Helyem a világban.    MI? mi? MI? mi? MI? Én egy eszme vagyok... egy idea.... egy gondolat, amely szökevényként terjeszti a kórt maga körül... őrület.... Káosz vagyok, az emberi belső lecsupaszítása az ösztöni szintre. Én nem egy személy vagyok. Én nem valaki vagyok, akit szerethetsz, akit szánhatsz, akire érdemes az idődet fecsérelned. Pusztulás megtestesítője, maga az anarchia, minden, amit TE nem mersz megtenni. Nem hiszed? MIÉRT? miért? MIÉRT? Maga az őrület... mely zabolátlan zúdul a világra, és mélyen szántja az emberi rációkat. Nekem nincsenek szabályaim. ÉN nem követek szabályokat. Nem ismerek el emberi hatalmat, mely korlátokat szabhat az egyetlen valós, igaz szabadságnak.
VIGYÁZZ, vigyázz, VIGYÁZZ!, mert ott vagyok bent. A fejedben... mindent látok.... és mindent hallok. Te is hallani fogsz... és látni. Mert olyan látvány elé tárhatom az elméd, amiről addig nem is álmodtál. Veszett kutya vagyok, és te egy ketrecbe vagy velem zárva. Nem jöhetsz ki győztesként, mert azt töröm össze, ami igazán fáj... a valóságodat. Vagyis azt, amit annak véltél. Mutatok mást.. mutatok jobbat... az én valóságomat, amely folyékony tükörként ölel majd körbe, szilánkos poklot, amely darabokra szaggatja az elméd foszlányait. NEVESS, nevess, NEVESS!, mert úgy könnyebb lesz elviselned, ahogy sebészt játszok gumikalapáccsal az agytekervényeid között. Ne jajongj, ne sírj, de könyöröghetsz ha jól esik, mert a lelkem az, amit nem találsz majd ebben a porhüvelyben. Tudtad, hogy a zsenialitást csak egyetlen lépés választja el a teljes őrülettől? Nem? Én sem..
MIT AKAROK? mit akarok akarok akarok? Téged. Az egész világgal együtt. Tenni akarok érted, emberért, de nem vagyok a Megváltód. Szabadságot hirdetek az olyanoknak, akik egyedül nem találnak rá erre a girbegurba útra... önös célok vezérelnek. Én felszabadítalak, miközben a rabszolgámmá teszlek. Földi pokolban ringatózom, miközben a fájdalom képébe nevetek.
Azt hiszed láncra bírsz verni? AZT? azt? AZT? Ki kell ábrándítsalak... olyan vagyok, mint egy vírus. Megállíthatatlan, legyőzhetetlen... amikor azt hiszed végleg megszabadulsz még a legapróbb darabkámtól is még akkor ott fogok lappangani mélyen hátul a sötét tudatalattidban, amit nem tudsz kontrolálni, mert gyökereket eresztek beléd, amit sosem tudsz majd kigyomlálni.

hallgasd a történetem...
Hosszasan cseng a fülemben egy hang, amit oly hosszú időn át mélyen eltemettem. De kié lehet. Édes mámor, ami a mennyországból csöppent le és a tarkómon keresztül mélyre szívódott fájdalmas karcolásokat hagyva maga után.

-Anya szeret téged Jonah....anya mindig szeret téged... és te jó gyerek vagy...

Idegesen tekerek egyet a gyakamon, miköben néhány csigolyám végigropog. Felbőszít. Elmérgesít. Az egyetlen dolog, ami tényeges fájdalmat képes okozni. A múlt. Gyötrelmes, gyógyíthatatlan gennyedző sebek a testem belül. Nem bírod felköhögni, nem bírod lekűzdeni. Mit tehetsz? MIT? mit? MIT? Összegyűröd... olyan kicsire, amennyire csak bírod.. majd fogod és olyan nagyot hajítasz rajta, amekkorát csak bírsz. Szárnyakat adsz neki, hogy messzire repüljön még a létezésének a gondolata is... majd megfordulsz... hátat fordítasz a szemétkupacnak, amit kiszortíroztál a lelkedből és átlépsz egy küszöb fölött, amit meg sem közelítesz soha... SOHA. soha. SOHA. ... többé. Ja és természetesen nem felejted el rácsapni az örület aranykeretű ajtaját, ami minden egyes alkalommal a pofádba hazudik, hogy 'rossz helyen jársz', amikor a kiutat keresed.
-Mi történt Jonah?-édeskés hangja olyan, mint a forrócsoki.... szereted. Imádod. De könnyen megéget és fájdalmat hagy maga után... nem édes utóízt.
-Doktornő...-hirtelen ülök fel és fordulok a hang irányába.-Ugye én még sosem bántottam magát?-kérdezem miközben félrebillentem a fejemet. Villan egyet a tekintete a vékony szemüveglencse mögött. Az egyik keze lassan a nehézkes mahagóni asztal alá csúszik kitapintva a gombot, amivel riaszthatja az őröket. Nevetésbe menekül az agyam, amitől egyetlen csepp könnyem is kicsordul.
-Nem. Miért kérdezi?-óvatos... akár egy macska a jégen, ami nem a vízbefulladástól fél. NEM. nem. NEM. Az gyors lenne. Könnyű akár a lehellet. Ő a csúszástól fél, hogy megsérül gyönyörű őszes bundája. A macska mindig jól érzi meg a félelmet. Tudja, hogy most olyan helyre téved, amit fogukat csattogtatva őriznek a kutyák, és akármilyen könnyűek legyek a léptei.. nem tud elosonni mellettük.
-Mert maga... MAGA... bánt engem. Pedig olyan szívesen megosztoztam volna magával a játékaimon, Juliet. Maga.. hazudott nekem. A hazugokat pedig meg kell bünteni... ezt maga is tudja...-lassan egyenesedek fel, de mielőtt én rajta hagynám finoman ráncolt bőrén a kezem nyomát, vagy mielőtt ő benyomhatná a gombot történik valami. Valami, ami még soha. Végre. Valahára. Megmozdul a föld....

-Ne nézz vissza Jonah... mindig előre nézz... harcolj... anya meg fog találni... anya elmegy érted....-soha nem jött. Az intézet falai börtönbe zártak, várrá növekedett az elmémben. Sárkánnyal... vizesárokban. De hittem, hogy az én anyám eljön majd értem fényes páncélban és látom majd a kék eget.

-Jonah Boyd?-nem vár választ.
-Foglaljon helyet!-utasít.
Leülök.
-Jól tudom, hogy önnek a jövőhéten van a 16. születésnapja?-bólintok.
-Isten életesse.-biccentek.-Elhunyt az édesanyja.

Gyűrd össze... hajítsd el... hagyd magad mögött.. és baszd rá azt a bizonyos ajtót.

Percekkel késöbb térek csak vissza a valóságos valóságba. Az igaz valóba, amiben sípolt a fülem, vérzett a homlokom és mindent por terített.
-NA... EZ.... MÁR... DÖFI!-Könnyedén szökkenek talpra majd hátrasimítom a hajamat miközben a felborult mahagóni felé veszem az irányt. Juliet az asztal alatt fekszik... félig... meddig. Levegőért kapkod akárcsak egy madárka, ami kűzd a kalitka falai ellen. Rákönyökölök az asztalra, és ráhelyezem a súlyom egy részét.
-Látja Juliet.... magára szakadt az ég..-nevetek az arcába mielőtt felegyenesednék, majd a leomlott falakon, törmelékeken keresztül megtalálom az utat a szabadság és Phoenix felé.