. Nem sok mindent tehettem, csak hogy bebizonyítom neki, mellette vagyok. És persze törhetetlenül hittem abban, hogy hamarosan csak valami borzalmas emlékként tekinthetünk vissza az itt eltöltött időszakra, némi boldogsággal ötvözve, amiért sikerült egymásra találnunk. A körülmények pedig mellékesek voltak.
- Ha nem mondasz semmit, akkor is tudom, hogy nem fogsz hátra hagyni, ahogy én sem tenném ezt fordított esetben – egy biztató mosollyal az arcomon eltűrtem egyik oldalt a haját füle mögé. – Tudom, nem lehet könnyű megbízni másokban azok után, hogy… - egy pillanatra elhalt a hangom, de nem eresztettem a tekintetét közben. – De én más vagyok – fejeztem be végül a tőlem telhető legőszintébb hangvételben.
Értetlenül figyeltem a hirtelen mozdulatait, de szó nélkül vártam, mi lesz ennek a vége. Az ágyról csak akkor ugrottam fel, mikor ismét meghallottam a hangját. Leguggoltam, hogy alaposan szemügyre vehessem az ágy lábát. Azonnal leesett, mégis mi járhat a fejében, de kissé homlok ráncolva pillantottam fel rá.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ezt ki tudom törni – vallottam be kissé bűnbánóan, és egy pillanatra úgy éreztem, nekem is csak a szám járt egész eddig, de cselekedni nem tudok. Pedig ez nem így volt. Nem akartam, hogy így legyen.
Gondolataim megtörve, kissé makacsul egyenesedtem fel és próbáltam összeszedni minden erőmet, ami az állati génjeim miatt hatásosabbak lehetnek, mint egy átlagembernek. Az egyik kezem kitártam Moon felé, jelezve, hogy lépjen hátrébb, majd miután ez megtörtént gondolkodás nélkül rúgtam bele egy hatalmasat az ágy lábába, de túl nagy hatást nem értem el vele. Láthatóan megmozdult, s kissé behajlott a vágott rész vonalában, de ez még nem volt elég. Mély levegőt vettem, majd még egy rúgással végül kiszakítottam a helyéről a csövet, ami által az ágy megrogyott a hiányzó tartó láb irányába. A cső hangosan csapódott a földön, majd gurult pár métert. én pedig kissé ijedten pillantottam az ajtó felé.
- Szerinted meghallották? – Néztem végül Moonra. – Mert ha így van, azt hiszem, nincs sok időnk kigondolni a következő lépést – tettem még hozzá, bár szerintem ez kijelentés nélkül is eljutott a tudatáig.
A fegyverünket felvettem a földről és átnyújtottam neki. – Ezt a részét rád bízhatom? Jobb, ha kettőnk közül én vagyok az, aki elvonja az őrök figyelmét, hogy több esélyed legyen kijutni innen. – Bár nem mondtam, a cél az volt, hogy őt biztonságban tudjam, az már nem is érdekelt, velem mi lesz. Biztos voltam benne, hogy van annyira ügyes, az a cső elég legyen neki ahhoz, hogy átverekedje magát akár egy hadseregen is. Az én dolgom pedig már csak a figyelem elterelés volt, hogy könnyedén kisétálhasson azon a kapun, ami elválasztja a szebb élettől.

moon & kale ;;

•• i’ll be right here now to hold you when the sky falls down

Gondolni sem igazán mertem rá, hogy egyszer majd ott állhatok Moonnal szemben, elvégre pontosan jól tudom már, hogyan működnek itt a dolgok. S most, hogy belökték az ajtón, olyan volt, mintha mindez csak valami ostoba fantazmagória lenne, egészen addig, amíg magamhoz nem öleltem. Akkor hirtelen minden apró kétségem eltűnt és szinte ki is tisztult az elmém. Megnyugodtam. És szerettem volna a tőlem telhető maximális biztonságot nyújtani a számára, s biztos voltam benne, hogy elég egy szoros ölelés is hozzá, hogy tudja, ha mellettem van, nem kell félnie semmitől.
Mikor rám emelte a tekintetét, és láttam egy mosolyt kirajzolódni az arcán, ajkaim automatikusan viszonozták a gesztust és elmélyedve tekintetében csak megismételtem szavait, melyek apró ígéretként hangoztak ajkaim közül. – Élni fogunk – gyengéden végig simítottam az arcán, majd nagy nehezen elengedtem, s végül megszakítottam a szemkontaktust, hogy „kényelembe” helyezhessük magunkat és a lényeges dolgokról is ejtsünk pár szót. A miértekről. Elvégre én nem tudtam semmit, és csak remélni tudtam, hogy némi magyarázattal tud szolgálni a kialakult helyzetre.
Ahogy beszélni kezdett, kissé felvont szemöldökkel gondolkoztam el mindazon, amit mondott és logikus magyarázatnak tűnt. Viszont ez azt is jelentette, hogy bizonyára csak pár napunk van, mielőtt úgy döntenek, hogy nincs értelme ezt csinálni és végeznek mindkettőnkkel. Azt pedig nem hagyhattam, hogy Moont bántsák. Már egy ideje a fejembe vettem, hogy kerüljön is bármibe, meg fogom védeni akár az életem árán is, s úgy tűnt, hogy az a pillanat vészesen közeledik, mikor cselekednem kell majd. Nem akartam kifutni az időből, de a hurok a nyakunk körül egyre szorosabbá vált.
- Szóval ez azt jelenti, hogy le kellene feküdnünk egymással? – Néztem rá ismét kissé félve emelve rá tekintetem, hiszen akárhogy is néztem ez egy viszonylag kényes téma volt. Ne vagyunk állatok attól, mert kicsit mások vagyunk, mint az átlagos emberek. Az ostoba képességeinken kívül ugyanúgy gondolkozunk, és ugyanúgy vannak érzéseink. És a babagyártás sem megy csettintésre.
Moon gyönyörű.
Már első alkalommal beleszerettem a hangjába.
Úgy érzem, mintha évek óta ismerném és semmit sem akarok jobban, mint megóvni őt.
Moon gyönyörű.
Ez viszont nem elég ahhoz, hogy olyasmit tegyek, amit ő nem akar. És hogy én akarom-e? Nos, erre nem tudnék válaszolni, azt hiszem. Felfoghatatlanul jó érzés, hogy végre úgy érzem, valaki mellettem áll, akivel ráadásul kölcsönösen bízhatunk egymásban és számíthatunk a másikra. Megértjük egymást. De a szex mégiscsak szex, ez pedig mindentől eltekintve egy kényes téma számomra, ha épp Moonról van szó.
Gondolataimból már csak az térített vissza, mikor közelebb hajolt és felvetette a szökés ötletét. Lassan bólintottam jelezve, hogy egyetértek. De sajnos még fogalmam sem volt, ezt mégis hogyan kivitelezhetnénk... Tudtam, hogy én vagyok az egyetlen, akire Moon számíthat, és egy pillanatra sem akartam csődöt mondani. Én képes vagyok beleolvadni a környezetembe, így feltűnés nélkül kisurranhattam volna bármelyik ajtónyitásnál, de Moon már kissé nehezebb eset. Aggódtam. Ezt viszont egy pillanatra sem hagytam kiülni az arcomra, elvégre szerettem volna, ha csak a remény apró szikráit látja játszani a tekintetemben, hogy legalább a magabiztosságommal tudjam bíztatni arra, hogy minden rendben lesz és egy percig sem kell aggódnia.
- Nem fogom hagyni nekik, hogy bántsanak. Ezt megígérem neked – jelentettem ki határozottan, miközben kezéért nyúltam, hogy gyengéden megszoríthassam. – És ki is foglak vinni innen, az első adandó alkalommal. Olyan messzire viszlek innét, amennyire csak lehet, hogy soha ne találhassanak ránk. És nem foglak magadra hagyni egy percre sem. Jöhet bármi, én melletted leszek – monológom közben tekintetem az övébe fúrtam és egy pillanatra sem eresztettem, hogy érezze a szavaim súlyát, és tudja, hogy minden egyes dolgot komolyan gondolok. Megfogadtam magamnak, hogy akár az életem árán is megvédem a lányt mindentől. És ezt az ígéretet meg is fogom tartani, mert számomra fontosabb, hogy a mostani nehézségek ellenére egy boldog jövőt tudjon kialakítani magának, minthogy én megvalósítsam a terveim. Úgy érzem, neki még csak most kezdődik igazán az élete, és én ezt képtelen lennék elvenni tőle.
Én éltem már eleget...