Helyem a világban Huh? Ja, hogy már itt vagytok! Azt hittem van még egy kis időm, de akkor lássunk is hozzá. Kérdezzenek, én pedig válaszolok. Ja, csak nekem kell beszélni? Micsoda néma társaság ez! Oké, akkor kezdem…

Szeretem a csillogó dolgokat, ami színes vagy drága. Igen, minél többet ér, netalántán kiegészítő az engem tutira érdekelni fog. Kedvenc színeim a kék és a piros. Azt mondják, őrült vagyok, de a hangok mást mondanak! Nem szeretek rájuk hallgatni, mert egy kissé önfejű jellemmel rendelkezem. Az orvosok szerint ez egy képesség lehet, mármint a hangok a fejemben, amit eddig nem vettek észre. Sőt! Nem is ennek kellene itt lennie, de mikor voltak ők okosok? Egyébként, haveroknak csak Harley vagyok. Nem is értem miért: talán mert folyton vigyorgok, vagy őrültségeket csinálok, esetleg, mert kiszámíthatatlan, sokat fecsegő, nagy gyerek vagyok… Nem tudom, hacsak nem te leszel a megmondója. Imádom a vért, az erőszakot, a gyilkolást és a vicceket. Apropó viccek, a horror filmek igazi vígjátékok, nemde?! Nem is értem mások mitől olyan nyuszikák. Oh, igen, szeretek mindent cukira venni és mindemellett a legfontosabb tulajdonságom: szörnyen idegesítő vagyok! Na meg, őszinte is. Mindig igazat mondok, és ez másoknak nem tetszik. Kivéve, amikor hazudok, de valamiért annak sem örülnek. Akkor most mi a jó?! Néha bamba is szoktam lenni. Beceneveket előszeretettel adok másoknak, ami újfent nem tetszik nekik és ugrálok tegezés és magázódás között, szóval nagyon tömören én egy bohócmódra vidám és idegesítő alak vagyok, aki ennek fejébe lop, csal, érzelmekkel játszik és verekszik is. Ez vagyok, kit meg interjúvoltál.
Ügyes voltam?

Hé! Akkor most ennyi?

hallgasd a történetem... Harley Quinn. A nő, aki értelmet adott egy elveszett nőnek. Egy képregény figura, kinek személye megtestesült a valóságban. De, mielőtt rátérnék a jelenre, elmondom az elejétől. Azt, hogy miként kezdődött ez az egész…

Rena Stone fogságban született 1988. november 11-dik napján, egy esős éjjelen. Apja ismeretlen, életet adó édesanyja életét vesztette a szőke csöppség világrahozatalakor. Rena nem volt mindig vad és veszélyes. Kifejezetten tüneményes gyermek volt… lehetett volna, ha nem teszik őt tönkre a Walsh Elmegyógyintézet falai közt.
Morris Gray volt a férfi neve. Fiatal, 20 éves orvos tanoncként kezdte meg pályafutását a magánkézben lévő intézményben, majd önként vállalta, hogy felneveli az édesen alvó, még gügyögő árvát, miután segített neki életében először lélegzetet venni. Odakint, a békés Phoenix városi környéken mindig igyekezett megadni azt, amit Rena kért tőle. Megtanította írni, olvasni, rajzolni és az egyetlen fogható tévéadás mellett – minek egyetlen nézhető műsorában Harley Quinn jelentős szerepet kapott – rengeteg, kedvenc hősnőjét felelevenítő képregénnyel látta el. Jó fizikummal rendelkezett már a kezdetektől fogva, hiszen eleven, mozgékony lánykáról beszélünk. Az egyik legjobb tornász, akrobata lett. Még balettozott is öt és nyolc éves kora között. Elsajátította a zsonglőrködés és a kártyatrükkök csínyét, rengeteg türelme volt a dominókból kirakott alakzatok építéséhez és miegymás, számára szórakoztató dolgot nagy szívvel, lélekkel művelt. Nem hobbiból gyűjtött, hanem hobbit gyűjtött.
Már-már bálványozta a gonosz szerepében tetszelgő vad képregény figurát, ám Rena szemében ő nem volt rossz. Csupán szabad, azt csinált, amit akart és akkor, amikor az a fejébe ötlött. Erős és független nőként lebegett a szeme előtt, aki megáll a lábán a körülötte levő szürke világ ellenére is. Ettől lett ő olyannyira fontos számára. S minél mélyebb lett ez a kapcsolat, minél idősebb lett Rena, úgy változott meg. Vissza, vagy inkább be került az intézménybe, ugyanis a képességei rendellenesen viselkedtek már a megjelenésük pillanatában. Először szörnyeket, árnyakat, kísérteteket látott – mindazt, amit egy 9 éves gyermek csak oda tudott képzelni a fantáziája segítségével. Félt az ágya alatt megbúvó rémektől. A helyzetet súlyosbította a gumiszoba, amit az agresszív viselkedése után kapott. Csodálkozunk? Hiszen, a szellemek után még az orvosok is kínozták, megrémítették az apró lánykát. Egyetlen dolgot akart; szabadulni. Elfutni mindentől, ami bántja és félelmet kelt benne. Nem sikerült.
Rengeteg kezelésnek vetették alá az időközben tinédzserré cseperedő lányt, ugyanis nem azok a tünetek jelentkeztek nála, amiket eredetileg produkálnia kellett volna. Amikor többszöri alkalommal is úgy találtak rá, hogy kezeit a fülére tapasztva a földön kuporogva ücsörög és sikít, torka szakadtából… feladták. Nem lehetett egyszerre kereső és látó. Suttogó sem, ami némi magyarázatot adhatott volna a kettő jelenlétére, ám neki nem szabadott a médiumokhoz tartoznia. Farkas géneket kapott. Legalábbis… így kellett volna lennie. A történések viszont – ki tudja már miért; egy orvos adott be rossz DNS mintát, vagy elírták a jegyzeteket, kartont cseréltek vagy már a szülőket sem diagnosztizálták jól, esetleg mutáció, öröklődés… nincs válasz – teljesen megváltoztatták az ekkor 19 éves lány életét. Rena-t a Toronyba küldték.

A Torony. Egy hely, melynek nevét még suttogni is veszélyes. A félelmetes, titokzatos hely, ahonnan holtak térnek vissza.
Le kellett kötözni. Végtagjait, felsőtestét, fejét, minden egyes apró porcikáját az ágyhoz szorították vastag, erős szíjakkal. A száját betömték, hogy ne tudjon kiabálni. Már úton voltak a lift felé, amikor a köpenyeseket megállította egy szaladó férfi. Megragadta az ágyat és könyörgött. Amikor nem adtak a már-már könnyekben úszó szemek aggodalmára, azt mondta: „Legalább hadd búcsúzzam el tőle.” S ezzel odalépett a már megnyugodott, mozdulatlan Rena fejéhez, de nem tudott mondani semmit. Nem voltak szavak fájdalmára, csupán kivette az őt csendesen figyelő nő szájából a rongyot.
- Ki fogom bírni. – jelentette ki igen erős határozottsággal, egyenesen a férfi szemeibe nézve. Morris Gray hátra lépett, s végig nézte miként viszik a számára legkedvesebb személyt a vesztőhelyre. A lift ajtaja bezárult.
A felfele vezető út csendesen telt. Kíváncsiság lakozott a nő testében, míg elméje mélyén rettegett attól, ami odafent várhat rá…

A hely körülírása nem feladatom. Ahogy eddig sem, most sem fogom a részletekbe önteni a szobát. Minden ilyen dolgot az olvasó fantáziájára bízom. Viszont Rena sorsa… na, az már más kérdés.

…Alig néhány perccel később új fejezet nyílt a fiatal nő életében. Nem az volt a cél, hogy meghaljon. A szenvedést sokkal többre tartotta a Hóhér. A Halál Angyala, Az Ördög. Sok néven illette Rena, akinek testén különböző anyagokat vezettek át. Megkérdezték tőle, hogy milyen színűt (ízűt) szeretne, miközben megszólalni sem tudott. Miként a számára ismeretlen anyag végig haladt testén az hatalmas fájdalmat okozott. Gyötörte az izmait, ereit és legszívesebben letépte volna a saját bőrét tőle. Egyik csövet a másik után vezették bele. Az orrán, a könyök hajlatán, a kézfején, minden egyes kellemetlen ponton volt benne tű, míg vigyorogva szemlélték a torz arcizmokat, a remegő végtagokat.
Elektromos székbe ültették, hogy teste minden egyes sejtjét kínozhassák. Kitartása, küzdeni vágyása, élni akarása annyira megtetszett az évek alatt teljesen dilissé váló kivégzőnek, hogy míg a hullák csak teremtek a Torony sötét falai közt, addig Rena egy ottani ketrecben figyelte a többiek gyors átfutását. Aztán ő következett. Újra meg újra. Napokon, heteken, hónapokon, s éveken át. A lidércek egyszer csak eltűntek, a hangok pedig kitisztultak. Beszéltek hozzá, és nem sikongattak többé. Sőt! Ha kellett, válaszoltak is Rena kérdéseire. Kialakult benne a suttogókra jellemző képesség, míg minden más eltűnt belőle, hacsak… 21 éves korára teljesen bedilizett és felvette azt a személyiséget, azt a védőburkot – ha még nem veszett el teljesen –, ami most őt adja.
Harley Quinn megszületett.
De, nem ez a történet vége. A 21-dik életévét betöltött Rena számára eljött a megnyugvás ideje. Morris Gray betört a Toronyba és az éj leple alatt kiszabadította az ő rá felnéző, olyannyira ragaszkodó nőt. Balszerencséjükre ez feltűnt a Hóhérnak. Hosszú, rögös éjszaka volt, és a rettegett Ördög életét vesztette az egyik legkegyetlenebb módon. Ha bezársz egy vadat és szörnyeteget csinálsz belőle, akkor egy napon ellened fordulva végzeted lesz. A nagy szökést segítette néhány jó akaró dolgozó, míg mindenki más tovább aludt. Morris az udvaron található titkos bunkerbe rejtette gyermekét – sok kutatásába telt, de erre akadt a régi feljegyzések közt –, mint rég lezárt helyre, s menedékre. Évekig elegendő élelem, némi elfoglaltságra alkalmas dolog, egy ágy és egy függőágy adtak lehetőséget az életre. Morris, mivel Rena már hivatalosan halott volt, így vissza kellett térjen a munkájához, ám minden este beszélt kedvencével a gépén.

Mindez 7 évvel ezelőtt történt. Azóta lakott a megtébolyodott Harley a bunkerben. Addig, míg két férfi meg nem találta a titkos helyet. Mr. Walsh, az igazgató, és Devon Delavega, a legkiváltságosabb beteg, rátaláltak a titokra. Alig volt idejük bármit is kezdeni a váratlan helyzettel. Az utolsó, ami arról a napról megmaradt: az egy őrült, hangos nevetés; Walsh ijedt menekülése, Morris közbeavatkozása és Devon megvadulása. A robbanás olyan mély volt, olyan megrázó, hogy a régi – rosszul felépített, udvar alatt húzódó helyiség – beomlott. Néhány órával később Rena ébredt fel elsőnek. Szerencséjére alig borította testét pár horzsolás. Ellenben külsejével, bensője sokkal több fájdalmat kapott. Hatalmas zokogásban tört ki, amikor a romok alatt megpillantotta Morris Gray élettelen testét. Hiába esett térdre, karolta át a férfi fejét, szorította magához annak véráztatta haját, a hatalmas betondarabok összezúzták azt, amit eltemettek. Legalábbis… Rena ezt hitte. Túlságosan is megrémítette a gondolat, hogy elveszíti a férfit, azt, aki életet adott neki és vigyázott rá, hogy észre sem vette annak apró légzését. Bosszút esküdött, s úgy gyűlölte az intézményt, mint még más azelőtt soha. Összeszedte a cuccait, kedvenc darabjait, letörölte a könnyeit, kiigazította sminkét, átöltözött és elindult egy táskával, egy személyre szabott pisztollyal és baseball ütővel a nagyvilág felé. Ugyan, ott hevert előtte az igazgató, néhány betondarab alatt, de az nem lett volna elég számára. A másik farkast meg sem kereste tekintetével. Felszegte fejét, semmi sem történt. Nem vesztett el semmit. Ő Harley Quinn, senki és semmi sem tartozik hozzá, mégis, övé az egész világ.

Azzal lelépett a törmelékről a fűre s átlépte a Walsh ledőlt kerítésének határát. Irány, Phoenix.