Helyem a világban Nyolc éve nem látok mást csak a szanatórium kertjét, vagy a szobám falát. Hidd el nem azért, mert őrült vagyok, vagyis pár évvel ezelőtt még nem voltam az. Mára már elhiszem, hogy az vagyok. Végül is azért vagyok még itt. Meg egyébként is ki a fene lenne képes a szellemekkel beszélgetni, megérinteni őket, ha normális lenne? Na ugye, senki sem a kintiek közül. Pedig igazán érdekesek tudnak lenni, főleg akkor, amikor tiszta vagyok, s fel is fogom, hogy mit akarnak nekem mondani. Mármint egész szórakoztató Abraham Lincoln elnököt végig hallgatni, bár elég morcos, ha a haláláról kérdezgetem, akkor fogja magát, és eltűnik.
Egyébként azért kerültem ide, mert megöltem a mostohaanyámat. Depressziós voltam, mert anyám alig fél éve halt meg. S az a kurva máris beköltözött a házba, az ágyában aludt, majd engem kezdett el cseszegetni. Nekem meg elborult az agyam, aztán fogtam, zacskót húztam a fejére, végül megfulladt, apró darabokra vágtam fel utána. A nyomait savval próbáltam eltüntetni, viszont az apám észrevette a nyomokat, meg a szagokat is, roppant büdös a savba mártott hús, csak úgy mellékesen jegyzem meg. Aztán persze azt mondtam a bíróságon, hogy gyógyszerek hatása alatt voltam. Ami persze hazugság volt, mindenre emlékeztem, és még élveztem is. Tudom, szörnyű nő vagyok.
Egyszer viszont kijutok innen, az apámat is megölöm, sőt az orvosomat is..apró cafatokra fogom tépni.

hallgasd a történetem... A lengyel nem volt itt két napja, ami annyiban volt szerencsés számomra, hogy nem nyomott teli a saját kis kreálmányaival. Persze ilyenkor tudtam azon gondolkodni, hogy mekkora egy elcseszett életem van, nyolc éve. Sőt..életem sincs. Ha egy szanatóriumban vagy majdnem egy évtizede, akkor nincs életed, sőt semmid, van egy fehér szoba, ami inkább mondható lyuknak, s van egy kényelmetlen ágyad, ahova bármikor leszíjazhatnak, de ez is a kezelőorvosodon múlik. Az enyém előszeretettel adja ki parancsba. Nem mintha ön és közveszélyes lennék, csak volt néhány szökési kísérletem. Amit egyáltalán nem nézett jó szemmel, sőt olyankor még jobban kínoz.
Összekuporodom az ágyon, talán délután van, mivel az ebédet is megkaptam már, amihez hozzá se nyúltam, tulajdonképpen, ha az embert gyógyszerekkel tömik nem érdekli, hogy kap normális kaját. Az ebédet meg fel se ismertem, ki tudja lehet megrántottak valami bernáthegyit, ami az útszélén kóborolt. Úgyhogy inkább éhen halok, de nem eszem meg ezt a förtelmet. Nyílik az ajtó mire felkapom a fejem, csak az őr.
- Kisasszony, szabadfoglalkozás. Átkísérem a közös nappaliba, folytathatja a múlt héten kezdett festményét. - ragyogó mosollyal pillantok fel rá, s bújok a papucsomba, ezen az átkozott helyen csak a festés, és a rajzolás az, amit a magaménak érzek. Bár fogalmam sincs, hogy mit csináltam ezelőtt egy héttel, utána megszökni próbáltam, és az a gyökér sikeresen leszedált.
Az őrrel hiába beszélgetnék, nem válaszolna, tapasztaltam, van amelyik tőmondatokkal válaszol, de a mostani olyan, mint a kuka. Pedig olyan jó lenne néha mással is beszélgetni, nemcsak azzal a hólyaggal, mondjuk, inkább ő beszél, én meg gyilkos szemeket meresztek rá, már amikor magamnál vagyok. Végre a vásznamhoz ülhettem, s befejezhettem a tájképemet, kicsit gondolkodtam, hogy miért pont ez, aztán beugrott, családi kirándulás helyét festettem le, a tudatalattim megint játszott velem. Nem volt sok hátra így befejeztem, újba nem kezdtem bele, csak ezt csinosítgattam. Aztán persze visszakerültem a szobámba, ahol nézhettem a csupasz, fehér falakat, amiken karmolás, és vérnyomok is találhatóak voltak, pár hónapja dühkitörésem volt, ez lett az eredménye.

Vacsora, és fürdés után megint van egy kis közös foglalkozás, ám azon nem veszek részt. Nem mintha nem akarnék, csak egyes gyökerek nem engedik a dolgot. Mert nem használ, mármint szerinte..Bezzeg az előző orvosom szerint nagyon hatásos volt a módszer, csak nyugdíjba ment, aztán megkaptam magát az ördögöt..
Forgolódom az ágyban, megint olyan érzés kerít hatalmába, amitől nem tudok szabadulni, de csak akkor történik ilyen, amikor nem vagyok gyógyszerek hatása alatt.
- Anya..Anya..Merre vagy?! – hosszú szőke hajú kislány fut a játszótéren, én pedig állok a park szélén, mint bebetonozott cövek, futnék utána, hogy elkapjam, s megpörgessem, képtelen vagyok rá. Érzem, hogy hozzám tartozik, mégsem tudok érte semmi tenni.

-Katie! Katie!- üvölte ülök fel az ágyban, csatakosan az izzadságtól, remegve ölelem magamhoz a párnát, hallom, ahogy az őr bakancsa csattogva veri vissza a hangot a folyosón. Nyílik az ajtóm, a párnámat elfehéredett ujjakkal szorongatom végig. Még akkor sem könnyebbülök meg amikor Cassandra ül mellém, s ölel magához miközben nyugtató szavakat suttog, a könnyeimmel küszködöm. Tudom, hogy a lányom volt az.
Halk torokköszörülésre kapom fel a fejem, és az ajtóban áll a Hóhér, az öltönybe bújtatott gyilkosdoktor, aki miatt végérvényesen elvesztettem a józan eszem.