Helyem a világban Az élet mindenkivel mostohán bán, nincs olyan, hogy jó, vagy rossz ember, bűnt követett el, vagy sem, mindenkivel elbánik. Velem is elbánt, már akkor mikor megszülettem, és olyan géneket örököltem, amivel képes vagyok a testemmel beolvadni a környezetembe, legyek a szabadban, vagy egy zárt teremben, emberekkel körülvéve, vagy teljesen egyedül, nem lehetetlen. Nem láthatatlanná válok, mert az egy egészen más dolog, de mondhatni, hogy a végeredmény hasonló lesz. Ebből adódóan mindig is más voltam, mint az emberek hatalmas százaléka, nem is illettem be igazán közéjük, inkább voltam külső szemlélő, aki szeret kimaradni a bajból. Mindig Svájcnak éreztem magam, mert sosem találtam a helyem, egészen addig, amíg be nem kerültem ide néhány évvel ezelőtt. Itt mások is furcsák, nem csak én, így mondhatom azt is, hogy megtaláltam a helyemet, és nem érzem magam annyira kívülállónak, de ez most sem jelenti azt, hogy bárkivel szóba állok, és barátkozom, csak néhány emberrel. A céljaim közé viszont még így is beletartozik az, hogy egyszer kijutok innen, nem savanyodtam be ebbe a környezetbe, de legalább tudom, hogy nem vagyok egyedül ebben a világban a bajaimmal. Már csak egy célom van ezen a helyen, mégpedig az, hogy a mellettem lévő lányt kiszabadítsam, most, hogy valamennyire visszatért az életkedve, nem fogom hagyni, hogy az itteni orvosok elvegyék tőle. Az életem árán is kijuttatom.

hallgasd a történetem... Fejemet a hideg falnak vetem, szemeimet pedig lehunyom, arra várok, hogy megvilágosodjak, magyarázatot kapjak arra, hogy miért kerültem ilyen helyzetbe, de nem, nem találom a helyem, és semmi sem jó. Egy magánzárkában vagyok, tök egyedül, és a halálra várok, arra, hogy az kegyesen eljöjjön értem, és vége legyen mindennek. Nem. Ez nem én vagyok, ez a mellettem lévő lány, én nem várom a halált, nem félek tőle, de nem is várom, én még élni akarok, mert túl sok álmom volt, amiket megakartam élni, mint valami bakancslista, amit teljesíteni akarok a halálom előtt, de az itt nehezen fog menni. Láthatatlanná válhatnék, beleolvadhatnék a körülöttem elhelyezkedő cellába, hogy mikor bejönnek megnézni ne lássanak, és elszökhessek egymagamban csendben. Ez volt a tervem, ezt akartam tenni mielőtt meg nem jelent Moon, és rá nem döbbentem arra, hogy őt nem hagyhatom itt.

Este volt, hallottam, hogy nagy kavarodás van odalent, de innen fentről nem tudtam ki történik, az igazat megvallva nem is foglalkoztatott, mivel azt hittem, hogy egy rab próbálkozik elmenekülni valami kezelés alól. Mint később kiderült sokan igyekeztek menekülni, és sikerük is volt, én pedig nem tehetem meg ezt, mert be voltam zárva, teljesen egyedül, semmi társaság, csak várhattam a halált. Persze, az nem jött olyan könnyen, sőt sehogyan sem, mivel nem kegyelmeztek meg rajtam, hagyták, hogy ott szenvedjek, de nem tudom miért. Fogalmam sem volt, hogy mi okuk lenne arra, hogy egy olyan valakit, akit egyszer már halálra ítéltek, most ne öljenek meg, hanem várjanak valamire, a kérdés csak az, hogy mire. A nagy robaj odalentről, csak hangosabbá vált, amikor egy ajtó nyílt, majd hangosan csapódott be, én pedig kíváncsian mentem az ajtóhoz, hogy kilessek az ételbeadó részen, hogy mi történik. Két őr, és egy orvos halad el a zárkám előtt, és egy negyedik embert hoztak magukkal, egy magán kívül lévő lányt, gondoltam, hogy benyugtatózták, hiszen valamit tehetett, hogy ide került, a biztos halálba. Nem láttam jól, de dús barna haját ki tudtam venni, és bőrének kreolos árnyalatát is, ami nagyon különleges látvánnyá tette, és jól esett ránézni, csak az állapotával volt baj, és azzal, hogy a biztonságiak bedobták a mellettem lévő zárkába, és el is mentek, semmit sem szólva.

Igen, így indult a kapcsolatunk Monn-al, azt hittem, hogy végig egyedül leszek, de akkor őt behozták, és végre nem voltam Egyedül. Most itt mellettem van, én pedig azon gondolkozom, hogy tudom őt kijuttatni innen, pedig Ő azt nem akarja, ezt elmondta, megmondta, hogy a halált várja, neki az lenne megváltás, de nem hagyhatom ezt. Fiatal, gyönyörű, rá nem ez a sors vár, hanem valami sokkal jobb, messze innen, boldog élet és szabadság, ebben biztos vagyok, ahogy azt is tudom, hogy története alapján ez mind kijárna neki. Egy kis boldogság, igen, ez kell neki, de nem találja még, ezért adná fel az életét, de azt nem fogom hagyni. A fejembe vettem, hogy életet csiholok ebbe a remek lányba, és meg is mentem, ki fogom innen juttatni akkor is, ha az életembe kerül. Egyszer már tettem ilyet, ezért vagyok itt, de most nagyobb bennem a tenni akarás, jobban akarok neki segíteni.

A folyosón maradtam, nem akartam elmenni sehova, nem akarok vizsgálatra menni, de tudom, hogy nem úszhatom ezt meg, úgyis meg fognak vizsgálni, a kérdés csak az, hogy mikor. Így viszont, hogy beleolvadtam a folyosóba, azt sem tudják merre keressenek. Én magam sem tudtam merre voltam, csak mentem előre az orrom után, várva, hogy valamelyik folyosó ismerősebb lesz, de az emeletek között barangolva tényleg elvesztem. Próbáltam a hangokra figyelni, hátha meghallok valamit, de csend volt, egészen addig, míg valaki segítségért nem kiáltott, női hang volt, túl ismerős, így gondolkozás nélkül vetettem magam abba az irányba, ahonnan érzékeltem. Veszélyben volt valaki, így nekem mennem kellett, mert tudtam kihez tartozik a hang, ahhoz a lányhoz, aki rá emlékeztetett, arra az eperszőke hajú lányra, aki a legcsodálatosabb zöld szemekkel, és névvel rendelkezik. Promise. Egy elsuttogott ígéret, valami, ami még számomra is kisebb remény, hiszen megakartam ismerni, mindig is beszélni akartam vele, de valahogy sosem alakult úgy, vagy voltak vele, vagy nem volt olyan a helyzet, aztán itt volt ez a lány, aki úgy emlékeztetett rá, és egész jól elvoltam vele, volt, hogy idegesített, máskor mosolyt csalt az arcomra, így összességében gond nem volt vele, megkedveltem, ezért sem hagyhattam, hogy baja legyen.  Testem még mindig nem látszott, így megtudtam figyelni a helyzetet, miszerint az egyik biztonsági bántalmazta a lányt, én pedig azt a pillanatot választottam annak, hogy felfedjem magam, mikor a kezét emelte, én pedig elkaptam. Persze az ellenállásom nem jelentett jót, ahogy az sem, hogy a falhoz nyomtam a biztonságit a torkát szorítva, aminek nyugtató lett a vége, nem tudtam honnan jött, de megkaptam, és pillanatok alatt kiütött, és csak a sötétséget láttam.

Tehát, én nem azért vagyok itt, mert keresem a halált, én még élni akarok, megtapasztalni milyen igazán szeretni, családot alapítani, hegyet mászni, bármit megtenni, amit eddig nem tudtam, és szabadnak lenni. Sosem voltam igazán az, most sem vagyok, és most már itt lenne az ideje ennek is. Moon pedig ezt akarja eldobni magétól, azt, hogy boldog legyen valaki mellett, mert csak egy férfi mellett tudná ezt elképzelni, pedig az lehetetlen, biztos menne más mellett is, ha akarná, csak nem akarja. Minden reményét elvesztette, ami borzalmas, de én vissza akarom ezt adni neki. Nem tudom, hogy tudok majd ebben a segítségére lenni, így, hogy sosem beszélgettünk szemtől szemben, csak a kis magánzárka falain keresztül, vagy mikor épp kiengedtek minket valamilyen oknál fogva, de azt tudom, hogy nem nyugszom, amíg ő nem lesz biztonságban az épületen kívül.