Helyem a világban Olyan vagyok, mint a többiek. Ezzel áltatom magam, hosszú ideje áltatom magamat azzal, hogy semmivel sem vagyok se több, se kevesebb, mint mások. Úgy gondoltam mindig is, hogy sok ember születik egy olyan helyen, mint én, sok embernek vannak ura dolgaik, sokan hallanak olyan hangokat, amik nincsenek ott, és nem mellesleg látnak is olyan dolgokat. Normálisnak vettem azt is, hogy nem tudom kik a szüleim. Ezek között a rideg falak között nőttem fel, itt is születtem, tehát a két nemzőmnek is itt kellene lenniük, de nincsenek, vagy csak nem mondják meg, hogy itt vannak. Egy olyan szöveget hallottam már, hogy anyám belehalt a szülésbe, de apámmal attól még találkoznom kellett volna, mégsem kaptam erre esélyt. A hangokkal is magamnak kellett megküzdenem, eleinte nem is volt gond, apró kis suttogások, amik sejtették velem, hogy más vagyok, aztán jöttek az alakok, amik hirtelen jelentek meg, majd tűntek el, mint a kámfor. Ez még mindig ki tudtam zárni, amikor túl közel volt a hang befogtam a fülem, és becsuktam a szemem, akkor nem kellett tudomást vennem róluk. Ez egy ideig nagyon jól ment, tényleg, csak minden elromlott, amikor erősödni kezdtek a képességeim, már nem csak láttam és hallottam őket, képes voltam kommunikálni velük, és megérinteni őket, minden probléma nélkül, a kezem nem csúszott át testükön, pedig a falon képesek voltak kisétálni. Amint hozzáértem valamelyikhez egy emlék kúszott be tudatomba, és láttam vagy az utolsó pillanataikat, vagy egy emléket, amit haláluk óta őrizgetnek. A későbbiekben ez is változott, olyan emlékeket is képes voltam látni, ami nem velük történt, vagyis de, csak nem ebben az életben, volt, hogy más arccal jelentek meg, de olykor az arc maradandó volt. Minél többet próbálgattam, annál messzebb jutottam az életeik között. A sajátomat is látom, ha erősen koncentrálok, és egy bizonyos személy van a közelemben. Meg tudom idézni a szellemeket, de csak azokat, akikről tudok valamit, vakon nem tudok belépni a sötétségbe, a szellem világ még nekem is ismeretlen és veszélyes.

hallgasd a történetem... Egy zöld mezőn fekszem, akármerre nézek fák, bokrok, és színes virágok vesznek körül engem. Minden olyan békés, a madarak csicseregnek, és én úgy érzem magam, mint a mesékben a hercegnők, akiknek nincs semmi dolguk, csak feküdni és élvezni a napsütést. A fű, és a növények illata betölti szaglójáratomat, én pedig mélyen magamba szívom, emlékezni akarok erre életem végéig. Hajam szerte széjjel áll, ahogy a fejem a puha gyepen pihentetem, és szemeimet lehunyva engedem át magam a körülöttem lévő semminek, amiben szinte lebegek. Friss szellő fújja meg ruhámat, ami most nehezebbnek tűnik, mint eddig bármikor, és csak erre a gondolatra nyílnak ki szemeim. Addig fel se tűnik, hogy valami sötét alak eltakarja előlem a napfényt, és, ha ez nem lenne elég, pimasz módon közelebb is hajol hozzám. Ajkai szinte érintik enyémeket, de nem csókol meg, orrát az enyémhez simítja, majd vigyorogva elhajol. Amint meglátom a vigyort, azonnal felsejlik előttem az arc is, ami hozzá tartozik, és egy apró kuncogással jutalmazom, korábbi mozdulatát. Lemászik rólam, én pedig lekönyökölök, hogy rá tudjak nézni, szemeimben, és ajkaimban is megbúvik egy kérdés, amit alig merek feltenni még magamnak is, nemhogy neki, de kikívánkozik belőlem, tudom, hogy nem húzhatom ezt az örökké valóságig. Mindketten tudjuk, látom rajta, hogy őt is foglalkoztatja, de ő sem akarja kimondani hangosan, mintha a szóval elszállna minden reményünk, és csak a keserűség maradna nekünk.
- Most mi lesz? Velünk, mindennel... - hangom egy pillanatra elcsuklik a velünk szónál, mert nem szabadna, hogy ez létezzen, nem szabadna, hogy legyen mi, és ne csak Ő meg én, hiszen tudjuk, hogy ez tilos. Mégis, itt fekszünk a semmi közepén, csak mi ketten, senki más nem létezik ebben a pillanatban, csak mi, és ez a baj. Az egyik baj, de mégis a legnagyobb, pedig a több sem piskóta. Engem apám üldöz, azt akarja, hogy feleségül menjek az egyik neves ismerőséhez, nem engedi a szerelmi kapcsolatot, ezért is probléma, hogy itt vagyok vele, azzal a férfival, akihez szerelmem köt, és nem tudom elszakítani az erős láncokat, amivel tart engem. Nem is akarom, csak vele akarok lenni az idők végezetéig.
- Megszökünk! Nincs más lehetőség, még ma éjjel elmegyünk innen, és többet nem teszünk be ide a lábunkat. - annyira magabiztosan mondja, hogy az agyam is képes elhinni a szívem mellett, de mielőtt beleegyezhetnék szörnyűség történik. Lángok vesznek körül minket, egy olyan rész nincs, ahol ki tudnánk szökni, és érzem, hogy a tüdőm megtelik lassacskán füsttel, a sötétség pedig gyorsabban ölel körül, mint Ő.

Légszomjjal riadok fel, és ülök fel az ágyamban, próbálok lélegezni, amennyi oxigént csak tudok be is préselek a tüdőmbe, de mégsem tűnik elégnek, mert érzem a füstöt, amit az álmomban éreztem, marja a torkomat, és kikezdi még a szemeimet is, bevörösödnek és fájnak. Beletelik jó néhány percbe, amíg összeszedem magam, és eljut a tudatomig, hogy ez egy emlék volt, egy korábbi életbeli emlék, ami csakis azért jött elő, mert ma éjjel nem voltam egyedül az ágyamba. Fejemet lassan fordítom a fal felé, ahol nagyobb rész van az ágyamon, valamiért mindig a szélén alszik, háttal a falnak, így még egy ember épphogy befér mögém. Szemeim csak lassan szoknak hozzá a sötétséghez, így az első dolog, amit ki tud venni az valaki feje, világos, vagyis inkább szőke hajjal ellátva. A dobogó szívem lenyugszik egy pillanatra, tudom kivel osztom meg a szobámat, Artemisen kívül, és azt is tudom, hogy nem kell tőle félnem, Ő sosem ártana nekem, sose tette meg. Még akkor sem, amikor élt, nemhogy halálában. Ő volt az egyetlen olyan ember, akire számíthattam, amikor másra nem, Ő volt mellettem a kezeléseim után, amikor épphogy hagytak bennem annyi vért, hogy ne halljak bele, és én is ugyanígy voltam mellette, de meghalt. Az egyik kezelésben életét vesztette, én pedig elkeseredettségemben visszahoztam őt, pedig tovább tudott volna lépni. Úgy érzem az én hibám, hogy nem nyugszik békében, mert magamhoz láncoltam, és nem elengedtem. Ezt ő viszont szinte észre sem veszi, vagy nem akar vele foglalkozni, mert még mindig itt van mellettem, még mindig nem hagyott engem egyedül, és bármit megtennék érte még mindig.
- Te is láttad? - szólok hozzá, hogy amit álmodtam Ő is látta-e, hiszen, ha nem álmodtam, akkor az előző életünk egy darabkája volt, egy igen fontos darabkája. Némán bólint, ahogy arca egy vonalba kerül az enyémmel, én pedig rámosolygok. Mosolyommal csak néhány embert szoktam megjutalmazni, és ő volt a második szerencsés, aki tőlem mosolyt kapott. - Így már értem miért találtuk meg olyan gyorsan a közös hangot, és... - még folytatnám, de Artemis hangja megzavar.
- Fogd már be. - morog nekem, én pedig azonnal befogom, elfekszem, de a mellettem fekvőhöz bújok, én meg tudom őt érinteni, más nem, de én képes vagyok rá, és ez megnyugtat, így könnyebben alszok vissza.