Helyem a világban Nem vagyok Superman, nincsenek különleges képességeim, amivel megválthatnám a világot. Fegyvereim viszont vannak, ráadásul elég jól értek is hozzájuk, talán ez elég ahhoz, hogy felszabadíthassam ezt a várost. Tudom, fiatal vagyok, és nem kellene ebbe belefolynom, de amikor az ember otthonát, életét egyik pillanatról a másikra felforgatják, nincs olyan opció, hogy „kimaradni belőle”. Egy belső erő késztet minket a küzdelemre. Nem mi kezdtük, Ők kezdték. A Walsh működése borogatott fel mindent és juttatott oda, ahol most vagyok, ahol a város most van. Úgy döntöttem harcolni fogok, nem számít hogy mibe kerül, ha törik, ha szakad, véget vetek a kísérleteknek és Walsh uralmának. Tudom, hiszek benne, hogy mi, akik ellenállóknak nevezzük magunkat, összefogunk, akkor képesek lehetünk véget vetni a káosznak. Ezen ügyködöm én, és a kis csapatom. Minél több ellenállót magunk köré gyűjteni, rávenni az embereket a harcra és szembeszállni az intézettel. Nekem már nincs mitől félnem, nincs mit veszítenem. Bátran nézek szembe a jövővel, bármit is tartogasson számomra.

hallgasd a történetem... Meleg volt, majd meglehetett főni idebenn. Az egész házat sűrű, fekete füst árasztotta el. Vérvörös lángnyelveit öltögetve az éjszaka sötétje felé, olyan volt, mintha az égő ház gúnyt űzött volna a csillagtalan égboltból. A tűz gyorsan terjedt, egyre csak kapaszkodott felfelé a ház omladozó falain. A tartó gerendák nyikorogtak a rozoga házat nyomó súlyok alatt. Félő volt, hogy bármelyik pillanatban beomolhat a mennyezet, minden eddig egybe maradt berendezési tárgyat, az anyámat és engem maga alá temetve. A másodpercek gyorsan peregtek, a levegő pedig gyorsan fogyott. A tüdőmbe minden lélegzetvétellel sűrű füst tódult be, újabb és újabb köhögési rohamot előidézve bennem. De nem foglalkozhattam ezzel, csupán egyetlen dologra koncentrálhattam. Anya. Meg kell találnom őt és kivinni innen!
- Anya!? Merre vagy? – kiabáltam, amennyire csak tudtam, nem foglalkozva a torkomba áradó mérgező feketeséggel. Égett a tüdőm, belülről mardosott a kétségbeesés. Nem tudnám elviselni, ha őt is el kellene veszítenem. Egyszerűen nem veszíthettem el! Újabb köhögés rázta végig testemet, két kezemmel a torkom után kaptam, míg kétrét görnyedve próbáltam valami oxigénhez jutni. Nem gondolkoztam tisztán, csak egyetlen egy cél lebegett a szemem előtt, ez pedig mindennél fontosabb volt számomra. Még a saját életemnél is.
Valahol a fejem fölül dobogás hallatszott, megnyikordult a parketta. Nagyon reméltem, hogy nem csak az oxigén hiánytól támadtak tévképzeteim és valóban hallottam, amit. Közelebb botorkáltam a lépcsőhöz, ügyeltem rá, hogy minél messzebb kerüljek a felcsapódó lángoktól. megkapaszkodtam a korlátban és kettesével szedve a lépcsőfokokat igyekeztem minél hamarabb az emeletre érni. Az utolsó lépcsőfokoknál jártam már, mikor a tetőgerendák megadták magukat és közepük táján kettétörve lezuhantak, az egyik pontosan elém, egy hajszál híján, hogy nem esett rám. S bár, ez egy pozitívum volt, a gyorsan fogyó levegő és a lángokba borult deszka, ami elállta az utamat, nem sejtetett semmi jót. A szívem majd kiugrott a helyéről ijedtemben. A tüdőm kétségbeesetten kiáltott levegő után, de én még azt a keveset is elhasználtam, amit eddig sikerült visszatartanom.
- ANYA! – kiáltásom egy másodperc leforgása alatt fordult át kínkeserves fuldoklásba. A tüdőm szúrt, nyomott, mintha valamiféle mázsás súlyt helyeztek volna rá, ami nem enged lélegezni. Olyan volt, mint ami bármikor összeroppanthat és csak az akaraterőm tartja távol ettől a cselekedettől. Válasz azonban nem érkezett kiáltásomra, s a tűz pattogó hangján kívül mást sem hallottam. Összeszorított szemekkel és fogakkal fordultam meg a lépcsőn, vasmarokkal fogva a korlátot indultam meg lefelé, az egyetlen lehetséges úton. A lépcső közepe táján azonban elvesztettem az egyensúlyomat és előreestem. Végiggurultam a lépcsőn, olyan volt, mintha egy centrifugába keveredtem volna. Nem volt levegőm, a nyomás egyre csak nőtt a tüdőmben, s a testem minden pontja sajgott. Azt hiszem néhány percre még az eszméletemet is elveszítettem. Legalább is, mikor újra kinyitottam a szemem, a lépcső aljában feküdtem, a bal karom a testem alá szorult, a homlokomon pedig valamiféle meleg folyadék csordogált végig. Mikor épp kezemmel odakaptam, s a szemem elé emeltem, hogy megszemléljem, az vörösen izzott fel a lángok fényében. Vér. Ebben egészen biztos voltam. Na és a kezem? Megpróbáltam rátámaszkodni, mire éles fájdalom hasított a karomba, csuklómtól egész a vállamig. Eltört. Még egy dolog, ami ebben a lehetetlen helyzetben is nyilvánvalónak tűnt. A tüdőm újra megtelt füsttel, amit kaparó, égő érzéssel köhögtem ki a torkomon. Épnek tűnő, jobb kezem segítségével talpra kecmeregtem és megindultam abba az irányba, amit még nem mardostak a lángok. Fel sem tűnt, mikor kerültem hozzájuk ennyire közel, hogy mikor kúsztak a közelembe. Az átjáró felé tartottam, ami a konyhába vezetett. Reménykedtem benne, hogy a terasz ajtón át, kijuthatok a szabad levegőre. Nehezen vonszoltam el magam a falig, amikor az egész ház megnyikordult, a következő pillanatban pedig megtörtént a robbanás. Elvágódtam a földön, a fülemben sípolást hallottam, az arcom minden bizonnyal vérben és fájdalomban úszott. A hátamon feküdtem, minden végtagom fájt, próbáltam, de semmimet nem tudtam megmozdítani. A szemem még nyitva tartottam, féltem becsukni. Láttam a közeledő lángot, a szobákon átrepülő tárgyakat és a ház falában tátongó óriási lyukat, ami nem egészen egy perce még a konyhánk volt. Pislogtam párat, küzdöttem, nehogy végleg becsukjam a szemem. Nem akartam elájulni. Ennek a küzdelemnek hála, pillantottam meg azt, az alakot, aki a valamikori konyhából lépett elő. Nem láttam jól, de esküdni mertem volna rá, hogy Ő az. Amikor pedig a nevemen szólított, egész biztos voltam benne, hogy ő az és semmi baja.
- Rae... – Ez volt, az utolsó hang, az anyám hangja, mielőtt lehunytam volna a szemem és egész testemben megrázkódtam volna...

- Rae! – ismétlődött meg a hang, a rázkódás pedig való igaz, hogy az egész testemre kihatott, de nem én rázkódtam. Hanem engem ráztak. Könnyek mardosták a szemeim, éreztem is, ahogy egy nagy és kövér könnycsepp útnak indul le az arcomon, végig haladva az állam vonalán, mielőtt kinyitottam volna őket és megpillantottam volna azt, az ismerős, meleg szempárt.
- Te? – hangom erőtlen suttogás volt csupán. Még most is úgy éreztem, hogy valami vasmarokkal fojtogatja a torkomat, elzárva a tüdőmbe áramoló levegő útját. De hogy kerül ő ide?
- Végre! Már egy ideje próbállak felébreszteni. Megint rémálmod volt? – Kedves és simogató hangja olyan volt nekem, mint a kasmír. Ismerős volt, biztonságot nyújtó és marhára irritáló. Kezdtem magamhoz térni és kezdett nem tetszeni a helyzet. Mit keres ő itt? Ez valóban álmodtam volna? Minden annyira elevennek és igazinak tűnt. A füst... mintha még most is érezném az orromban, a tüdőmben. De való igaz, mostanában állandóan rémálmok gyötörtek és a tűz eset óta, egyetlen olyan éjszakám sem volt, amit rémálmok nélkül átvészeltem volna. Mindig jöttek és jöttek, és mind nagyon igazinak tűnt.
Körbepillantottam és most már kezdtem felismerni a szobát, ami „otthonom” volt egy ideje, az ágyat, amiben álomra hajthattam a fejem. Csak most tűnt fel, hogy csatakos, izzadságtól csillogó kezeimmel a takarót markolásztam, amit most gyorsan el is engedtem és helyette megdörzsölgettem szemeimet.
- Semmi közöd hozzá. – morogtam, már bántam, hogy beszéltem neki az álmaimról. Próbáltam kezeim segítségével, legalább a törzsemmel felé fordulni, de ahogy rátámaszkodtam a bal kezemre, az erőtlenül megremegett és kiszaladt alólam, én pedig visszaestem. El is felejtettem, hogy nem szabad megterhelnem a kezemet. Alig egy hete szedték le a gipszemet, amit a tűz másnapján aggattak rám. Minden kezembe nyilalló, égő fájdalom arra a rohadt éjszakára emlékeztetett. Ráadásul azóta anyámnak teljesen nyoma veszett. Sokáig kerestem, de a városban kitörő káosz miatt ez egy lehetetlen dolognak bizonyult. Mióta az ellenállókhoz csatlakoztam, feltámadt bennem a remény és megkértem pár embert, hogy segítsen nekem. Köztük ezt az arrogáns szépfiút is, aki bármilyen hihetetlennek is hangzik, igent mondott rá, a többiekkel ellentétben. Hálás voltam neki, nagyon és ezt nagyon nem állt szándékomban tudtára adni.
- Oké... – Annak ellenére, hogy olyan rondán rámordultam, segített felülni és még a párnát is beigazította a hátam mögé. Utáltam, hogy ezek az apró figyelmes dolgok imponáltak nekem.
- Kösz. – Ő megrándította a vállát, mintha nem számítana. – Miért is akartál felébreszteni?
- Mennünk kell. Megtaláltak bennünket.